Színházi Hét, 1912. október 13–20. (3. évfolyam, 34. szám)

1912-10-13 / 34. szám

SZlflUÄZi UÍT 2. oldal 34. szám Ellenben igenis keresendő a rajszerű felvonulás abban, hogy az elmúlt évtized során a magyar szinésztestület ala­pos talajjavitáson ment keresztül. A szinészpályára ma már nem csak úgy oda tévednek, vagy oda szöknek, hanem ké­szülnek rá, uk­ foglalkozás lett, mely megérdemel minden eltökéltséget, rákészülődést. És épen ezért ma már a talen­tum nem csupán nyersen, a maga ösztöneivel jut a szinpadra, hanem tanultsággal, műveltséggel megöntözve, felszántva ; minek folytán nőnek ki a színész-talentumoknak oly mellékhaj­tásai, melyek a színpaddal szükségszerűleg rokonságot tar­tanak. Így fejlődik ki a színészben például a rendező, nem ötletszerűleg, nem ösztönszerű érzékkel és rutinnal bizonyos színpadi helyzethatások iránt, de alapos tanultság alapján, a művészi scenarium-készítés eszközeinek teljes birtokában. Egy Góth Sándor, egy Ivánfi Jenő nem az az ismert színész­rendező-tipus, mely a maga feladatát abban találja, hogy a darabban csak ő, vagy esetleg a kegyence érvényesüljön, és ezen típus ellen kemény harcok folytak és folynak még ma is, különösen a vidéken. És ami áll a modern szinészrendezőre, áll a szinész­igazgatóra, szinész-fordítóra és szinész-iróra ; ezek sem a régi ismert típusok többé , csakhogy itt már disztingválni kell. Míg ugyanis a szinész-rendező, de a szinész-igazgató ellen is alig támad majd reakció, ellenkezőleg, el kell ismerni, hogy ha valaki hivatott színházat igazgatni, színdarabot ren­dezni, úgy a színész bizonyára az; addig a darab­fordító és a darab­író, feltéve, ha a színészek divatba jötte ez irány­ban is állandósul, felébreszti a reakciót az írók táborában, ahonnét, igaz, szemérmes-halkan, úgyis hallatszik a panasz, hogy vége már az iró-direktorságnak, az iró-rendezőségnek. Mert valóban az irók mindig hátrányban lesznek a szí­nészekkel szemben, merthogy ők revansot nem amazoknak a színpadon, fölcsapván színészeknek. adhatnak És ebben is található magyarázata annak, hogy még az obligát dicséretek is elmaradnak, ha színész fordít egy dara­bot, sőt éles kritikai hangok is hallatszanak. Ez a megállapítás ugyan az ,,egyik varjú nem ássa ki a másiknak szemét" hangzású igazságot citálja rá az írókra és újságírókra, de ezek, ha jól hiszem, vannak olyan ciniku­sak, hogy ezt a citálást­­ kiállják. Ráskai Ferenc.

Next