Szinházi Magazin, 1939. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)

1939-06-25 / 26. szám

A RADIOSZÍNÉSZ írta: DÉKÁNY ANDRÁS A rádiószínész nem azonos a színpadok művészével, mert a mikrofon egészen mást kíván, mint a színpad és a vizuális hatás, az elképzelés, a fantázia sehol sem annyira erős, annyira követelőző, mint a rádiónál. Mennyi apró, vagy nagy lelki tragédia játszódott le már azért, mert egy-egy neves színész csalódott önmagában... illetőleg a kö­zönség csalódott a színészben, vagy a színész­nőben a mikrofonon keresztül. Mennyi színész hitte magáról, hogy hivatás vár rá a stúdió­ban és az a sokszázezer ember, aki egy-egy ünnepnapon a készülékek előtt ül, örömmel kiált majd fel, hogy: Íme a nagyszerű rádiószínész! Nem így történt. A színész kénytelen volt rájönni arra, hogy a színpad biztosabb hely számára, mert hangja nyugodtabban, könnyebben szárnyal az igazi sza­badság segítségével és játéka, mozgása, a mimika révén valóban teljessé válik. A stúdiókban nincsen közönség, amely tapsokkal, elismerő morajlá­sokkal, felcsengő kacagással segítené a játékot és nincs közönség, amely felszissítenéssel figyelmezteti a színpadok játékosát arra, hogy hibát kö­vetett el. A stúdiókban nincs lehetőség arra, hogy mozgással, rögtönzés­sel, szem- és arcjátékkal nyújtsanak ki egy kényszerszünetet, amikor va­lamelyik társuk lényegbevágó hibát követett el... A rádió minden költői lehetősége mellett is: materializmus, technika, gépezet, szerszám, villanyáram, óramű! A stúdiók letompított falai még a legkellemesebb hangú­­művészt is megtévesztik abban, hogy önmaga hangját kellően figyelhesse; helyette a rendező, vagy a hangkeverő végzi el ezt. A rendező az, aki jelzést ad: erősebb hangot, gyengébb kiejtést kérek! A környezet pedig semmit sem fest alá, ami a színészt az átélésben segítené. Egy kosztümös dráma, amely, mondjuk, a középkorban játszó­dik le és páncélokat, lovasvitézeket, várakat, vártermeket hirdet a szö­vegben, a stúdióban nagy feladatot ró a színészre. Hol lehet ott igazi beleélést adni, ahol a partnert egyszerű utcai ruhában látja és a címeres lovagterem, a magasba szökő várfalak helyett puszta falakat, hangtompító drapériákat lát. Mozogni sem lehet, mert hiszen ott kell állni, vagy ülni a mikrofon előtt, meghatározott távolságban és az, akihez esetleg beszél, nem előtte, hanem mögötte áll. Ezért van azután, hogy néha bizony üresen konganak a színész szavai, nincs mögöttük élet, nem érezzük belőlük az átélést, di­namikát, röpítő erőt, azt, ami a színpadról sokszor olyan csodálatosan elragadja a nézőt. A játékból gyakran csak felolvasás lesz, egyszerű reci­­tálása annak, amit a szerzők megírtak, mert hiányzik a színész felé su­gárzó lélek: a nézőtér. Egy kitűnő színészünk, országos nevű művész mondta egyszer nekem, hogy az előadás kezdetét jelző gong után mindig úgy érzi, mintha a ten­ger mélyére süllyedne le, zúgni kezd a f­üle és gyerekes félszegség, letört­­ség fogja el! Miért? Talán azért, mert nem lát semmit, ami igazán a darab kezdetét jelentené, ami megkövetelné tőle, hogy kivesse magából civil énjét és felvegye a szerepet, megjátszandó alakjának külső és belső egyéniségei. (Vajda M. Pál felvétele)

Next