Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-10-20 / 194. szám
Esslär életéből. A híres Esslär színészt, miután mint katonatiszt több évig szolgált, egy véletlen majd ismét visszavitte előbbi pályájára. Vig társaságban, melyben a pohár már többször körutat tett, Esslär, mint fizető, kezét már oly szorgalmasan dugdosó zsebébe, hogy abból végre semmi sem jött napfényre, a kocsmáros Essler ismételt felkiáltására : „még egy palackkal!“ csak hosszan megnyújtott, haragos „mindjárt“-tal kezdett felelgetni, s ahelyett, hogy a parancsot teljesítette volna, savanyúédes arccal a magas fehér létrára mutatott, mely a fekete táblára fokozatosan volt feljegyezve. Esslär zavarba jött, pajtásai elnémultak, megütközve néztek egymásra s kinos szünet állt be, mely csak a mozgó kocsmáros egyes civilizálatlan hangjai által zavartaték meg, melynek értelmét Esslär igen jól tudta. Aggodalmas kifejezéssel jártatta tehát tekintetét a szobában körül s hirtelen egy asztalnál gyökereztette meg, melynél ismerősre vélt találni. Elhagyá társait s barátságosan, bizalomteljesen egy szálas férfiúhoz közeledett, ki sötét, begombolt felöltönyben, kikent bajuszszal, hátrafésült, porozott hajjal, mely feszes copfba szorítva, büszkén ékeskedett vállán, sült székén ; kezei egy hosszú spanyol nád ércgombján pihentek, melyre kerek állát kényelmesen támasztá. E helyzetben szemeit régen figyelmesen függeszté a karcsú, magas alakra, ki többi társai közül imponálva jóval kitűnt. Az idegen felállott és Esslärrel kiment. Kis idő múlva ismét mindketten beléptek. Eslär a fekete táblához sietett, megolvasta a létra fokait, ugyanannyi aranyat odadobott, amazokat pedig letörölte, és a kellemesen meglepetett kocsmároshoz odamenydörgött: „Még három palackkal!“ miközben a pénzt előre azon csomóhoz veté, melyet épen felolvasott. Most az öröm újra kezdődött és midőn a palackok kiürültek, Thália vidor papjai fölkerekedtek és lakásaikra mentek. Másnap este „Bernauerin Ágnest“ adták s Albrecht herceg (Esslär) épen a tornasorompó előtt állott és kísérete felé dörgé: „Apród hozd elő lándzsámat!“ midőn a szinfalak közt ama szálas férfiút a kocsmából teljes egyenruhában két közkatonával megpillanta, Esslär tüzes szavallása közben a toborzó káplártól annyira megfélemlett, hogy a ki őt néhány hét előtt e jelenetben látta, meg nem foghatta, ma miért oly zavart és tétovázó beszédében és játékában. Azon helynél: „Nézzetek meg! elismeritek vonásimat?“ tekintete ismét a káplárra esett, ki tagadólag rázta fejét. Továbbá a beszéd záradékánál: „Keljetek fel, németország lovagjai álljatok mellém, földjeim! Bajorok!“ ismét a tagadás a káplár részéről fejjel, kézzel, miközözben egyszersmind Esslärhez egy lépéssel köze edett. Most Esslär nyomasztó helyzete dacára alig tartóztatható a nevetést, midőn a játékát figyelemmel kisérő s mintegy közreműködő káplár gestikulátióját látta. Azonban gyors és jó határozatra kellett magát szánnia, se szavaknál: „Mentsétek meg magatokat! Gyűjtsetek hadsereget! Egy wittelsbachi vezet benneteket! Fel! Előre!“ Albrecht magasan villogó ! vállaira a tógát, sokszor mondá: karddal, hívei és bajtársai élén, a tornatérről a bal oldali szinfalak közzé rohan, a lépcsőkön , a kapun ki a sétatérre és hű bajorjai utánna sarkában, mig egy színész megállította őket értésükre adta, hogy a herceg csak tréfát űz velök, tehát térjenek vissza. Esslär pedig egy polgár barátja házába menekült és a darab ma a második felvonással végződött. A toborzó káplár biztos akart lenni áldozatáról s azért már a második felvonás alatt elbe állott, hogy mindjárt a darab bevégzése után, Esslärt mint újoncot kezébe vegye. Kíváncsiság és a darab érdekeit és kísérőit a sötét háttérből az első színfalak közzé vonták, s igy pillantó meg Esslär az ép oly váratlan mint kellemetlen nézőket. Esslär néhány napig rejtve tarta magát, és ez idő alatt a polgárok jelentékeny összeget raktak össze, melylyel kedvencüket kiváltották és még néhány más pénz zavarát is kiegyenlítették. Megszabadítása napján „Bernauerin Agnes“ ismételtetést és Esslär megjelenésekor zajos tapsat fogadtatott. Jóval az esemény előtt Esslär többször taálkozott azon derék emberrel és mindig barátságosan