Szinháztörténeti Értesitő, 1954 (3. szám)

1954-12-01 / 3. szám

Végig kell lapoznunk az 1893—94 évek hírlapjait, de különösen a helyi sajtót, sok beszámolót és dicsérő kritikát találunk a színházról. A népnek hasonló eredményes kiművelésére Oberammergau is példát ad; a párizsi­ tapasztalatokon nőtt Justh pedig egész erejével valóban maga fára­dozott népének ily irányú kiművelésére. S a parasztszínház igazi közönsége és értékelői, mint már utaltam rá, maga a nép, a gányók, a tanyavilág, a kisparasztok és béresek voltak, akik­nek és akikért Justh színházát megteremtette. Boldogan tódulnak oda az egész környékről, „mert mindenki jöhet az előadásokra és bőségesen élnek is az engedelemmel. Nyolc kilométernyi kerületből odasereglenek, az anyák elviszik még szopós gyermekeiket is. És semmi rendetlenség, egyetlen kiáltás sem hallható. A felügyelő, aki egy zsámolyszéken a színpad közelében tartózkodik, szandálban és vörös tógában, csak a decorum kedvéért van ott... A kocsmák egymásután buknak, ezek a drámai előadások olyan mámorba ejtik a népet, melyet többre becsül... A Képzelt beteget és a Botcsinálta doktort olyan hévvel és animéval adták, hogy a közönség majd megpukkadt nevettében, a padok törtek és szakadtak, úgy, hogy erősebbekkel kell kicserélni.“52. .. Henczély özvegyének visszaemlékezése felsorolja a közönség sorában az író- és művészvilág említett nevezetességeit. Tőle tudjuk, hogy Justh a szom­széd földbirtokosokat sohasem hívta meg. Nem, azokból kiábrándult. Csak a népet szerette, meg a művészeket. Kor­társai tolsztojánusnak kezdték nevezni. Lehet, hogy öntudatlanul, a maga fej­lődés­ének útján, példa nélkül is ide jutott volna. De Tolsztoj és Turgenyev nem volt számára újság. S azonkívül már 1891. decemberében Mentonban megismerkedett egy Tolsztoj grófnővel, a nagy Tolsztoj egyik unokahúgával „az a típus, mint Turgenyev asszonyai“ — írja róla53 s egész napokat töl­tött vele együtt; sok mindent közvetlenül tudhatott meg Tolsztoj elgondolá­sairól. S benne is volt valami patriarchális vonás. Justh, a regényíró egy s más tekintetben közelebb volt a dilettánshoz mint a művészhez. Mégis, regényeiben is társadalmi reformok gondolata élt. Osztályhelyzete, neveltetése elzárta attól, még párizsi élmények után is, hogy csak meg is lássa a társadalom újjáteremtésének helyes és megvalósít­ható útját. Csupán annyi történt, hogy a saját osztályából még Mikszáthnál is jobban kiábrándult, megcsömörlött — és visszatért a néphez. A népi kultúra kimélyítésében, a parasztság kiművelésében vélte a célravezető utat. Elképze­lés volt, s annak szép volt. De realizmust jelentett benne a színház megvaló­sítása: korán föltárta a nép, a parasztság belső, rejtett értékeit. Talán nem volt tanulság nélkül való ez elszigetelt kísérlet emlékeit egyszer összefoglal­nunk. Egyéb fölhasznált, de nem idézett irodalom: E. Fauget, Le livre de la Pousta. Revue politique et litt. 1892. okt. Coppée, Francois: Egy párizsi magyarról. Pesti Napló 1894. 319. sz. Coubertin, Pierre de: S. Justh. Nouvelle Revue, 1897. szept. Lázár Béla: A tegnap, a ma, a holnap. 1896. Várkonyi Nándor: Justh Zsigmond. A Híd, 1928. Polignac, Melchior de: Notes sur la littérature hongroise. 1901. Gálos M.: Sigismond Justh et Paris. 1933. Galamb Sándor: Justh Zsigmond parasztszínháza. Színpad 1936. 3—4. sz. 52 De Gerando Antonia: Pusztaszenttornya. Magyarország, 1894. okt. 53 Justh Zsigmond levele Szabolcskához. Irod. tört. Közlemények, 1935. 285. old. 114

Next