Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-11-08 / 213. szám

Donizetti „Lucia“ első­ elő­adásakor. Hihetetlen !-------de a­ki az olasz gondat­lanságot ismeri, annak nem az. Donizetti, mi­kor Luciáját Olaszországban először adák, nem volt a színházban. Már több ízben kiáltott a közönség az opera folyama alatt, de Donizetti nem volt található. A közönség elkezdett türelmetlenkedni. Midőn Edgárd a 2-ik felvonás utolsó jele­netében belép, s a hasonlíthatlan szépségű ha­tosnak vége lesz, a közönség lelkesedése az őr­jöngés határát éri, s három­ezer torok kiáltja Donizettit, s nem engedi az operát folytatni. Keresték Donizettit mindenütt, színterem­ben , színpadon, minden színfal mögött. tővé tették az öltöző szobákat, az impresario irodáját, külön szobáját, a vendég páholyokat, szóval a színház minden helyiségét. „Keressék föl, vezessék elébünk!“ kiáltó három ezer torok. Ekkor egy szegény kardalnak ingadozva előre ment, hogy bejelentse, s alig tudá kinyögni, hogy a maestro nincs itt, s ma este nem is látták. „Menjenek a szállására" dörgött most a kö­zönség egy hangon, és a padokat kezdé fesze­getni. „Uraim! már voltak utána!“ „Nos? — nos?“ „Nincs otthon“. „Hazugság! — takarodjék a színpadról — ne hazudjék — le az igazgatóval! le az inten­dánssal !“ „Uraim! az istenre kérem engedjék folytatni az előadást.“ „A maestro! — igen a maestrot akarjuk látni vagy a zenekar minden hangszere a fejetekhez röpül!“ „Uraim, esküszünk, hogy nem tudjuk hol van a maestro.“ „Az a ti bajotok. Egy hangot sem engedünk énekelni, míg Donizetti meg nem jelenik.“ A zavar tetőpontra hágott, a látcsőket vag­dalták a páholy falához, a lámpa üvegeit és a székek karjait kezdék összetördelni, s némelyek már a színpadra akartak mászni, midőn a har­madik rangú páholyból egy gyermek hang ezt kiáltja: „Én tudom, hol van.“ E gyermekhang, mintha csak valami bű­vész­ hatalommal csöndet varázsolt volna, néma jön minden. Azután a következő párbeszéd tá­madt a harmadik emeleti gyermek, és a föld­szinti közönség között: „Lám, az a gyermek tudja, hogy hol van a maestro,“ — mondá álmélkodva a földszint. „Tudom hát!“ — felelt büszkén a gyermek a harmadik emeleten. „Hát hol van ?“ „Barátjaival vacsorál egy kertben a tenger mellett.“ A közönségnek ez igen természetesnek tetszett. „Melyik kertben vacsorál ?“ „Pietronál, a Santa­ Lucia vendégfogadóban.“ „Helyes!.. Menj hát érte sietve, és mondd neki, hogy mi itt várjuk őt.“ A fiút sem kellett kérni, négyesével ugrotta át a lépcsőket, átfutott a téren, és a tengerpart felé tartott. Ezalatt a közönség egészen elcsen­desült. A türelmetlenségnek legkisebb jele sem adó. A zenészek leralták hangszereiket, az énekesek leültek, s annyira elvesztették a fejüket, hogy még a függönyt sem bocsátották le, hanem ott ültek szemben a közönséggel, épen oly szótlanul, mint amaz. Hosszú — hosszú, majd egy órai várako­zás után, mozgás keletkezett a színpad hátul­ján. Donizetti jött meg. Viharzó taps követte a mozgást, s midőn a maestro megjelent, háromezer torok egyhan­gon ezt dörgé : „éljen, igen "szép! felséges! isteni! Donizetti ez ünnepélyes megtiszteltetést, a világon a legnagyobb szerénységgel és egysze­rűséggel köszönte meg, s arcáról az volt olvas­ható, hogy ilyen­féle szavakat szeretne most mondani : „Köszönöm e tiszteletet, önök igen kegyesek, hanem mégis kár volt engem a va­csoránál háborgatni!“ Follinus színtársulata Kolozsvárt, Kolozsvár, nov. 4-én. Follinus társasága f. hó 1-jén kezdi meg előadásainak sorozatát. — Mielőtt e derék tár­saság ide érkezett volna, sok kósza hír kerin­gett róla városunkban. Némelyek azt mondák: Follinus nem hoz magával operai személyzetet; mások: Follinus operája meglehetős lesz, de drámai személyzete nagyon gyönge ; ismét má­sok . Follinus társulata oly silányul van szer­vezve mind a drámát mind az operát illetőleg, hogy Kolozsvárt bizonyos bukásnak nézhet eléje. — Megvalljuk, hogy ily hírek után nem a legkedvezőbb elővéleménynyel vártuk a tár­sulatot s nem a legélvezetesebb téli estékre szá­míthattunk , sőt meg kell vallanunk, előre azt kelle óhajtanunk, bár mihamarább vége lenne a téli idénynek, mint a­melynek végeztével Follinus bérlés ideje lejár, hogy azután más, életrevalóbb vállalkozó kezébe juthasson szín­házunk. Így gondolkoztunk, mielőtt Follinus közénk érkezett; de