Szinházi Magazin, 1939. július-szeptember (2. évfolyam, 27-40. szám)
1939-07-02 / 27. szám
Vasfüggöny... Igen, leengedték. Egészen szeptemberig sötétül mozdulatlanul és a bordáira festett reklámok némán merednek a széksorokra. Tegnap álltam egy ilyen »leengedett« vasfüggöny előtt, néztem négyszögletes, nagy sötét testét,a félhomályba kikacérkodó betűit, amelyek kölnivizet, kenőcsöket, nikotexes cigarettákat, »csodacsíkos« öltönyöket kínáltak a csendnek. Néztem azt, a kicsi, álló téglalapot, az ajtót. És évek különös emlékei viharzottak át idegszálaimon, agysejtjeimen és lelkemen. Vasfüggöny. Ő a határ. A világ s a művészet között. Ő zárja el a belsőt a külsőtől. Nagy, dromédás, titokzatos s cseppet sem esztétikus valami. Felmegy és lemegy. Védi a színpadot a nézőtéren támadható tisztől és védi a nézőteret a színpad lángjaitól. Mikor lemegy, azt jelenti, hogy tessék kimenni a büffébe. Tessék rágyújtani. Amikor lomhán, szinte halálos nemtörődömséggel emelkedni kezd, s előbukik mögüle a függöny, azt jelzi, hogy tessék helyet foglalni, folytatjuk. Élelmes ügynökök kitalálták, hogy szünet alatt nem megy mindenki a büffébe. A nézőtéren tartózkodók számára tehát olvasni valót nyújt, vegyen ezt, vásároljon itt, tanulja meg, hogy az ilyen és ilyen kor az egyedül üdvözítő. A leleményesség felhasználta sűrűn telefestett reklámmezőnek. De csak a világ felé reklám. A színpadra szürkén, fegyelmezetten és mozdulatlanul bámul. Mert a színpadon művészet van s nem üzletvilág. A művészet valami ősi ösztönnel undorodik a »bolttól«. (Ezért halnak meg szegényen a Világ legnagyobb művészei...) Na, ne bántsuk őt tovább, van egy kis területe, amelyért mindent meg lehet bocsátani... Az úgynevezett vastapssal áll szerves összefüggésben ez a terület, — az a kis álló téglalap alakú ajtó... A vasajtó... A világ alig tudja, mit jelen a vasajtó... Színésznek, szerzőnek. Kitapsolják a színészt a függöny elé, ötször. Tízszer. Szép. A színész kijön és meghajol. Ó, mily alázatos. Szinte gyermeki. Mosolya szinte mondja: — Ól, mélyen tisztelt publikum, túlságosan nagy az elismerés. De azért csókolni való... köszönöm... Aztán összezárul a függöny, »lemegy« a vasfügöny is... A mélyen tisztelt publikumot nem érdekli a büffés a cigaretta. Áll, odasereglik a zenekar elé és tapsol. Zuhog a taps, őrjöng a sok tenyér. Dobognak a lábak. Lássuk az isteni sztárt! És ilyenkor az ügyelő izgatott lesz. — Vas... — hörgi a művészek felé — vas... Gyerünk... gyerünk kérem ... vas... Parancsoljon... vas... És kinyitja azt a kis ajtót. Milyen kicsi ajtó. Szerelmes kis villák kertjébe nyílik ilyen, régi zárdák titkos ajtajai tartanak Vele rokonságot. Egyszerű, szerény, hangtalan. Kitárul, akár Allah kapuja. És szürke keretében megjelenik a siker. Még mindig tombol a taps... 2