Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-09-19 / 163. szám

Uj dalmű Litolff-tól. Litolff Henri­k a híres zongoraművész, egy „N­a h e !“ című új dalművet szerzett, mely­nek első előadása Baden-Badenben jó sike­rű volt. A szerző maga igazgatá a zenekart. A szöveg története Németországban játszik, a harminc éves háború idejében. A főszerepe­ket két nőalak képezi: Cecilia cseh énekesnő , s Offenburg Vilhelmina. A szász weimari her­ceg , ki Cecíliát szereti, s kit Vilhelmina sze­ret , egy dragonyos tiszt, ki az énekesnőnél a herceg vetélytársa, Nabel szolga, ki az ármány szálait­ kezében tartja, s a bonyolulatot és ki­fejlődést eszközli, — ezek a mű férfi szerepei. A mű az ármánykodó halálával, s azon föl­fedezéssel végződik, hogy Cecilia, Gusztáv Adolf svéd király leánya. ám a vadregényes elem, Vilhelmina a herceg neje lesz. Litolff zenéjének — mint írják — igen erő­teljes jelleme van, de Meyerbeerre emlékeztet, a mese sajátságaiban. Dicsérik az első felvonás pompás hangsze­relését , a titokteljes vörös lovag eltávozásánál, a császári katonák karénekét, továbbá Cecilia Színházi hírek. — C­e r­e­s a Lajos tenorista Milánóból meg­érkezett. A jövő héten lép fel „Troubadour“ című operában. — A színházi élet egyre elevenül... a sza­badságidőknek majdnem egészen vége, s ez le­hetővé teszi a játékrend minél érdekesebbé váló tételét. Múlt szerdán Hegedűs szép hatású „Róma leányát” láttuk, melynek címszerepében J­ó­­k­a­i­n­é kitűnő művészettel játszott. Tegnapelőtt pedig Mozart „Don Juan“-ja szép számú közönség előtt teljes sikerrel ada­tott elő. Ugyanez este a népszínházban egy új ma­gyar operette került a színpadra: „A fekete vőlegény“, szövege­s zenéje V. Tivadartól. El kell ismernünk, hogy e kis dalmű szerzője szép tehetséggel bír, mely azonban még sok képzésre és éredésre vár. Az első felvonás ze­néjében sok sikerült részlet van, legkivált a hármasok, a második már gyöngébb, s csupán vége felé kap ismét érdeket. A hangszer­elésben van egy pár csinos hely, de a zene nem foly mindenütt elég könnyeden, s fordulatai, átme­netei gyakran mesterkéltek. Mi a szöveget illeti: színhely egy csárda, a hős a két pajzán jogász. Az ifjak beszélgetéseiben van elmésség, vidor­­ság, éle, de a jelenetek hosszasak, a második felvonás pedig igen prózai. A sötétbeni ölelge­­téseket nem enyhíti semmi vidorság, s midőn a lányok „becsületük“ fölött tartanak énekes véd­­beszédet, a közönség megütközik. A záradék — tánccal, cigány zenével — elég eleven. Meg kellene rövidíteni az egészet, s egy felvonássá tenni, s a szöveget megsimítani, finomabbá tenni, s akkor a sok csinos zenei részszel biro­dalma egy ideig bizonyosan fentartaná magát. A szerzőt hívták, de nem volt jelen. Jól ját­szottak : Harmath Emma és Szilágyi. — Ma érdekes előadások. A nemzeti szín­házban „Faust“, a népszínházban a „szellem­alakok.“ ------------------------­--------******-------­ - Színjátékok s athleták a távol keleten. 1. Nagyapáink alig tudtak valamit Japánról. Sokkal távolabb fekszik e nagy birodalom, semhogy még a tudós búvárkodók szemei is elhatottak volna oda. Most másként van. A világkiállításon kitűnt, hogy a japáni nép ipara magas lábon, s műveltsége magas fokon áll. Kereskedelmi összeköttetések,a látogatások, a tavaly európai körutat tett eredeti japáni követ­ség, s megnyiták számunkra ez érdekes biro­dalmat. Ma már kitűnő tudósok írnak arról. Többi közt M. Rodolphe Lindau a „Revue d. Mondes “-ba igen érdekes közleményeket adott ez ország állapotáról. Cikkeinek azon részét, mely színjátékokra, athletákra sat. vonatkozik, mi is közöljük, azon hitben, hogy ez olvasóin­kat — már csak újdonságánál fogva is — ér­dekelni fogja. A japáni Olympnak — írja többi közt — sok istene és félistene van. Ennélfogva a nap­tár teli van ünnepekkel. A nagy ünnepek az év első, második és ötödik napjára esnek. Az újévet ép úgy ünnepük, mint nálunk. Üdvözlő látogatásokat és ajándékokat tesznek, s a láto­gató jegyek küldözése még tán elterjedtebb szokás, mint Európa bármely országában. A második hóban a nők, az ötödikben a férfiak nagy ünnepe van. Az e hóban született figyel­­meknek sok szerencsét jóslanak. Némely ünnep pompa nélkül foly el. De a nagy ünnepek, az úgynevezett Modzouris-k nagy fénynyel s elevenséggel tartatnak meg. Ilyenkor nagy lakomák, fényes színjátékok vannak, ünnepi ruhák, s