Színházi Élet, 1938. szeptember 30. (28. évfolyam, 41. szám)
1938-09-30 / 41. szám
Roznik, községi rendőr megjelentette a gyalázatot a főbíró úrnál. Lajost becsukták, de éjjel kifeszítette a járási kisáristom vénajtaját, átment a malomba, körüljárt, elcsípte a szeplős Peller-gyereket, aki talicskát akart lopni a raktár mögül, felkeltette Dreier Samu bácsit, átadta a tolvajt s visszament a kisáristom priccsére. Berkes néni, született Hecsedli Mária, férjezett, de immár. Berkes József MÁV bakter úr özvegye aggódva nézte Ilona látható vonzalmát Gogula iránt. Egy este aztán így szólt a lányhoz? — Szereted? — Kit? — Azt az Istenmegtagadót. — Szeretem. — Ma pedig addig, amíg így sárba teszi az eget, meg mindent, amibe a szívnek hinni kell, ne is álmodj rajla. És kiperdült a konyhába. De hirtelen a hátához kapott. Nagy hasogatást érzett. És nyögve — Hónap, lehet úgy déltájt, mondta: iszonytató vihar lesz ... Berkes néni híres volt arról, hogy »érezte az időt«, szüreti mulatságot Lakodalmat, táncot, tartók szokták őt felkeresni. Ha Berkes néni azt mondta: — Napsütést érzek a meljembe, tarthattyák a táncot hónap este, — akkor tartották is. Mert az ő teste csakugyan megérezte az időt, mint valami öreg békaasszonyság, aki tudvalevően csalhatatlan az ilyen jóslatokban. Melegített Berlinert terített magára, motozgatott még egy kis ideig a kemence körül, aztán beszólt Ilonának: — Megyek a malomba. — Minek megy, mama? — Beszélek azzal az Istentelennel! így is volt. Kihivatta az óriást a malom mögé. — Te Lajos, — mondta neki barátságosan — nagy embör vagy, akár egy ökör. Hónap vasárnap. Ki kell mennöm a döbröki erdőbe a Horvát erdészekhez. De hírlik, cigányok lakják az erdőt. Bár nem félek, csak az egyetlen Istentül, mondok, mégis, öreg szemét vagyok, elkísérnél édes fiam? — Hát hagasson meg. Ne féljön se Istentül, mivel az nincs, se cigánytúl, mert hogy az van, de azér elkísérem. — Hát akkor mise után várj rám a váróm alatt, a körösztnél. III. Már féltizenkettő körül járt az idő, békés vasárnapfény ragyogta be a világot, csendesen porzott az út lépteik alatt. Egymás mellett mentek a döbröki erdő felé, baloldalt Berkes néni, jobboldalt Gogula. Alig hullott a szájukról szavacsfea. Berkes néni tepikdarabnkból varrott papucsa hangtalanul a gyalogutat, Gogula léptei tapiskolta zuhogtak. Gogula egyre azon gondolkodott, mi a csoda magyarázata van, hogy éppen ővele kísérteti magát ez a boszorkányos öregasszony. Berkesné meg mosolyt titkolt az orra alatt s ahogy egyre jobban sajogott a háta, azt motyogta belől: — Majd megmutatom neked, te hitetlen, hogy kicsoda az Isten! Jaj, de sajog a hátam-derekam, persze, borul mán ... Mire beértek az erdősűrűbe, meg is sötétedett. Csodaszerű gyorsasággal vsgtáztak fel a fellegek az égre. Panaszos kis sírások hullottak le a nyárbő gyertyánlombokból, elhalt a madárszó, elfeküdtek a páfránybokrok. Szél suhant. Inogni kezdett az erdő. Acélkék borulás telepedett föléjük. — Mi a nyavala készül? — horkant fel Gogula. — Isten legyen irgalmatos hozzánk. Négy napja érzőim. Borzasztó lesz ... Ebben a pillanatban megdördült az ég. Beleremegett föld, gyökér, fűtő. Az erdő egészen elfeketedett. — Én nem félek, mennyünk — mondta Berkes néni. — Fél a nyavaja! — kiáltotta Gogula. És mentek. Mentek, amíg lehetett. De nem soká mehettek. Az irtózat harcába kezdett az ég, a föld s az erdő. Remegett, csattogott, repedt, tört, hasadt minden. A megfeketedett levegőn átvijjogott egyegy villám, s mikor másodszor csapott le a közelbe, Berkesné letérdelt. Szinte leborult. Úgy látszott, a pokol szállott az erdő fölé és száz kézzel töldeli a fákat. Recsegtek a tölgyóriások, üvöltött a szél s megeredt az eső. Égetett, szúrt, vágott minden cseppje. Mikor a második villám csapott le a közelükbe, Gogula is behúzta nagy fejét a nyakába. De az igazi ítélet ekkor szakadt rájuk. Pillanatonként dörgött és villámlott. Egy derék ágat tötrt le a vihar s úgy csapta vele mellbe Gogulát, hogy más ember beszakadt szívvel esett volna össze. Hasított és üvöltött a fehér, túlvilági tejfény, a villám villódzása, a bömbölő szél fel-felkapta s Gogula fülébe préselte Berkesné sírását: — Isten, itt a végítélet, segéld szegén egyetlen lányom, hiszen én szültem. Kegyes Szűzanya, Máriám, irgalmazz nekem is, mely ennek az eltévelyedettnek is, akit hívnak Gogula Jánosnak, ámen. És elterült. Az orkán egyre növekedett. Gogula mellé lecsapott egy villám s felgyújtotta az egyik púposan kinőtt gyertyánderekat, Gogula meghorkant. Elebte még nem volt része soha. El kell pusztulni. Kár. Segítség sehol. Se ember, se állat. Remegni kezdett. Hát jön a halál. Újabb, irtózatos villám cikázott el a feje fölött s utána, úgy reszketett a dörgéstől az erdő, mintha vágták volna felül és alul. Letérdtepelt. Berkesné kibújt a Berlinerből s körulkémlelt. Egyszerre ezt hallotta: — Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy... Szenteltessék meg a te neved... Gogula hangja volt. Gogula imádkozott! — Lajos te! — kiáltotta az öregasszony. A vihar szűnőben volt, barnult s aztána fehéredett a nappal. Berkesné odament a térdeplő, síró óriáshoz. . Lajos te, no ládz-e, van Isten. — Van... — szakadt le a szó Gogula szakálla alá. .. .. . — No akkor gyere, nem megyunk az erdészékhez. Megkérheted a lányom .Ahogy menték hazafelé, már megint ragyogott a nap ...