Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-10-18 / 192. szám
Nemzeti színház. A nemzeti színház drámabíráló bizottmánya „Székely támad, székely bánja“ című történeti drámát 2 szakaszban, előadásra nem ajánlotta. A nemzeti színház könyvtárát Vasvári Kovács Ferenc úr „Lelencház“ című műve egy példányával ajándékozd meg, valamint Fries József ur, a debreceni városi nyomda vezetője azon nyomda újabb termékeit (5 példányt) beküldeni szíveskedett. Fogadják a t. adományozó urak az intézet hálás köszönetét. Pest, october 17. 1863. Csepregfi Lajos, titkár. —----------------- A gróf lövése. — Beszély — Álarcos bál volt a nemzetiszínházban. Szokás szerint tömve volt a terem minden zuga. Repkényi gróf az egyik mellékterembe vonult vissza, s épen valami hűsítőt csemegézett, mikor néhány harlequin közeledett nevetkérezve a cukrász asztalához. — Mit mondasz az álarcoshoz ? — kérdezte az egyik. — Egy ügyüek, mint rendesen. — És a kis spanyol nő ? — Aki a zöld dominóval ment el az imént előttünk. — Igen. — Csinos alak, szemei az álarc alól is gyönyörűen ragyognak. — Mit gondolsz, e szemek nem hasonlítanak valakiéhez ? — És a termet ? — Várjatok csak! A patvarba! Szemei és termete olyan, mint a bájos Malvin grófnőé. — Mondasz valamit. — Eltalálta barátom ! Higyyétek, Malvin grófnő. — Hogyan ? Csakugyan ő volna. — Ma mikor meglátogattam, láttam e spanyolötözetet nála. Meg merek rá esküdni, hogy ő. — Ha Malvin grófnő, úgy a zöld domino bizonyosan a festő. — Kétségkívül. Az imént lehúzta fejéről csuklyáját egy pillanatra , és hajáról megiszem, hogy a festő. És mit szól mindehhez a grófnő férje. — A vén medve mit sem gyanít. — Kivüle az egész világ tudja, hogy a grófnő még mielőtt Repkényi nőül vette volna, szerette az ifjút. — Ejh, szereti most is. — Csinos kis történet volna, ha a gróf megtudná, hogy neje ma álarcosbálban van, és pedig nem egyedül. A gróf csakugyan megtudta. Míg ezeket beszélték, ott állott hátok mögött, és vagy akarta vagy nem, végig kellett hallgatnia. Álarcosan voltak mindnyájan, de Repkényi gróf hangjukról egyenkint zajuk ismert. Legjobb barátai voltak. Csakis a barátok tudhatnak meg ilyesmit, és csakis álarc alatt lehet megtudni tőlük annak, a kit érdekel. Gyorsan elhagyta a zajos vigalmat és haza hajtatott. Neje nem volt otthon. Másnap reggel a festőnél volt, kit vászna előtt talált, ecsettel kezében. A kép nagy volt, s a gróf meglepetve állt meg előtte. — Gyönyörű ! — kiáltott föl, —e művével ön nevet fog kivíni magának. — Még nincs készen. — Mennyi idő alatt fogja ön elkésziteni? — Azt hiszem egy hó múlva bevégzem. — Jó. Én megveszem öntől e festményt. — A gróf urnak első joga van hozzá, mint pártfogómnak. — Itt kérem rá, hogy kifizetem , a mit ön kiván érte. Repkényi gróf ezután a falat boritó festményeket kezdé vizsgálgatni. — Elhatároztam nehány jó képet vásárolni Megengedje, hogy ezek közül választhassak. A gróf kiválasztotta a szépeket mind alig maradt egy-kettő. Ezek többnyire értéktelen darabok voltak. — Egy hó múlva meg fogom önt újra látogatni. Készen lesz ? Minden bizonynyal. Repkényi gróf távozott. Otthon senki sem vett észre rajta semmi változást. Neje sem. Ép oly finom, előzékeny volt, mint máskor. Egy hó múlva pontosan megjelent az ifjú festőnél. A kép készen állott, és a gróf nagyon meg volt elégedve vele. A meghatározott öszszeget szó nélkül kifizette érte. Azután leült szemközt az ifjúval. — Uram nekünk számadásunk van együtt. Ön szereti nőmet. A fiatal ember összerezzent. — Hiába tagadja. Azt is tudom, hogy nem viszont szereti önt. Szót sem uram ! Egy hónap óta szemmel tartom önt és nőmet. E viszony nem titok többé a beszélni szerető emberek előtt sem. Nevem, házam becsülete sértve van, s épen ön által, kitől hálát kellett volna kiérdemelnem. Semmit sem akarok szemére hányni, ettől megkímélem önt is, meg magamat is. — Tudom gróf úr, mit kiván ön? — Elégtételt. — Kész vagyok. — Azonban azt is tudja ön, hogy oly jó jövő vagyok, mint talán senki más. Nem emlékszem , hogy néhány év óta elhibáztam volna a célba vett pontot. — Ezt nem szükség tudnom. Vívni fogunk gróf úr. — Mindenesetre, azonban ha ön elhibázza az első lövést, én épen szíve közepét lövöm keresztül. Nem vagyunk egyenlő felek, és mégis vívnunk kell. Én nem akarok semmi előnyt. Az első lövés az öné, ezentúl még két lövése van. Háromszor fog reám jönni, és ha veszélyesen nem talál egyik lövés sem, én lövök. A három lövést el kell önnek fogadni, különben nem vivők, és én lovagias férfinak akarom önt ismerni. — Elfogadom. A gróf hazament és néhány levelet irt. Szobájában voltak az ifjú festő művei egybehalmozva. Repkényi gróf végig nézte mégegyszer mindeniket. — Szép jövő áll előtte. Azután leszakította a vásznakat rámásokról és bedobta a kandallóba. Nemsokára kopaszon álltak a rámák, s a kandallóban nagy halom hamu fölött táncolt még néhány lángocska. Másnap kora reggel találkozott a gróf az ifjúval Kimérték a távolságot és pisztolylyal szemközt állottak. — Löjjön ! kiáltot a gróf nyugodtan álva ki célpontnak. A festő lőtt, de nem talált. Még két lövése van, vigyázzon ! A második lövés nem talált. A harmadik a gróf kalapját súrolta csak. Ekkor fölemelte Repkényi a pisztolyt és rövid célzás után lőtt. Az ifjú összerettent. A golyó jobb kezét tépte szét. — A gróf oda ment hozzá a lövés után. — Én jobban megöltem önt igy, mintha agyát vagy szivét lőttem át. Önnek kezében, melylyel az ecsetet forgatta, volt élete. A mit önnek képeiértfizettem, elég lesz élte fentartására. Malvin grófnő még délben egy levelet kapott férjétől melyben az tudatja vele, hogy külföldre utazott. -r -il. -------GWTH9--...... A művészi életből. Közli : Rokó. (A jószivü fogadós.) — A vasúti fogadóban szállásolt egy fiatal művész. A vonat már készen volt az elindulásra s a művész az elutazásra, midőn belépett a fogadós a számlával. A művész fizetendője két heti lakás és élelmezésért 30 forintot tett ki, mit meghallva erősen vakarta a füle tövét, mert ha előveszi minden pénzét is, még akkor is csak 15 fontot fizethetett volna. Végre elhatározta magát, hogy a fogadóst elnézésért fogja kérni. Ez megsimogatta kövér termetét, és jószivüleg mosolygott. — Nos, jól van, igy szólott. — Én is fiatal voltam egykor s tudom, mily könnyen elfogy az ember pénze. Utazzék csak ön isten nevében én bízom az ön arcában s tudom, hogy azért a 15 írtért nem fog ön megcsalni. — Utazzék csak ön, utazzék ... — Oh mily jó ön ! —• kiált a fiatal ember. — A mint haza érek, azonnal megküldöm pénzét. — Jól van jól. Csak siessen, mert a vonat mindjárt indul. Hanem mielőtt elmenne, legyen szives s Írja föl e darab krétával az ajtóra nevét s az összeget, a melylyel tartozik. — Már meg van! Hanem — szól kissé nyugtalanul a fiatal ember, — igy mindenki tudni fogja, hogy adóssa vagyok önnek. — Koránsem ! Nyugtassa ön meg magát, — viszonzá a fogadós ismét mosolyogva. — Akaszsza fel ön neve fölé köpönyegét, s én esküszöm, hogy az mindaddig rajta marad, mig meg nem fizeti a 15 forintot. (Földszinti jelenet. A zártszéken szép fiatal zsidó menyecske mellett egy nagyon aristokratikus hajlamú úr ült. A színészek véghetlenül unalmas német drá