Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-06-03 / 58. szám
BEI KDE a dunaparton, szerda, juoius 3. A 4. c. közönségnek tisztelettel jelentem, hogy itteni tartózkodásom csak e hó végéig leend, miután kötelezettségem az iparműkiállítás idejére Hamburgba szólít, mely f. é. július elején veszi kezdetét. Mától kezdve előadásaim el/s órakor kezdődnek. Nagy mameluki művelet, lovagolva 12 férfi által, kik különféle rendkívüli harci gyakorlatokat fognak véghezvinni. Iskola négy e 8, előadva 4 férfi által, egészen uj fényes öltözetekben, 4 iskolázott lovon. Babbason, szolgá ló, bemutatva RENZ E. által. BATTY TAMÁS úr a páratlan oroszlánszeliditő, idomított oroszlánaival egy díszes ketrecben fogja magát láttatni. STECKEL SÁNDOR úr, a londoni kristál palota idejéből ismert nagyhírű művész, aki a magasabb testgyakorlat szakából csodálatos, a hihetetlennel határos , itt még soha sem látott műveleteket fog véghez vinni, és pedig óriási légugrásokat az egész Cirkuson keresztül. Kezdete 7 */2 órakor, vége 9 után. Holnap a Cirkus a normaünnep miatt zárva lesz. Pénteken előadás. Vasárnap, jun 7-ikért két előadás, melyeknek elseje 4 c/2 órakor, a második pedig 7 1/2 órakor veszi kezdetét. RENZ E. igazgató. Az első magyar regényíró. (Szül. 1740 – 1818.) Őt nem vezérlé fény s ragyogó dagály, Nem a bíbornak büszke reményei, Pályája küzdés, keble célja: A nevelés s tudomány volt. I. Emlékezzünk régiekről. A magyar nemzet ismeretes forró honszeretetéről; de voltak mégis korszakai, midőn közöny állt a lelkesedés helyére, annyira , hogy csak a fölöttünk őrködő égnek köszönhetjük, s azon úgyszólván általa küldött férfiaknak, kik szóval, tettel, mindenkép igyekeztek fölrázni a nemzetet merevedő zsibbadtságából, ahogy most is élünk s Vörösmartyval a remény hangján mondhatjuk : „még jöni kell, még jöni fog egy jobb kor!“ E férfiak egyike Dugonics András, ki Szegeden mindszenthó 17-én, 1740-ben született. Nincs szándékom e régi író kimeritő életrajzát megirni, arra mind e lapok szűk hasábjai, mind pedig e sorok írója elégtelen. — Csak jó emlékének nehány sugarát akarom feleleveniteni. Dugonics atyja városkapitány volt Szegeden, ki gondos nevelésben részesité fiát. — Ez szorgalommal végezte iskoláit. Az akkor tájban virágzó kegyesrend iránt előszeretettel viseltetvén, tagjai közé lépett. Majd áldorrá szenteltetvén, a rend Medgyesre küldte tanárkodni. Itt csakhamar föllelkesült Dácia ősemlékein, annak hajdani fényes hős kora, s mostani sülyedése fájdalommal tölté el keblét. Önkénytelenül forrón szeretett hazájára gondolt, melyre akkor tájt hasonló sors várakozik. Már ekkor fogamzék benne azon nemes elhatározás, hogy testestől lelkestől nemzetének fog élni. Minthogy saját kiművelődését ernyedetlen szorgalommal folytatá egész haláláig. Az igénytelen pap, kit a hazafiasság szent tüze hevített, kinek szent ösztönéül csak ez szolgált — itt kezdé el a testvér haza régi eseményeit kutatni, tanulmányozni, a minek később oly nagy hasznát véve. Midőn Mária Terézia XIV. Kelemen pápa rendeletére hazánkban is megszünteté, vagy inkább feloszlatá a Jézus rendet, a nagyszombati tanári állomásra csődöt hirdettek. A pályázók között Dugonics is megjelent. Részben Gustini János, nyitrai püspök ajánlása, — kivel mint hittanár ismerkedett meg, — de leginkább sokoldalú tudományossága szerzé meg neki e tanári széket. A tanítói pályán működvén, rég belátta, hogy a nemzet törzse, a köznemesség, nagyon kevés műveltséggel bir. De belátta egyszersmind az okokat is, melyek azt előidézték. Minden erejét felhasználta, hogy a szellemi tespedésnek vége legyen. Ezt leginkább az által vélte kivihetőnek, ha a nép gondolkodás módjával s nyelvezetével irt művek bocsáttatnak közre. E meggyőződése