Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-10-20 / 194. szám

Esslär életéből. A híres Esslär színészt, miután mint ka­tonatiszt több évig szolgált, egy véletlen majd ismét visszavitte előbbi pályájára. Vig társaságban, melyben a pohár már többször körutat tett, Esslär, mint fizető, kezét már oly szorgalmasan dugdosó zsebébe, hogy abból végre semmi sem jött napfényre, a kocs­­máros Essler ismételt felkiáltására : „még egy palackkal!“ csak hosszan megnyújtott, haragos „mindjárt“-tal kezdett felelgetni, s ahelyett, hogy a parancsot teljesítette volna, savanyú­édes arccal a magas fehér létrára mutatott, mely a fekete táblára fokozatosan volt fel­jegyezve. Esslär zavarba jött, pajtásai elnémultak, megütközve néztek egymásra s kinos szünet állt be, mely csak a mozgó kocsmáros egyes civilizálatlan hangjai által zavartaték meg, melynek értelmét Esslär igen jól tudta. Aggo­dalmas kifejezéssel jártatta tehát tekintetét a szobában körül s hirtelen egy asztalnál gyöke­­reztette meg, melynél ismerősre vélt találni. Elhagyá társait s barátságosan, bizalomtel­jesen egy szálas férfiúhoz közeledett, ki sötét, begombolt felöltönyben, kikent bajuszszal, há­trafésült, porozott hajjal, mely feszes copfba szorítva, büszkén ékeskedett vállán, s­ült szé­kén ; kezei egy hosszú spanyol nád ércgombján pihentek, melyre kerek állát kényelmesen tá­masztá. E helyzetben szemeit régen figyelme­sen függeszté a karcsú, magas alakra, ki többi társai közül imponálva jóval kitűnt. Az idegen felállott és Esslärrel kiment. Kis idő múlva ismét mindketten beléptek. Eslär a fekete táblához sietett, megolvasta a létra fokait, ugyanannyi aranyat odadobott, amazokat pedig letörölte, és a kellemesen meg­lepetett kocsmároshoz odamenydörgött: „Még há­rom palackkal!“ miközben a pénzt előre azon csomóhoz veté, melyet épen felolvasott. Most az öröm újra kezdődött és midőn a pa­lackok kiürültek, Thália vidor papjai fölkere­kedtek és lakásaikra mentek. Másnap este „Bernauerin Ágnest“ adták s Albrecht herceg (Esslär) épen a tornasorompó előtt állott és kísérete felé dörgé: „Apród hozd elő lándzsámat!“ midőn a szinfa­lak közt ama szálas férfiút a kocsmából teljes egyenruhában két közkatonával megpillanta, Esslär tüzes szavallása közben a toborzó káplártól annyira megfélemlett, hogy a ki őt néhány hét előtt e jelenetben látta, meg nem foghatta, ma miért oly zavart és tétovázó be­szédében és játékában. Azon helynél: „N­é­z­zetek meg! elismeritek vonási­mat?“ tekintete ismét a káplárra esett, ki ta­gadólag rázta fejét. Továbbá a beszéd záradé­­­kánál: „Keljetek fel, németország lovagjai álljatok mellém, földjeim! Bajorok!“ ismét a tagadás a káplár részéről fejjel, kézzel, miköz­öz­ben egyszersmind Esslärhez egy lépéssel köze edett. Most Esslär nyomasztó helyzete dacára alig tartóztatható a nevetést, midőn a játékát figyelemmel kisérő s mintegy közre­működő káplár gestikulátióját látta. Azonban gyors és jó határozatra kellett magát szánnia, se s­za­vaknál: „Mentsétek meg magatokat! Gyűjts­e­tek hadsereget! Egy wittelsbachi vezet benne­teket! Fel! Előre!“ Albrecht magasan villogó ! vállaira a tógát, sokszor mondá: karddal, hívei és bajtársai élén, a to­rnatérről a bal oldali szinfalak közzé rohan, a lépcsőkön , a kapun ki a sétatérre és hű bajorjai utánna sarkában, mig egy színész megállította őket értésükre adta, hogy a herceg csak tréfát űz velök, tehát térjenek vissza.­­ Esslär pedig egy polgár barátja házába menekült és a darab ma a második felvonással végződött. A toborzó káplár biztos akart lenni áldo­zatáról s azért már a második felvonás alatt elbe állott, hogy mindjárt a darab bevégzése után, Esslärt mint újoncot kezébe vegye. Kí­váncsiság és a darab érdeke­it és kísérőit a sö­tét háttérből az első színfalak közzé vonták, s igy pillantó meg Esslär az ép oly váratlan mint kellemetlen nézőket. Esslär néhány napig rejtve tarta magát, és ez idő alatt a polgárok jelentékeny összeget raktak össze, melylyel kedvencüket kiváltották és még néhány más pénz zavarát is kiegyenlí­tették. Megszabadítása napján „Bernauerin Agnes“ ismételtetést és Esslär megjelenésekor zajos tap­sat fogadtatott. Jóval az esemény előtt Esslär többször ta­­álkozott azon derék emberrel és mindig barát­ságosan üdvözöltetett