Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-11-08 / 213. szám
Donizetti „Lucia“ első előadásakor. Hihetetlen !-------de aki az olasz gondatlanságot ismeri, annak nem az. Donizetti, mikor Luciáját Olaszországban először adák, nem volt a színházban. Már több ízben kiáltott a közönség az opera folyama alatt, de Donizetti nem volt található. A közönség elkezdett türelmetlenkedni. Midőn Edgárd a 2-ik felvonás utolsó jelenetében belép, s a hasonlíthatlan szépségű hatosnak vége lesz, a közönség lelkesedése az őrjöngés határát éri, s háromezer torok kiáltja Donizettit, s nem engedi az operát folytatni. Keresték Donizettit mindenütt, színteremben , színpadon, minden színfal mögött. tővé tették az öltöző szobákat, az impresario irodáját, külön szobáját, a vendég páholyokat, szóval a színház minden helyiségét. „Keressék föl, vezessék elébünk!“ kiáltó három ezer torok. Ekkor egy szegény kardalnak ingadozva előre ment, hogy bejelentse, s alig tudá kinyögni, hogy a maestro nincs itt, s ma este nem is látták. „Menjenek a szállására" dörgött most a közönség egy hangon, és a padokat kezdé feszegetni. „Uraim! már voltak utána!“ „Nos? — nos?“ „Nincs otthon“. „Hazugság! — takarodjék a színpadról — ne hazudjék — le az igazgatóval! le az intendánssal !“ „Uraim! az istenre kérem engedjék folytatni az előadást.“ „A maestro! — igen a maestrot akarjuk látni vagy a zenekar minden hangszere a fejetekhez röpül!“ „Uraim, esküszünk, hogy nem tudjuk hol van a maestro.“ „Az a ti bajotok. Egy hangot sem engedünk énekelni, míg Donizetti meg nem jelenik.“ A zavar tetőpontra hágott, a látcsőket vagdalták a páholy falához, a lámpa üvegeit és a székek karjait kezdék összetördelni, s némelyek már a színpadra akartak mászni, midőn a harmadik rangú páholyból egy gyermek hang ezt kiáltja: „Én tudom, hol van.“ E gyermekhang, mintha csak valami bűvész hatalommal csöndet varázsolt volna, néma jön minden. Azután a következő párbeszéd támadt a harmadik emeleti gyermek, és a földszinti közönség között: „Lám, az a gyermek tudja, hogy hol van a maestro,“ — mondá álmélkodva a földszint. „Tudom hát!“ — felelt büszkén a gyermek a harmadik emeleten. „Hát hol van ?“ „Barátjaival vacsorál egy kertben a tenger mellett.“ A közönségnek ez igen természetesnek tetszett. „Melyik kertben vacsorál ?“ „Pietronál, a Santa Lucia vendégfogadóban.“ „Helyes!.. Menj hát érte sietve, és mondd neki, hogy mi itt várjuk őt.“ A fiút sem kellett kérni, négyesével ugrotta át a lépcsőket, átfutott a téren, és a tengerpart felé tartott. Ezalatt a közönség egészen elcsendesült. A türelmetlenségnek legkisebb jele sem adó. A zenészek leralták hangszereiket, az énekesek leültek, s annyira elvesztették a fejüket, hogy még a függönyt sem bocsátották le, hanem ott ültek szemben a közönséggel, épen oly szótlanul, mint amaz. Hosszú — hosszú, majd egy órai várakozás után, mozgás keletkezett a színpad hátulján. Donizetti jött meg. Viharzó taps követte a mozgást, s midőn a maestro megjelent, háromezer torok egyhangon ezt dörgé : „éljen, igen "szép! felséges! isteni! Donizetti ez ünnepélyes megtiszteltetést, a világon a legnagyobb szerénységgel és egyszerűséggel köszönte meg, s arcáról az volt olvasható, hogy ilyenféle szavakat szeretne most mondani : „Köszönöm e tiszteletet, önök igen kegyesek, hanem mégis kár volt engem a vacsoránál háborgatni!“ Follinus színtársulata Kolozsvárt, Kolozsvár, nov. 4-én. Follinus társasága f. hó 1-jén kezdi meg előadásainak sorozatát. — Mielőtt e derék társaság ide érkezett volna, sok kósza hír keringett róla városunkban. Némelyek azt mondák: Follinus nem hoz magával operai személyzetet; mások: Follinus operája meglehetős lesz, de drámai személyzete nagyon gyönge ; ismét mások . Follinus társulata oly silányul van szervezve mind a drámát mind az operát illetőleg, hogy Kolozsvárt bizonyos bukásnak nézhet eléje. — Megvalljuk, hogy ily hírek után nem a legkedvezőbb elővéleménynyel vártuk a társulatot s nem a legélvezetesebb téli estékre számíthattunk , sőt meg kell vallanunk, előre azt kelle óhajtanunk, bár mihamarább vége lenne a téli idénynek, mint amelynek végeztével Follinus bérlés ideje lejár, hogy azután más, életrevalóbb vállalkozó kezébe juthasson színházunk. Így gondolkoztunk, mielőtt