üdvözöltetett általa, azért bizalmat érezett hozzá, a nélkül hogy közelebb ismerte volna, és ama kritikus estén pénzt kért tőle kölcsön. " kapott azon feltétel alatt, hogy 36 óra múlva az összeget lefizeti, ellenkező esetben az foglainak tekintetik, mely által a toborzó parancsnokság hatalma alá esik. Esslär e szerződést kézzel és szájjal megerősité és nem gondolt semmi roszra, ha oly pontosan meg nem fizet is, mely fiatal korában gyakori eset volt. Konkoly Dezső. ______^»«^9------ Parányképek a művészetéből. (K. D.) Volt Párisban egy ember, ki — valahányszor Napoleon az óhajtását nyilvánitá, egy nagy költőt bírhatni — kezét kalapjára téve s „itt vagyok“-ot kiáltott. Ez embert Delrieunek hívták s az „Artaxerxes“ címü tragoedia szerzője volt, mely egyetlen előadás után nyugalomba tétetett. Alig volt hozzá hasonló, kit az ég oly kevés tehetséggel s oly sok hiúsággal áldott meg Húsz éven át fáradozott Delrieu, darabját újra a műsorozatba felvétetni, végre kivitte szándékát, „ Artaxerxest“ kihirdették, de nézők hiánya miatt nem adathatott elő. Néhány nap múlva erre a szerző egy baátjával találkozik. — Nos? — kérdé ez, — ismét kibékültél a Théatre francaise szinészeivel ? — Én — ezzel a néppel ? Soha, soha! _Úgy, de hát mit vétettek ismét ellened. __ Mit vétettek ellenem ? Képzeld csak, ezek a gazok . . . Hisz ismered Artaxerxesemet, egy mestermű ? — Igen, igen! — No lásd, a gazok, mindig oly napokon adják, mikor üres házaik vannak. És ezt a színészeknek valóban soha sem tudta megbocsátani. Midőn Napoleon már consul korában látta hogy Talma mily bájjal és könnyűséggel veté — Ez ember fog egykor engem megtanítani, mint kell a császári palástot viselni. Kean Edmund dicsősége fénykorában beutazta egész Amerikát, útja New Yorktól Bostonig valóságos diadalmenet volt; midőn azonban ez utóbbbi városban föllépett, a színház csaknem üres volt. E közönyösség annyira feldühíte Keant, hogy a 12 előadásról szóló szerződést kétfelé hasitá, elhatározván saját ítélőszéke előtt, hogy még csak egyszer fog fellépni. Az igazgatóság igyekezett neki bebizonyítani, hogy augustus hóban a bostoniak többnyire vidéken laknak, s hogy hírére bizonyosan visszatérnek. — Én falaknak nem játszom, — mondá Keans megmaradt határozata mellett. Rövid elhatározásának híre csakhamar bejárta a várost, s a színházba százanként tódulának, nem azért, hogy a művésznek hódoljanak, hanem hogy a színészt önkényes eljárásáért megbüntessék. III. Richardot füttyökkel s gúnyszavakkal fogadták, a közönség tenger gyanánt zúdult fel ellene, s a hős kénytelen volt a színházból álruhában megszökni. Idősb Arnault 1790-ben „Marius“ című szomorújátékot irt, mely dacára azon körülménynek, hogy női szerep nem volt benne , nagy tetszést aratott. E siker Arnaultot egészen elbizottá s gőgössé téve. Egy este — 1792-ben— a Theatre francaise egyik erkélyszékén ült, szokása szerint egész fenhangon csevegett, pálcájával dörömbölt maga körül s háborgatta szomszédjait az előadás figyelemmel kisérésében, így viselte magát azon perctől fogva, midőn a függöny felgördült, az első felvonás végéig; ekkor egy ur, ki háta mögött ült, s csak a szék támlája által volt tőle elválasztva, előrehajolt hozzá, elegáns keztyüs kezét vállára téve, s igy szólt: — Arnault ur, kérem szépen, hagyjon bennünket oly békén figyelni, mintha „Marinat“ adnák. Ez udvarias és szellemdús ember Danton volt, ki egy hó múlva a septemberi vérfürdő okozója jön. Saphir azt írta egyszer, midőn Rott színészt „Lear király“ szerepében bírálá: — Ha Shakespearetől nem volna egyebünk, mint Lear 3-dik felvonása, és ezt egy mérleg egyik tányérába tennék, másikba pedig minden drámai termékét minden drámaírónak az utolsó században ; a mérleg ezen másik tányéra minden dramatikusaival együtt, mint üres dióhaj repülne föl, a shakespearei tányér ellenében. ------------------- Petőfinek egy sajátkezüleg irt eredeti német levele van meg Toldy István ur birtokában, melynek közlését nem tartjuk érdektelennek. A levél betűről betűre igy következik: Pesth, 24. nov. 1847. Lieber Herr von Tyroler! Es ist mir Leid, dasz ich in eigener Person kann nicht Sie besuchen ; ich bin krank, wie der Teufel. Wenn mein Brief nicht zu spät