Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-06-03 / 58. szám

BEI KDE a dunaparton, szerda, juoius 3. A 4. c. közönségnek tisztelettel jelentem­, hogy itteni tartózkodásom csak e hó végéig leend, miután kö­telezettségem az iparműkiállítás idejére Hamburgba szólít, mely f. é. július elején veszi kezdetét. Mától kezdve előadásaim e­l/s órakor kezdődnek. Nagy mameluki művelet, lovagolva 12 férfi által, kik különféle rendkívüli harci gyakorlatokat fognak véghez­­vinni. I­s­k­o­l­a­ n­é­g­y e 8, előadva 4 férfi által, egészen uj fényes öltözetekben, 4 is­kolázott lovon. Babbason, szolgá­ ló, bemutatva RENZ E. által. BATTY TAMÁS úr a páratlan oroszlánszeliditő,­­ idomított orosz­­lánaival egy díszes ketrecben fogja magát láttatni. STECKEL SÁNDOR úr, a londoni kristál palota idejéből ismert nagyhírű művész, a­ki a magasabb testgyakorlat szakából csodálatos, a hihetetlennel ha­táros , itt még soha sem látott műveleteket fog véghez vinni, és pedig óriási légugrásokat az egész Cirkuson keresztül. Kezdete 7 */2 órakor, vége 9 után. Holnap a Cirkus a normaünnep miatt zárva lesz. Pénteken előadás. Vasárnap, jun 7-ikért két előadás, melyeknek elseje 4 c/2 órakor, a második pedig 7 1/2 órakor veszi kezdetét. RENZ E. igazgató. Az első magyar regényíró. (Szül. 1740 – 1818.) Őt nem vezérlé fény s ragyogó dagály, Nem a bíbornak büszke reményei, Pályája küzdés, keble célja: A nevelés s tudomány volt. I. Emlékezzünk régiekről. A magyar nemzet ismeretes forró honszere­­tetéről; de voltak mégis korszakai, midőn kö­zöny állt a lelkesedés helyére, annyira , hogy csak a fölöttünk őrködő égnek köszönhetjük, s azon úgyszólván általa küldött férfiaknak, kik szóval, tettel, mindenkép igyekeztek fölrázni a nemzetet merevedő zsibbadtságából, a­hogy most is élünk s Vörösmartyval a remény hang­ján mondhatjuk : „még jöni kell, még jöni fog egy jobb kor!“ E férfiak egyike Dugonics András, ki Szegeden mindszenthó 17-én, 1740-ben született. Nincs szándékom e régi író kimeritő élet­rajzát megirni, arra mind e lapok szűk hasáb­jai, mind pedig e sorok írója elégtelen. — Csak jó emlékének nehány sugarát akarom felele­­veniteni. Dugonics atyja városkapitány volt Szege­den, ki gondos nevelésben részesité fiát. — Ez szorgalommal végezte iskoláit. Az akkor tájban virágzó kegyesrend iránt előszeretettel viseltetvén, tagjai közé lépett.­­ Majd áldorrá szenteltetvén, a rend Medgyesre küldte tanárkodni. Itt csakhamar föllelkesült Dácia ősemlé­­kein, annak hajdani fényes hős kora, s mos­tani sülyedése fájdalommal tölté el keblét. Ön­­kénytelenül forrón szeretett hazájára gondolt, melyre akkor tájt hasonló sors várakozik. Már ekkor fogamzék benne azon nemes el­határozás, hogy testestől lelkestől nemzetének fog élni. Minthogy saját kiművelődését ernye­­detlen szorgalommal folytatá egész haláláig. Az igénytelen pap, kit a hazafiasság szent tüze hevített, kinek szent ösztönéül csak ez szol­gált — itt kezdé el a testvér haza régi esemé­nyeit kutatni, tanulmányozni, a minek később oly nagy hasznát véve. Midőn Mária Terézia XIV. Kelemen pápa rendeletére hazánkban is megszünteté, vagy inkább feloszlatá a Jézus rendet, a nagyszom­bati tanári állomásra csődöt hirdettek. A pályázók között Dugonics is megjelent. Részben Gustini János, nyitrai püspök aján­lása, — kivel mint hittanár ismerkedett meg, — de leginkább sokoldalú tudományossága szerzé meg neki e tanári széket. A tanítói pályán működvén, rég belátta, hogy a nemzet törzse, a köznemesség, nagyon kevés műveltséggel bir. De belátta egyszers­mind az okokat is, melyek azt előidézték. Min­den erejét felhasználta, hogy a szellemi tespe­­désnek vége legyen. Ezt leginkább az által vélte kivihetőnek, ha a nép gondolkodás módjával s nyelvezetével irt művek bocsáttatnak közre. E meggyőződése