Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-11-22 / 227. szám

Szeréna puha kis kezei, és gyönyörű haja. (Beszélj.) (K. E.) Ahol Abdallah küzdött a spanyolok ellen, nem volt oly könnyű legyőzni a mórokat. Abdallah kardja sok vért ontott már Spanyolország földjére, és nehezítette a győzelmeket. Egy ízben, mikor az ifjú mór vezér a spanyol foglyok sorait nézte végig, a foglyok közül egy fiatal nőalak lépett elébe, és lábaihoz borult. Arcát sűrű fátyol fedte, de karcsú termetéről, és minden mozdulatáról meg lehetett tudni, hogy ifjú. Gazdag, sötét haja majd térdig hullt alá, s a fénylő nap zöldes zománcában ragyogtatta. Megragadta Abdallah kezét. — Kegyelmezz férjemnek és bátyámnak! A kéz, mely a mór vezér kezét megragadta, puha, fehér és forró volt. Abdallah úgy érezte, mintha égetné ott, ahol megfogta. Gyönyörrel nézte gazdag édenhaját, és kis puha kezét. — Kegyelmezz nekik, ölj meg inkább engem. Abdallah lehajlott hozzá, megfogta a másik kezét is, és úgy emelte föl. Mind a két delejes meleg kis kéz az övében volt, néhány puha hajfürt e közben meztelen izmos karjára fonódott. Oly lágyak voltak, mintha selyem lenne. Akinek ily hab-puha kezei, gyönyörű haja van, az nagyon szép lehet. Abdallah fölemelte a fátyolt. Nagyon szép volt. — Hogy hívják férjedet és bátyádat ? A szép nő megmondta. Hosszú sok neve volt mind a kettőnek, mint az igaz spanyol grandoknál szokás. — Kérelmeddel elkéstél. Férjed és bátyád meghaltak. A hölgy fájdalmasan sikoltott fel, és karjai közé hanyatlott. Abdallah ellen nem állhatott, hogy meg ne csókolja homlokát. Azután rábízta orvosaira, hogy ápolják. A mór vezér nem mondott igazat. Férje és bátyja még éltek ekkor, Abdallah csak alkonyatkor fejeztette le őket. A férjnek meg kellett halni , a testvérnek szintén, hogy annál kevesebben legyenek, kik a szép nő vonzalmához igényt tartanak. Abdallah egész napon érezte a két puha kéz és hajfürtök érintését. Reggel először is a szép spanyol nő felől kérdezősködött. Azt mondták neki, hogy már régen kéri őreit, vezessék a vezérhez. — Bocsássátok be mielőbb. Ma nem volt gyászban a szép nő; fehér öltöny fedte karcsú termetét; két alabástrom karja és válla fedetlen hagyva, arca fátyol nélkül. Mikor a vezér elé lépett, újra térdre borult, megragadta kezét, és amint ráhajlott arcával, a selyem-haj hullám beborította egészen Abdallah kezét. — Mit kivánsz ? A szép nő nem válaszolt. — Értelek, saját szabadságodat kéred. A nő még közelebb húzódott hozzá, megcsókolta kezét, és égető tekintetét arcára függesztette. — Nem. Melletted akarok élni. Abdallah mámorosan ölelte keblére. — Nem is bocsájtanálak el. Most már órákig érezhette a habpuha kétdelejes melegét, és játszhatott a hajkígyócskákkal. Hanem ezentúl kevesebb szerencséje volt csatáiban. A spanyolok minden tervét tudták. Mikor egy-egy csapatot titokban elküldött valahova, hogy elrejtőzzenek, és a csata folyamában hátulról támadják meg az ellenséget, eltűntek nyom nélkül. Későbben megtudta, hogy a spanyolok semmivé tették őket, még a harc előtt. Hadi terveit mindig kijátszották. Csatát csata után vesztett, serege egyre fogyott. A szép Szeréna tudta minden titkát. Szép nők mindig értenek ahoz, mint kell a legrejtettebb titkot is szép szóval megtudni. Szeréna ezután tudósította a spanyolokat mindenről. Egy eszelős szolgálója volt, egy vén, 60 éves nő, aki szabadon járt-kelt a táborban. A mórok tisztelik a bolondokat és együgyűeket. A vén szolgáló azonban nem volt oly együgyű. Czipőjébe rejtve hordta át egyik táborból a másikba az üzeneteket. Végre elhatározta Abdallah, hogy egy végső erőmegfeszítéssel vissza fogja víni mindazt, mit eddig vesztett. A szétszórt mórokból 20,000 embert gyűjtött össze. Próbált, kemény harcosok voltak mindnyájan, akik győzni akartak. A spanyoloknak is volt 20,000 embere, de erőben nem mérkőzhettek a mórokkal. Előre lehetett látni, melyik lesz a győztes. Az ütközet előtti napon komor, és mogorva volt Abdallah. Este Szeréna kis kezei sem tudták elsimítani homlokáról a redöket. Szótalan és