Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-08-07 / 122. szám
Előfizetést egy és két hóra folyvást elfogadunk; egy hóra helyben 1 frt, vidékre 1 frt 40 kr; két hóra helyben 2 frt, vidékre 2 frt 80 kr. Marat végpillanata. (H.) Dávidnak a hires festésznek Marat megöletését ábrázoló ezen remeke, melyet sok franciaországi művész is csak névről ismert, most magántulajdon. Dávid, a francia forradalom elveit a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte, s annak hőseit ecsetével dicsérte. Az antik művészet iránti szeretetét átvitte a köztársaságra, s miként egykor Phidiásnak, oly rajongva hódolt utóbb Maratnak. A convent tagjává választatván, a legnagyobb buzgósággal ragaszkodott a hegypártiakhoz, s XVI. Lajos halálára szavazott. A Conventen kívül a francia nemzet ízlését a görög antik stílhez iparkodott szoktatni. E modorban nyilvános ünnepélyeket rendezett, s barátjával Talmával új római viseletet talált fel, mely vitézi övvel átkötve, az új rómaiakon, kik ehhez lövegük mellett három színű tollat viseltek furcsán állott. Robespierre bukása után Dávid élete is veszélyben forgott, de a Directórium a rajongó művészt bántatlanul hagyá. Dávidot, kit barátai római nevén Brutusnak hittak, I. Napoleon udvari festővé nevezte ki, s báróságra emelte. A császár a koronázási jelenet festésével bizta meg, melyre Talma azon csipős megjegyzést téve, hogy ez valóságos köztársasági megtiszteltetés. Dávid, hogy magát megboszulja, a híres Leonidást festé a Louvre számára, mely a képtár egyik legnagyobb nevezetessége. De az egykori „király gyilkos“ utóbb még nagyobb zavarba jött, mert Napóleon bukása után a restauratiót is megérte, és újra udvari festővé nevezték, s fa koronázás festésével bízták meg. E ránézve kellemetlen munkától azonban a halál felszabadíá, mert azon évben, midőn X. Károly trónra lépett, meghalt. Marat meggyilkoltatását azon időben festő Dávid, midőn politikai rajongása legnagyobb fokra emelkedett lelkében. Marat, mint a köztársaság szentje és vértanúja élt képzetében. Azon tragikus esemény után, midőn Marat Corday Sarolta (1794. július 24-én) megölte , a rue Larrey és rue de l’école de Médecine-n sarkaló, s egyszerű erkélyéről még ma is felismerhető házból a nagyszerű gyászmenetet a convent parancsára Dávid rendezte, a Pantheon felé. Marat hulláját redökbe szedett antik talárba öltözteté, de úgy hogy a redök a vérző sebet el ne födözzék és nyitott kocsiba helyezteté. Marat fejére polgárkoronát és cserkoszorut tettek , s úgy vonult a menet a Pantheonba, hol Marat-t az onnan kidobott Mirabeau csontjai helyére tették. A convent elhatározó, hogy Maratnak az állam nagyszerű emlékszobrot állítson, de néhány év múlva a nép Marat holttestét a Pantheonból kidobta, s Páris kövezetén meghurcolva a kloákákba vetette, hol egy negyed század múlva e csatornák tisztogatásakor, ruha foszlányaira akadtak. A „népbarátjának“ szánt emléke szerint füstbe menvén, csak azon vászon maradt meg, melyen a dühöngő republikánust, legőszintébb, habár talán legrövidlátóbb barátjának , Dávidnak ecsetje örökité meg. Marat a fürdőkádban fekszik, melyben őt Corday Sarolta a tőrrel keresztül szúrta. Alsó testrészét a kád deszkakörülete födi el, felső része a kád hátuljára hanyatlik. Fehér kendővel átkötött feje a jobb vállra ereszkedett, a jobb kéz halál zsibbadtan lógy ki a kádból, és a földet éri. Baljában van még a levél, melyet Corday Sarolta nyújtott neki, melyen 1794 jul. 23-tól kelve e történeti nevezetességű szavak olvashatók: „Marie Anna Charlotte Corday au citoyen Marat. Il sufffit, que je sois bien malheureuse, pour avoir droit a votre bienveillance..........jeléül, hogy még ellenei is ezen utón juthatának hozzá. Bal mellén, éppen a szív felett tátong a seb, melyből még vér ömlik. Azon perc van itt felmutatva, mely a halált közvetlenül megelőzte. A test még nem halt meg. A homályosuló szemekre a pillák félig vannak leereszkedve, s a görcsösen vonagló ajkak az utolsó küzdelmet mutatják. Az arcon egy nagyszerű feladat félbaszakítása feletti fájdalom kinyomata tükröződik. A kád mellett egyszerű, roskadt, durva faasztal látható, rajta szegényes tintatartó, egy toll, és papirosszeletek. Ez volt az „Ami du peuple“ szerkesztőjének íróasztala. Az egyik papírdarabon ezen sorok olvashatók : „Ez utalvány egy 5 gyermekes anyának, kinek férje a haza védelmében esett el.