nyomán, dacára annak, hogy akkor tájban írói nyelvül a latin volt el­fogadva, a magyarul irt „Trója veszedelmével“ lépett föl 1774-ben az írói téren, Virgilt követve. Találkoztak azonban — mint mindig — rá­galmazók, kik merész, áldást hozó dicskörét elhomályositni igyekeztek. Ezek fennen hir­­detők, hogy Dugonics csak azért ir magyarul, mert tolla a classical nyelvben avatatlan. E rágalmat az 1778 ban latinul irt „Argo­­nauticon“-nal cáfolta meg. Megmutatván ez al­kalommal classical nyelven való irói képességét e művet. „Gyapjas vitézek címe alatt később magyarul is megjelenteté (1794.) Kitűzött céljától, (a népies iránytól) nem tért el, mert e müvét is a könnyűd­irmodor, s természetes kifejezések jellemzik. Minden dol­gozatát e szellem lengi át. Az olvasókkal e műben megismerteté azon tevékenységi ösztönt, mely az embert életén át vezérli, s mely nélkül semmi magasztosabb cél felé nem haladhat. Verédy K­. Hermann és Crockett, oroszlánszeliditők.­ ­ Crockett néhány hónappal előbb ment oroszlánaival Párisba , mint Hermann Crockett bámulatra és tapsokra ragadt a pári­­siakat idegrázkódtató mutatványaival, midőn oroszlánainak ketrecébe lépve, azok fölötti uralmát és személyes bátorságát mutatá, Crockett lett a nap hőse. Később Arnault M., a Hyppodrome igaz­gatója , Hermannt hívta meg, hogy az ő hippodromejában is hasonló megrendítő, és kö­­zönségesödítő állatidomítási látványosság le­gyen. Arnault, Hermann dicsőítésére minden hír­lapot és tapsonci rugót mozgásba tett, a­mi egy­úttal Crockett tekintélyét nem kis mértékben apasztá. Több ezer falragaszt szórtak szét több ízben a Hippodromeban, Páris utcáin, és ragasztottak falra, melyeken a Hermannt dicsőítő hírlapi cikkek másolata volt nyomtatásban olvasható. Ez az angol vérű Crockettet nem igen bo­­szantotta, vagy legalább nem igen mutatta in­gerültségét a világ előtt. Utóbb e nyomtatványok egyikén ez volt ol­vasható : „Hermann! a páratlan Herman, városunk falai közt van. — Le Crochettel, éljen Her­mann ! Az angol állatszeliditő nem érdemli a közönség tapsait. Ő csak vesszővel támadja meg oroszlánait, de ezekről azt mondja Paul de Saint Viktor, hogy azok utrechti bár­sonyba öltöztetett karton-oroszlányok. Midőn Crockett oroszlánait veri, olyan, mintha sző­nyeget porozna. Ha nem menjünk , nézzük meg Hermannt és fehér medvéjét, melynek rémüle­­tes vadsága fölül múl minden képzeletet! Le a régi lábszőnyegszerű oroszlánokkal, nézzétek meg Hermann hiénáit.“ Ez aztán bánta Crockettet. Az angol phlegma méreggé forrt. Hermann legveszélyesebb, és legrémület­­gerjesztőbb mutatványa az, midőn a vadállatok közé azok etetése alatt lép be, s onnan a dühös fehér medve ketrecébe. Párisban ezt az állatszelidités ne tovább­­j­á­n­a­k állították. Crockett, hogy megkisebbített hírét és te­kintélyét helyreállítsa, Arnaulthoz, a Hip­podrome igazgatójához, a következő levelet intézte: „Uram! „Én alól itt ezennel ajánlkozom , hogy egy nyilvános előadás alkalmával Hermann úr oroszlánai, medvéi és hiénái közé, valamint a rémületes vadságú fehér medve ketrecébe sze­­lidítés végett, az állatok etetési ideje alatt, be­megyek. „Azon esetre, ha ajánlatomat ön elfogadja, a következő feltételt tűzöm ki: 1- er. Ha engem a vadállatok véletlenül szét nem szaggatnának, a hippodromi azonnali előadás jövedelme az enyém legyen. 2-­or. Ha a fenevadak engem csakugyan v­é­­letlenül fölfalnak, akkor kötelezem magam, hogy a jövedelmet nem fogom öntől követelni, melynek előidézésében, úgy hiszem, önnek igen kevés része van. E föltételeket, remé­lem ön elfogadja, habár saját hátrányára, melyeket én ime saját előnyömre szabtam ön elébe. Üdvözletemmel maradok Páris, május 28-án 1863. Crockett.“ „U. I. Feltételül tűzöm ki azt is, hogy ha élve maradok, s engem a közönség diadallal

Next