Szinházi Magazin, 1944. január-március (7. évfolyam, 1-15. szám)
1944-02-02 / 7. szám
Az írók és újságírók régi klubja, az Otthon Kör nagyterme vasárnap délelőttönként zsúfolásig megtelik fiatal Hölgyek és urak lelkes seregével. A Vajda János Torsatán tartja itt előadássorozatait. A legmagasabb színvonalú, haladó szellemű írók, művészek, tudósok beszélnek itt egy olyan közönségnek, amely mindenképpen méltó az előadókhoz. Vajda Jánosék élik a legaktívabb életet minden Irodalmi társaság közöl. Tizenkilencedik esztendeje szinte fáklya szerepét töltik be a magyar középosztály fiatalságának lelkében. Mit csinált eddig a Vajda János Társaság, mik a szempontjai és mik a terveit — ezekről beszélgetünk csendes szerkesztői szobájában Szilágyi Sándorral, az Országos Közművelődési Tanács és a Vajda János Társaság elnökével. A Magyar kultúrának ez a lelkes harcosa a következőket feleli kérdéseinkre: — Mindenekelőtt tisztázzuk, mi a Vajda János Társaság. Ha csak arról lenne szó, hogy egy társaság a meglévő sok irodalmi társaság között, — nem lenne érdemes róla beszélni. Társaság már annyi van, hogy eggyel több, vagy kevesebb, igazán nem fontos. Arról sem lenne érdemes beszélni, hogy miféle törekvések szolgálatában állunk. Véleményem szerint az olyan irodalmi társaság, amely ilyen, vagy olyan törekvések ápolására tömörült, mindig irodalmi klikk szövetkezetét jelenti. A Vajda János Társaság kizáróan az irodalom szolgálatába állította magát ezelőtt 18 évvel, amikor megalakult. Ez azt jelenti, hogy túl minden klikkenés irányzaton, a legteljesebb liberalizmussal ad terest mindenkinek, akinek becsületes, őszinte és — mindenekelőtt — művészi értékű mondanivalója van. Ez azt jelenti, hogy mindenféle párton felül áll, — pártok alatt itt irodalmi törekvések és zászlókon felüliséget értek — de, ha éppen nagyon keresi valaki, értek politikai pártokon felülséget is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mi egy elefántcsonttoronyban élő, a való élettől lombikba menekült irodalom ápolására vállalkoztunk. Sőt, nagyon is neon ezt jelenti, hiszen a Társaság egyik tavalyi ülésén elmondott elnöki megnyitómban a leghatározottabban mutattam arra rá, hogy a népek és a nemzetek életében milyen kovász az irodalom és — igenis — nagy politikai megmozdulások és erőkifejtések, új politikai életformák és utak keresésében mennyire döntő szerepe van az irodalomnak. Elég itt utalnom arra, amit a XIX. században a nemzeti reformok, majd a szabadságharc eldöntésében a magyar irodalom végzett. Az az irodalom, amely nem tud közösséget vállalni és nem talál közösséget önmaga és korának politikai törekvései között, nem méltó az irodalom névre s nem más, mint a tömegek számára érdektelen magánügye néhány széplelkű embernek. Amilyen határozottan követeljük tehát, hogy az irodalom együtt éljen a nemzet és a nép minden szociális, kulturális, gazdasági — tehát politikai — megmozdulásával, sőt irányítsa is mindezt, éppen olyan határozottan kell tiltakozni az ellen, hogy azt a valami csodát, amely odaáll uralmon lévő pártok, irányzatok, világnézetek törekvéseinek kiszolgálására, irodalomnak« nevezzük. Ennek az irodalomhoz semmi, de annál több köze van a szimathoz, az üzleti érzékhez s az anyagi ellátottság iránt fogékony konteskedéshez. Minden művészi értékű megnyilatkozás csak aikscor Valóban az, ha együtt halad az élettel, azzal együtt forr, harcol és keres kibontakozási formákat. Aki ezt teszi, az a Vajda János Társaság előadói asztalánál mindig szívesen látott vendég, akár tudós, akár költő, akár író legyen is. Mi a humánumot tekintjük minden művészi és minden irodalmi alkotó, vagy kutató munkásság igazi céljának, s ez az az alap, amelyen Társaságunk áll. Tessék végignézni éppen mostanában megjelent és 18 évi munkásságunkat tárgyaló beszámolónkat: felekezeti, származási, foglalkozási különbség nélkül ott találja az előadók között mindazok neveit, akik a magyar szellemi életben jelentenek valamit. — Az irodalom érdekében állónak