most, miután társulatát láttuk, s annak drámai, operai, népszínműi előadásait élveztük, szóval, miután összes személyzetét színről színre ismerjük, kénytelenek vagyunk bevallani — ha igazságosak akarunk lenni — hogy Follinus társulatával meg lehetünk elé­gedve , hogy személyzete — mind a drámai — mind az operai téren — válogatott, s alig hisz­­szük, hogy — Pestet kivéve — bármelyik vi­déki város jobban szervezett társulattal dicse­kedhetnék , és végre, hogy elővéleményünk igaztalan volt. De beszéljenek a tények. November 1-jén adták Szigligeti „Csikós“-át. A vén csikóst játszta Vadász, ki a Réthy-féle osztályban első a vidéken. Andris bojtárt Komáromy, kinél alig szerezhetne jobb népszínműénekest; a Rektort Tóth Soma, ki a nemzeti színház­nak is derék tagja volt; Rózsit Szabó Pepi, ki közönségünknek már a múlt évből kedvence, s kinél jobb népszínműénekesnőt, — mi itt, vi­déken, — nem óhajtunk. Négy ily jó tag közre­működése mellett mindenkor meglehetünk elé­gedve a népszínműi előadásokkal. November 2-án adták a „Kunok“ operát. Margitot énekelte Melles Liszka, kinek n­incs ugyan valami eget hasogató erős hangja,­­ van kellemes énekmodora, ti­szta csengésű ol­vadékony hangja, tiszta intonatiója, csinos já­téka és külseje; szóval a lyrai szakmában a mi szerényebb követelésünket bőségesen kielé­­gíti. Miksát Pajor Anna személyesíté­ róla, mint régi kedvencünkről, fölösleges volna dicsé­retet mondanunk. Andorásyt Fektér Fe­re­n­c­z, Uzádot pedig Institoris Kálmán énekelték. Mint újonnan szerződött tagok ez estén mutatták be magukat. Legyünk őszinték, valljuk meg, hogy jobb tenoristánk Fektérnél, s’j­obb baritonistánk Institorisnál még eddigelé Kolozsváron nem igen volt. Állításunk igaz­sága mellett bizonyít azon általános lelkesedés, melylyel értelmes közönségünk mind a két énekes fölléptét fogadta. S ha ezekhez még hozzávesszük a jeles és szorgalmatos karmes­tert Káldyt, kit az operák pontos betanítása és vezetéséről már évek óta ismerünk, ismét kénytelenek leszünk bevallani, hogy operánk is nemcsak kielégít, de élvezetet is nyújt. November 3 án Jókai gyönyörű tollal írt „Szigetvári vértanú­k“-ja került színre, melyben Gesztessy Etelka, Ujfalusi­­né és Ujfalusi léptek föl először, mint újonnan szerződött tagok. A három közt G. E. k. a. helyzete volt a legnehezebb. Híréből ismertük ugyan őt, de e hir korántsem volt elő­nyös a k. asszonyra nézve. A pesti lapok nem sok kedvezőt mondtak róla, s így nem csoda, ha mi is egy kis előítélettel mentünk a szín­házba. Azonban ismét kedvesen csalódtunk. G. E. k. a. megnyerő alakja már megjelenése­kor kellemesen lepett meg. Első magánbeszé­dével azonnal meggyőzött mindnyájunkat, hogy habár kezdő, de nem mindennapi tehetség. Hangja csengő, szavallata értelemre, játéka tanulmányra mutat, szóval benne a gondol­kodó színésznők száma szaporodott, kiknek valóban szűkében van a magyar, de különö­sen a vidéki színészet. Közönségünk igen jól fogadta s játék közben többször élénk tap­sok és kihívásokkal buzdította. Mi megen­­jük, hogy a pesti lapok megrovásai hébe hóba méltán érték a­­sasszonyt, de abban is bizo­nyosak vagyunk, hogy ha a k. a. Pesten is úgy játszott volna mint nálunk, a lapok sem lehet­tek volna iránta oly szigorúak. A k. a. itteni jobb játékának okát pedig abban véljük felta­lálni , hogy Pesten a képzettebb művésznők mellett nem mert oly bátran játszani, mint ná­lunk, s talán nem is léphetett föl oly szakma­körben , mely az ő tehetségének inkább megfe­lelt volna. Mindenesetre sokat tesz az, ha a szí­nészt vagy színésznőt azon szakmában használ­ják, melyre hivatása van.— Uj­f­a­l­u­s­i­n őszin­tén régi kedvencünk, Máriát játszta, még pedig köztetszéssel. A férfi szerepek személyesítői is a legjobb kezekben voltak: Újfalu­s­s­y mint Zrí­nyi ; Komáromy mint Juranics; G­y­u­l­a­y, mint Mohamed; T­ó­t­h J­e­n­ő, mint Selim vá­rakozásunkat nem­csak kielégítették, de rész­ben fölül is múlták. Az elősorolt három nembeli előadásból min­denki megítélhette, hogy Follinus igen jó taniutattal szervezte társulatát, s egyszersmind azon tanúságot meríthette, hogy nem helyes pálcát törni valaki vagy valami fölött addig, mig az ember saját maga meg nem győződött a kósza hirek valóságáról. Végre, azt hisszük, a­z eáltalános óhajtásnak teszünk ele- --------fcESMÍSn.------­

Next