“ Mellette egy utalvány, melyen az öszveg ki nem vehető. De átalánosan tudva van, hogy azon férfiúnak, ki Páris összes fegyverzésére milliókat utalványozott, halála után három frankos utalványa maradt. A szoba egyszerűsége összhangzásban van Marat szegénységével, a fal kopasz, a padozat gyalulatlan. A festő felfogása azt mutatja, hogy hősét a köztársasági egyszerűség, és önzetlenség eszményképeként akará feltüntetni. Marat-t úgy tekintő, mint prophétát, mint megváltót, mint Krisztust, vagy Sokratest, ki működésének legnagyobb erejében esett áldozatul. Félreismerhetlen e képen Marat hasonlatossága Angelo Mihály megváltójának alakjával, mely a Szent Péter templomában látható Rómában. Marat történeti rút arcvonásait egy a falra függesztett kép ábrázolja, melyet a hulla fölé Dávid szénrajzban festett, s melyre az ablakon beömlő napsugár csaknem túlvilági fényt áraszt. A technikai kivitel tökéletes , távol minden színpadias hatásvadászattól, amit Dávid több festményein méltán kárhoztatnak. A képiró e mű egyszerű nagyságára az antik plasztika fenséges szellemét árasztá. ------«VSv---- Színházi hírek. — Paulayné és Paulay, a vidéki színészet első rendű tagjai, kiket pár év előtti fölléptükből a pesti közönség jól ismer, s kikről akkoriban a bírálat is méltánylólag szólott, f. hó 17-én kezdik meg vendégszerepeiket a nemzeti színpadon, és September elsejéig ötször fognak föllépni következő darabokban: „Hamlet,“ „Bánk bán,“ „Koldusné,“ „Senneterre marquisnő,“ és „Mátyás király lesz.“ Annyi kedvező tudósítást olvasott a közönség a Paulay-párról, hogy föllépteik iránt érdekkel viseltethetik. — Szabó Pepi kisasszonyt, — jelenleg Nagyváradon működő dalszíntársulat első népszínmű énekesnőjét, — a nemzeti színház igazgatósága vendégszerepekre hívta meg. Sok szépet beszélnek tehetségéről. — Ha a népszínházban a szellemalakokat úgy kezdték volna bemutatni, mint szerdán folytatók , akkor most mindenesetre ostromolnák esténként a pénztárt. E látvány most már igen meglepő. A hely jobban van elrendezve. A világítás mértéke helyesen eltalálva , az alakok teljesek, a csoportozatok ügyesebbek, s az árnyak ellen küzdő élő személyek nem előre - hátra dördösik , hanem keresztül szeldelik a légi tüneményeket. Azt lehet mondani , hogy csak szerdán láthattuk először az árnyalakok előadásait ; az előbbi mind csak próba volt. Mind teljes, fényes, jól sikerült kép vola, többször feltűnve, eltűnve, mint ezelőtt. A fehérlepedős alak azonnal meglepett mindenkit, mintha most látta volna először; a huszárral viaskodó zuáv (mindkettő árny,) érdekes képet nyújta , a lebegő női kép, a fölöslegestől jól megtisztázott nemzeti címer bemutatása, s a lengyel alak körüli női alakok mind igen szépek valának, így már mindenki meg fog elégedni velök. Még a „Zwischenakt is dicséri. — Markovics Ilkát — Pauliné aszszonyt, — elvesztjük. Szerződtetését Bécsbe bizonyosnak mondják. Nem tudjuk, hanem azt tudjuk, hogy a t. fiatal énekesnő színházunkhoz még több, mint egy évig van lekötelezve , t. i. 1864. október haváig. — Egy divatlap állítja, hogy a nemzeti színház igazgatósága 5000 frt évdijt ajánlott volna Bulyovszky Lilla asszonynak, mely értesülést a „Sürgöny“ hibásnak mondja. Valóban hibás, és miután az igazgató és Bulyovszky L. asszony szerződtetésére vonatkozó leveleit a „Sz. Látcső“ már rég közlé, az egész tárgyban fölösleges szót váltani. Az igazgatóság kérte a t. művésznőt, hogy tudassa vele szerződési föltételeit , mire ez azonnal tudata, hogy addig nem térhet vissza közénk, mig kitűzött célja elérve, s életének titka megfejtve nem leend. E tárgy tehát be van fejezve, s bármely lapnak is céltalan lenne azt újra kezdeni. — Felekinét — Munkácsy Flórát — színházunk kitűnő művésznőjét, midőn Nagyváradon utósó vendégjátékát adó, nagy kitüntetésben részesíték. Erről a „Bihar“ így ír : „Az első felvonás után („Egy szegény ifjú történetét“ adták,) a közönség viharos lelkesedéssel hívta ki Felekinét, mely alkalommal Sál Ferencz és gróf Kornis Emil, mint a közönség küldöttei, az előbbinek talpra esett s különösen szép költői hasonlatai által meglepő szónoklata mellett átnyújtották babérkoszorúval környezeti tálcán azon ékszert, melylyel Nagyvárad városa a kedves művésznő szivében helyet és jogot kért az emlékezethez. Felekiné keresetlen, de jó tapintattal választott, s egy a pillanat