nyomán, dacára annak, hogy akkor tájban írói nyelvül a latin volt elfogadva, a magyarul irt „Trója veszedelmével“ lépett föl 1774-ben az írói téren, Virgilt követve. Találkoztak azonban — mint mindig — rágalmazók, kik merész, áldást hozó dicskörét elhomályositni igyekeztek. Ezek fennen hirdetők, hogy Dugonics csak azért ir magyarul, mert tolla a classical nyelvben avatatlan. E rágalmat az 1778 ban latinul irt „Argonauticon“-nal cáfolta meg. Megmutatván ez alkalommal classical nyelven való irói képességét e művet. „Gyapjas vitézek címe alatt később magyarul is megjelenteté (1794.) Kitűzött céljától, (a népies iránytól) nem tért el, mert e müvét is a könnyűdirmodor, s természetes kifejezések jellemzik. Minden dolgozatát e szellem lengi át. Az olvasókkal e műben megismerteté azon tevékenységi ösztönt, mely az embert életén át vezérli, s mely nélkül semmi magasztosabb cél felé nem haladhat. Verédy K. Hermann és Crockett, oroszlánszeliditők. Crockett néhány hónappal előbb ment oroszlánaival Párisba , mint Hermann Crockett bámulatra és tapsokra ragadt a párisiakat idegrázkódtató mutatványaival, midőn oroszlánainak ketrecébe lépve, azok fölötti uralmát és személyes bátorságát mutatá, Crockett lett a nap hőse. Később Arnault M., a Hyppodrome igazgatója , Hermannt hívta meg, hogy az ő hippodromejában is hasonló megrendítő, és közönségesödítő állatidomítási látványosság legyen. Arnault, Hermann dicsőítésére minden hírlapot és tapsonci rugót mozgásba tett, ami egyúttal Crockett tekintélyét nem kis mértékben apasztá. Több ezer falragaszt szórtak szét több ízben a Hippodromeban, Páris utcáin, és ragasztottak falra, melyeken a Hermannt dicsőítő hírlapi cikkek másolata volt nyomtatásban olvasható. Ez az angol vérű Crockettet nem igen boszantotta, vagy legalább nem igen mutatta ingerültségét a világ előtt. Utóbb e nyomtatványok egyikén ez volt olvasható : „Hermann! a páratlan Herman, városunk falai közt van. — Le Crochettel, éljen Hermann ! Az angol állatszeliditő nem érdemli a közönség tapsait. Ő csak vesszővel támadja meg oroszlánait, de ezekről azt mondja Paul de Saint Viktor, hogy azok utrechti bársonyba öltöztetett karton-oroszlányok. Midőn Crockett oroszlánait veri, olyan, mintha szőnyeget porozna. Ha nem menjünk , nézzük meg Hermannt és fehér medvéjét, melynek rémületes vadsága fölül múl minden képzeletet! Le a régi lábszőnyegszerű oroszlánokkal, nézzétek meg Hermann hiénáit.“ Ez aztán bánta Crockettet. Az angol phlegma méreggé forrt. Hermann legveszélyesebb, és legrémületgerjesztőbb mutatványa az, midőn a vadállatok közé azok etetése alatt lép be, s onnan a dühös fehér medve ketrecébe. Párisban ezt az állatszelidités ne továbbjának állították. Crockett, hogy megkisebbített hírét és tekintélyét helyreállítsa, Arnaulthoz, a Hippodrome igazgatójához, a következő levelet intézte: „Uram! „Én alól itt ezennel ajánlkozom , hogy egy nyilvános előadás alkalmával Hermann úr oroszlánai, medvéi és hiénái közé, valamint a rémületes vadságú fehér medve ketrecébe szelidítés végett, az állatok etetési ideje alatt, bemegyek. „Azon esetre, ha ajánlatomat ön elfogadja, a következő feltételt tűzöm ki: 1- er. Ha engem a vadállatok véletlenül szét nem szaggatnának, a hippodromi azonnali előadás jövedelme az enyém legyen. 2-or. Ha a fenevadak engem csakugyan véletlenül fölfalnak, akkor kötelezem magam, hogy a jövedelmet nem fogom öntől követelni, melynek előidézésében, úgy hiszem, önnek igen kevés része van. E föltételeket, remélem ön elfogadja, habár saját hátrányára, melyeket én ime saját előnyömre szabtam ön elébe. Üdvözletemmel maradok Páris, május 28-án 1863. Crockett.“ „U. I. Feltételül tűzöm ki azt is, hogy ha élve maradok, s engem a közönség diadallal