Follinus közénk érkezett; de most, miután társulatát láttuk, s annak drámai, operai, népszínműi előadásait élveztük, szóval, miután összes személyzetét színről színre ismerjük, kénytelenek vagyunk bevallani — ha igazságosak akarunk lenni — hogy Follinus társulatával meg lehetünk elégedve , hogy személyzete — mind a drámai — mind az operai téren — válogatott, s alig hiszszük, hogy — Pestet kivéve — bármelyik vidéki város jobban szervezett társulattal dicsekedhetnék , és végre, hogy elővéleményünk igaztalan volt. De beszéljenek a tények. November 1-jén adták Szigligeti „Csikós“-át. A vén csikóst játszta Vadász, ki a Réthy-féle osztályban első a vidéken. Andris bojtárt Komáromy, kinél alig szerezhetne jobb népszínműénekest; a Rektort Tóth Soma, ki a nemzeti színháznak is derék tagja volt; Rózsit Szabó Pepi, ki közönségünknek már a múlt évből kedvence, s kinél jobb népszínműénekesnőt, — mi itt, vidéken, — nem óhajtunk. Négy ily jó tag közreműködése mellett mindenkor meglehetünk elégedve a népszínműi előadásokkal. November 2-án adták a „Kunok“ operát. Margitot énekelte Melles Liszka, kinek nincs ugyan valami eget hasogató erős hangja, van kellemes énekmodora, tiszta csengésű olvadékony hangja, tiszta intonatiója, csinos játéka és külseje; szóval a lyrai szakmában a mi szerényebb követelésünket bőségesen kielégíti. Miksát Pajor Anna személyesíté róla, mint régi kedvencünkről, fölösleges volna dicséretet mondanunk. Andorásyt Fektér Ferencz, Uzádot pedig Institoris Kálmán énekelték. Mint újonnan szerződött tagok ez estén mutatták be magukat. Legyünk őszinték, valljuk meg, hogy jobb tenoristánk Fektérnél, s’jobb baritonistánk Institorisnál még eddigelé Kolozsváron nem igen volt. Állításunk igazsága mellett bizonyít azon általános lelkesedés, melylyel értelmes közönségünk mind a két énekes fölléptét fogadta. S ha ezekhez még hozzávesszük a jeles és szorgalmatos karmestert Káldyt, kit az operák pontos betanítása és vezetéséről már évek óta ismerünk, ismét kénytelenek leszünk bevallani, hogy operánk is nemcsak kielégít, de élvezetet is nyújt. November 3 án Jókai gyönyörű tollal írt „Szigetvári vértanúk“-ja került színre, melyben Gesztessy Etelka, Ujfalusiné és Ujfalusi léptek föl először, mint újonnan szerződött tagok. A három közt G. E. k. a. helyzete volt a legnehezebb. Híréből ismertük ugyan őt, de e hir korántsem volt előnyös a k. asszonyra nézve. A pesti lapok nem sok kedvezőt mondtak róla, s így nem csoda, ha mi is egy kis előítélettel mentünk a színházba. Azonban ismét kedvesen csalódtunk. G. E. k. a. megnyerő alakja már megjelenésekor kellemesen lepett meg. Első magánbeszédével azonnal meggyőzött mindnyájunkat, hogy habár kezdő, de nem mindennapi tehetség. Hangja csengő, szavallata értelemre, játéka tanulmányra mutat, szóval benne a gondolkodó színésznők száma szaporodott, kiknek valóban szűkében van a magyar, de különösen a vidéki színészet. Közönségünk igen jól fogadta s játék közben többször élénk tapsok és kihívásokkal buzdította. Mi megenjük, hogy a pesti lapok megrovásai hébe hóba méltán érték asasszonyt, de abban is bizonyosak vagyunk, hogy ha a k. a. Pesten is úgy játszott volna mint nálunk, a lapok sem lehettek volna iránta oly szigorúak. A k. a. itteni jobb játékának okát pedig abban véljük feltalálni , hogy Pesten a képzettebb művésznők mellett nem mert oly bátran játszani, mint nálunk, s talán nem is léphetett föl oly szakmakörben , mely az ő tehetségének inkább megfelelt volna. Mindenesetre sokat tesz az, ha a színészt vagy színésznőt azon szakmában használják, melyre hivatása van.— Ujfalusin őszintén régi kedvencünk, Máriát játszta, még pedig köztetszéssel. A férfi szerepek személyesítői is a legjobb kezekben voltak: Újfalussy mint Zrínyi ; Komáromy mint Juranics; Gyulay, mint Mohamed; Tóth Jenő, mint Selim várakozásunkat nemcsak kielégítették, de részben fölül is múlták. Az elősorolt három nembeli előadásból mindenki megítélhette, hogy Follinus igen jó taniutattal szervezte társulatát, s egyszersmind azon tanúságot meríthette, hogy nem helyes pálcát törni valaki vagy valami fölött addig, mig az ember saját maga meg nem győződött a kósza hirek valóságáról. Végre, azt hisszük, az eáltalános óhajtásnak teszünk ele- --------fcESMÍSn.------