gondolkodó volt. A holnapi napról Szeréna nem tudhatott meg felőle semmit. A csata terve ott volt kastánya övében. Szeréna ölébe vette fejét, és úgy beszélgetett hozzá, de ma nem akart harcról beszélni Abdallah. — Mit érdekel az téged Szeréna ? És ott aludt el karjai közt. Szerénának az jutott eszébe, ha egy tőrrel átszúrná szívét, meg volna boszulva férje, bátyja, és a spanyolok egyik hatalmas ellensége nem élne többé. A sátorban semmi fegyver nem volt. Ez nem az Abdallah sátra, Szerénának pedig mi szüksége lett volna fegyverre sátorában. Abdallah is fegyver nélkül jelent meg. Egy kis ollója volt. Ezzel nem lehetett volna biztos szúrást intézni oly gyönge kéznek, mint az övé, pedig ez az egyetlen kezei közt, mely legjobban hasonlít a fegyverhez. Szerénának találékony esze volt. Az ollóval levágott hosszú hajából, és összesodorta, mint egy kötelet. Csöndesen fölemelte az alvó fejét és körül kerítette hajával nyakát. Abdallah mosolygott álmában, és talán most is a puha kis kézre, a gyönyörű haj hullámra gondolt, melyek először elhódították. A puha kis kéz görcsösen szorította össze nyakán a haj kötelet. Reggelre ott találták megfojtva. Szeréna nem volt már a móroknál. Hajnalhasadtakor átadta a spanyoloknak Abdallah csatatervét. ----------------------- Levél Erkelhez. —■ London. E. C. 123. Penehhurch-street. — (Nov. 17. 1863 ) Mélyen tisztelt Erkel ur! Nem hizelgek magamnak, hogy kegyed annyi év lefolyta után még emlékeznék nevemre; ámde az ügy, melyre kegyed szives figyelmét kikérni bátorkodom, oly érdekes, miszerint az iró személyisége tekintetbe alig jöhet. Tehát a dologra: Egy, előkelő urak és hölgyekből összeállóit műkedvelő társaság az alföldi szűkölködök fölsegélésére a „ Szevillai borbély“ előadásához készül, mely zeneművet ugyan a társaság, két évvel ezelőtt, szintén jótékony célra, legfényesb sikerrel adta elő. — A most készülőben levő előadásra egy four ajánlotta föl fényes termeit, és mindenesetre jókora összeg fog bejöni szegény hazánkfiai számára. A társaság „Bartolója“, ki magyarul tud, arra kért föl, szereznék hazulról egy magyar kettős dalt, mit ő „Rosinával“ magyarul énekelne, mint beiktatott darabot. A doktor fentebbi kérelmével kegyedhez, nemzeti operai zenénk teremtőjéhez fordulok , miszerint melodiadús albumjából egy kis magyar duettet kiszakítani, s a jótékony cél tekintetéből postán hozzám elküldeni méltóztatnék. Említenem se kell, hogy ha az itteni közönségnek azt mondhatnék : a legelső magyar zeneköltő egyenesen e célra készített egy kis kettőst, ez maga jól gyümölcsözne a szükölködők számára, de ennyit kegyedtől kérni nem bátorkodom.*) Csak annyit jegyzek meg, hogy Rosina gyönyörű, jól művelt koloratur sopronnal bir, a mi Bartolónk pedig nem igen erős, de mély bariton. Maradok kegyednek őszinte hű tisztelője Diósy Márton. ----------------------- „A lelenc.“ — Szigligetink nyolcvan aranynyal jutalmazott ez újabb népszínművét tegnapelőtt nagy közönség előtt, fényes sikerrel adták. A tárgy és cselekvény, dacára a benne levő regényes elemeknek, nagy ügyességgel van színműi alakba öntve. Sehol sem unalmas, mindenütt könnyen folyó. Szerző célja volt egy képet tüntetni föl a társadalomból, mely míg a könynyenhivőség szerencsétlen áldozata fölött szigorúan pálcát tör, s azt kétségbeesett lépésekre készti: meg sem kérdi, hol van a csábító, ki egy jóra teremtett szívet elmérgezett. A történet igen érdekes, a bonyolulat jól foly, a megoldás kielégítő. Az Ítészet ebben is, mint minden műben találhat hibákat, de érdemei bizonyára sokkal túlnyomóbbak. Két alakja, a vidor, kedves Erzsikéé (Prielle Kornélia,) és a korhely Bertóké (Feleki,) megmarad a néző emlékezetében. Fő női alakjának, Julcsinak (Felekiné) csalódása és szenvedései melegen vannak festve. A falusi jelenetek természetesen festvék, s a humoros epizódok (mint *) E levél újabb bizonyság, hogy Erkel zeneköltői tehetsége messze földön is méltó elismerésben részesül. Színházank karnagya — mint tőle hallottuk — siet a rá nézve megtisztelő óhajtásnak mielőbb Saerk.