élénk zaj mindenütt. Nekem — írja a tudós utazó — alkalmam volt látni Nagass­zki városban azon ünnepet, melyet a város védnöke tiszteletére tartottak. Három napig sok bámulni valót láttam, és sok­féle szórakozásom­ volt. A szeretetreméltó s finom műveltségű kor­mányzó már előre megüzente, hogy helyeket tartatott fenn számomra, honnan az ünnepi szín­játékokat kényelmesen végig nézhetem. Ez természetesen a szabadban volt, hová az egész város népsége összegyűlt. Az utcák üresek maradtak, a boltok bezárvák. Nagy, vidám, de nyugodt közönség volt. A japániak szokásos udvariassággal nyújtottak nekem utat, mintha mondani akarták volna: „Idegenek jönek, mutassuk vendégeink iránt a kellő előzékenységet.“ Egy téren haladtunk át, hol ép küzdők végezték be mutatványukat. Majd egy nagy lépcsőn fölmenve, elértünk a helyre, hol a drámai előadás lesz. Egy tiszt várt rám, ki hajlongva köszönt, és sajnál­kozott rajta, hogy ily kevesen vagyunk. Majd födött páholyba vezetett, mely a kormányzó és főtiszteké mellett volt. Páholyunkban padok és egy asztal volt.Cody kiválogatott étkek és csemegékkel, minők : rizs, nyers és főtt hal, tojás, főzelék, cukor, édes bor, rizsszesz és b­ea. Alig ülünk a padra le, (a japániak rendesen a földön ülnek,) dohányt és pipákat hoztak a szolgák. Majd a kormányzó tolmácsot is kül­dött, köszöntetve, hogy meghívását elfogadtuk. Véleménye szerint: „Ő minket csak egy hoz­zánk nem igen méltó színjátékban részesíthet, de reméli, hogy tekintetbe vesszük a jó szán­dékot, melylyel némi szórakozást kívánt ne­künk szerezni.“ Én és kísérőm kíváncsian gondoltunk a „a hozzánk nem méltó színjátékra.“ A nézőtér, mely előttünk feküdt, tarka és érdekes volt. Előttünk tág, üres tér állt, melyet a látvágyó tömeg (mivel a kormányzó jelen volt,) hallga­tagon vett körül. A legjobb helyek a gyerme­keknek voltak adva. Egész öröm volt látni e jövendőbeli japániakat, kis, gondosan leborot­vált fejeikkel, egyik fényes selyemben, másik gyapot ruhában, valamennyien tiszták, csino­sak, élénk, vidor kíváncsisággal tekintgetve szerteszét. Hátuk mögött álltak a szülők, s ro­konok, komoly emberek, hosszú, barna ruhá­ban, csipőjüknél keskeny övvel, melyben ivó eszközt, dohányt, pipát és legyezőt tartanak. A nőknek tetszősebb viseletök van, szép hajuk gondosan simítva, hosszú tűkkel ékítve, és sárga teknősbéka csont fésűkkel összetartva. De nagyon kifestvék. A vörös és fehér festék egész vastag réteget képez homlokukon, nyaku­kon és vállaikon. A kacérok megaranyozzák ajkaikat, szerényebbek a kármin piros színével is megelégesznek. A férjes nők — régi szokás szerint — leborotválják szemöldöküket, s fe­ketére festik fogaikat, jelül, hogy örömest le­mondanak a tetszelgésről s világi örömekről és csupán jó hitvesek, jó anyák kívánnak lenni. Ellenben a leányok, kik nem vetik magu­kat alá ily barbár szokásnak, bájosak. A vilá­gon a legszebb foguk van, szelíd szemeik, s fekete, merész ivü szemöldjeik. Növésük su­gár , idomuk kecses, modoruk egészen gyer­meteg, és sokszor előkelően finom. Látni kell őket, a mint mély bókok közt szeretetreméltó mosolylyal üdvözlik egymást, s hallani kell, a a mint menet közben nyájasan sugdosnak egy­más fülébe, s a zajért, — melyet nem annyira okoznak, mint képzelnek, — engedelmet kér­nek , s az ember meggyőződik, hogy a japáni nép — minden osztályában — a föld legudva­­riasb, nyájasabb és előzékenyebb népe, balladáját, („La deesse de la pauoreté“ — a szegénység istenasszonya, mely alkalmasint az egész dalmű fénypontja,­ a lándzsások karát és Nahel egy áriáját; a második felvonásban Vil­­helmine coupletjei, a dragonyos tiszt egy nagy dallama, Cecilia magán énekrészei és a zára­dék kar tetszettek legjobban. Litolff az újabb irányú zene hívei közé tar­tozik. Mint hangversenyző művész arról volt nevezetes, hogy egypár zongorát minden alka­lommal összetört. A múzsával talán szelideb­­ben bánt. Mi történik a nagy színpadon? — Vö­rösm­arty emlékszobra Bécs­­ben öntés alatt van. Székes Fehérvár mely he­lyén fogják fölállítani, még nincs eldöntve. Úgy halljuk, hogy a szobor képe közelebb az Orsz. Tükrében jelenik meg. — A császárfürdői múlt szerdai jóté­kony bálnak nem volt nagy közönsége. Oka bizonyára a hüveskedő estéktől való félelem, nem pedig a részvét hiánya. Némelyek szerint, ha nem zártkörű estélyt rendeznek, többen let­tek volna.

Next