Szinházi Magazin, 1940. október-december (3. évfolyam, 41-52. szám)
1940-11-24 / 48. szám
Négy kérdés — négy felelet írta: FARKAS IMRE . Szép fiatal lány mosolyog rám a beküldött fényképről. A mai ifjú hölgyek képein nincs az elfogódottság, ami a régiek arcán honolt, amikor a fényképező-masina elé állították őket. A mai lány megszokta, hogy lefényképezzék. Ez a mi édes, ismeretlen kis barátnőnk is elfogulatlanul mosolyog a képen és szinte hallani véljük, amint fölteszi a kérdést. A kérdés így szól: »Szabad-e nekem kirándulásra menni egy fiúval, akit kedvelek és aki azt hiszem , szeret?« Erre a kérdésre nem mi fogunk felelni, hanem a kérdező ifjú hölgy saját maga. Mégpedig a beküldött fotográfia alapján. Mindenekelőtt azonban szögezzünk le egy általános tényt. Akármennyire is nagyot haladt, vagy mondjuk így: előre rohant a világ, sokhelyen még mi im fogadják el ,a modern felfogást az ilyen kirándulásokra vonatkozóan. Mindenki legjobban teszi, ha teljesen alkalmazkodik környezete, társasága fölfogásához. Tegyük föl, hogy az ön szülei nem emelnek kifogást, hogy környezetében is elismerik a mai fiatalság bizonyos fokú önállóságát, felelünk. Illetőleg: feleljen az ön képe. Ez a kép egy öntudatos, határozott akaratú ifjú leány képe. A szeme ragyogása: mosolygó energia. Ha nem írta volna meg, akkor is ki lehet találni: dolgozó nő, aki szereti és megbecsüli a munkát. Meg vagyok győződve, hogy inkább a kíváncsiság vezette a kérdés megformálásánál, mint az a körülmény, hogy tanácsra van szüksége. Egészen bizonyos, hogy szülei akarata, társasága ellenére nem tesz semmit, mert nem akarja ezt a nyugodt, kissé fölényes mosolyt elveszíteni. De ettől eltekintve, azt érezzük a képről felénk sugárzó tekintetből, hogy az ön sorsa, kisebbnagyobb kérdésekben egyaránt igen jó helyen van. A saját kezében, ön meg fogja találni a helyes utat, mit kell cselkednie erre a kérdésre vonatkozóan is. És ha a szórakozásnak azt a formáját választja, hogy — mondjuk így! — gardedám nélkül indul egy kisebb kirándulásra szülei tudtával, mégis lesz önnek egy gardedámja. Ez pedig: saját maga. Szívből kívánjuk, mosolyogjon tovább az életben úgy, mint ezen a képen! II. — »Érdemes-e színművésznői pályára lépnitt Ez a másik kérdés, amely feleletre vár. A kérdés, könnyedén van odavetve. Szinte könnyű feleletet óhajt. Érdemes! Vagy: neon érdemes! Tessék felelni. Hát a felelet nem olyan egyszerű. Sok minden merül itt föl, mielőtt a főkérdésre felelhetnénk. Az első: az anyagi kérdés. A művészi oktatás — ha csak kivételesen nincs valamilyen stipendium-remény — sokba kerül. Másodsorban: a külső! Mert vannak szépségek, akik az életben szinte ragyognak, viszont, ha a színpadra kerülnek, szépséégük elmosódik, semmitmondó lesz. Viszont vannak jelentéktelen arcok, amelyek a rivalda világításában tündöklővé lesznek. E sorok írója, valamikor régen, meg volt lepve, mikor Duse Eleonórát a »civil élet«-ben látta. Egyszerű, szomorúarcú, gondoktól felhős homlokú úrhölgy benyomását tette. De az igazi meglepetés — este, a színpadon volt. Duse több volt, mint szép! Sokkal több. Most érkeztünk el az igazi válaszhoz. Mit jelent az, hogy: több, mint szép! Erre egy szó adja meg a választ. A tehetség! Látja kedves, ez az egyedüli fontos dolog, ez az egyetlen válasz, amit kérdésére adni lehet. Ez a válasz, amely egyúttal kérdés: van-e tehetsége! Igazi, komoly nagy tehetsége, amely erőt ad az elkövetkező küzdelemhez, a színművészi pálya ezernyi drótakadályához! Mert tehetség nélkül... szomorú sors ez édes kisasszonyom. Föláldozni azért egy nyugodt, szép, biztos életet, hogy halljuk a tapsokat, amelyek másoknak szólnak. Mert ne gondolja, hogy a művészi pálya vidámság, szórakozás. A »Kacagj, Bajazzó« végzete mindig ott lebeg a vidátra, százféle színben pompázó, kacagó színpad fölött. Petőfi gyönyörű verse az, amelyben elmondja, hogy első föllépésekor a színpadon: »Nevetnem kelletett!« De mindjárt megjósolja a versben, hogy tudja: sokat fog még ezen a pályán — sírni! Tehát édes kisasszonyom, fontolja meg mindezeket. Nagy kérdés: hol jobb ragyogó, igazi színpadi tehetség nélkül a színpadi történések fordulatai fölött nevetni, vagy pedig sírni. A színpadon-e? Vagy — a nézőtéren!