általa, azért bizalmat ére­­zett hozzá, a nélkül hogy közelebb ismerte volna, és ama kritikus estén pénzt kért tőle kölcsön. " kapott azon feltétel alatt, hogy 36 óra múlva az összeget lefizeti, ellenkező esetben az fogla­­inak tekintetik, mely által a toborzó parancs­nokság hatalma alá esik. Esslär e szerződést kézzel és szájjal megerősité és nem gondolt semmi roszra, ha oly pontosan meg nem fizet is, mely fiatal korában gyakori eset volt. Konkoly Dezső. ______^»«^9------­ Parányképek a művészeté­­ből. (K. D.) Volt Párisban egy ember, ki — valahányszor Napoleon az óhajtását nyilvá­­nitá, egy nagy költőt bírhatni — kezét kalap­jára téve s „itt vagyok“-ot kiáltott. Ez embert Delrieunek hívták s az „Ar­­taxerxes“ címü tragoedia szerzője volt, mely egyetlen előadás után nyugalomba tétetett. Alig volt hozzá hasonló, kit az ég oly ke­vés tehetséggel s oly sok hiúsággal áldott meg Húsz éven át fáradozott Delrieu, darabját újra a műsorozatba felvétetni, végre kivitte szándékát, „ Artaxerxest“ kihirdették, de né­zők hiánya miatt nem adathatott elő. Néhány nap múlva erre a szerző egy ba­­átjával találkozik. — Nos? — kérdé ez, — ismét kibékültél a Théatre francaise szinészeivel ? — Én — ezzel a néppel ? Soha, soha! _Úgy, de hát mit vétettek ismét ellened. __ Mit vétettek ellenem ? Képzeld csak, ezek a gazok . . . Hisz ismered Artaxerxese­­met, egy mestermű ? — Igen, igen! — No lásd, a gazok, mindig oly napokon adják, mikor üres házaik vannak. És ezt a színészeknek valóban soha sem tudta megbocsátani. Midőn Napoleon már consul korában látta hogy Talma mily bájjal és könnyűséggel veté — Ez ember fog egykor engem megtanítani, mint kell a császári palástot viselni. K­e­a­n Edmund dicsősége fénykorában be­utazta egész Amerikát, útja New­ Yorktól Bos­tonig valóságos diadalmenet volt; midőn azon­­ban ez utóbbbi városban föllépett, a színház csaknem üres volt. E közönyösség annyira fel­­dühíte Keant, hogy a 12 előadásról szóló szer­ződést kétfelé hasitá, elhatározván saját ítélő­­széke előtt, hogy még csak egyszer fog fellépni. Az igazgatóság igyekezett neki bebizonyí­tani, hogy augustus hóban a bostoniak több­nyire vidéken laknak, s hogy hírére bizonyo­san visszatérnek.­­ — Én falaknak nem játszom, — mondá Kean­s megmaradt határozata mellett. Rövid elhatározásának híre csakhamar bejárta a várost, s a színházba százanként tódulának, nem azért, hogy a művésznek hódoljanak, ha­nem hogy a színészt önkényes eljárásáért meg­büntessék. III. Richardot füttyökkel s gúny­szavakkal fogadták, a közönség tenger gyanánt zúdult fel ellene, s a hős kénytelen volt a szín­házból álruhában megszökni. Idősb Arnault 1790-ben „Marius“ című szomorújátékot irt, mely dacára azon körül­ménynek, hogy női szerep nem volt benne , nagy tetszést aratott. E siker Arnaultot egészen elbizottá s gő­gössé téve. Egy este — 1792-ben— a Theatre francaise egyik erkélyszékén ült, szokása sze­rint egész fenhangon csevegett, pálcájával dö­römbölt maga körül s háborgatta szomszédjait az előadás figyelemmel kisérésében, így viselte magát azon perctől fogva, midőn a függöny felgördült, az első felvonás végéig; ekkor egy ur, ki háta mögött ült, s csak a szék támlája által volt tőle elválasztva, előrehajolt hozzá, ele­gáns keztyüs kezét vállára téve, s igy szólt: — Arnault ur, kérem szépen, hagyjon ben­nünket oly békén figyelni, mintha „Marinat“ adnák. Ez udvarias és szellemdús ember Danton volt, ki egy hó múlva a septemberi vérfürdő okozója jön. Saphir azt írta egyszer, midőn Rott szí­nészt „Lear király“ szerepében bírálá: — Ha Shakespearetől nem volna egyebünk, mint Lear 3-dik felvonása, és ezt egy mérleg egyik tányérába tennék, másikba pedig minden drámai termékét minden drámaírónak az utolsó században ; a mérleg ezen másik tányéra min­den dramatikusaival együtt, mint üres dióhaj repülne föl, a sh­akespearei tányér elle­nében. -------------------­ Petőfinek egy sajátkezüleg irt eredeti német levele van meg Toldy István ur birtokában, melynek köz­lését nem tartjuk érdektelennek. A levél betű­ről betűre igy következik: P­e­s­t­h, 24. nov. 1847. Lieber Herr von Tyroler! Es ist mir Leid, dasz ich in eigener Person kann nicht Sie besuchen ; ich bin krank, wie der Teufel. Wenn mein Brief nicht zu spät

Next