Szocialista Művészetért, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1961-10-01 / 10. szám
Tihalia szekere nyári vándorlások után, hegytetők és lapályok kanyargós és olykor döccenős útjait megjárva most biztonságosabb helyre vonult: a kőszínházak falai közé, téli szállására. Esti órákban újra szétnyílnak a bársonyfüggönyök , megkezdődött az új évad. A szezonkezdés izgalmai érezhetők a színfalak mögött is, ötletek villannak, tanácskozások meghívóival járnak a postások, vitákban kovácsolt tervek kerülnek szép fehér papírlapokra. A színházművészeti szakosztály három szekciójának vezetőjével beszélgettünk: mit, hogyan terveznek, s milyen meggondolásokkal. Próbamenetes napok — kimunkált előadások Első kérdésünk, a szakmai továbbképzés mikéntjét feszegette. Szlovák László, a Fővárosi Operettszínház igazgatója így válaszolt: — Tavaly már több színházunk kiaknázta a próbamentes napokban rejlő lehetőségeket. Elsősorban a szakmai ismeretek gyarapításai volt a célunk, bár politikai, ideológiai témák is szerepeltek napirenden — utóbbiak a pártszervezetek és a szakszervezet feladatkörébe tartoznak, s közülök minket azok a témák és annyiban foglalkoztatnak, amennyiben közvetlenül hatnak a színházak műsorpolitikájára. Budapesten könnyebb a helyzet, mint vidéken, ahol évente 12 bemutatót is tartanak, s igen körülményes a próbamentes napok biztosítása. Az új évadban a párt- és szakszervezeti vezetőkkel feltétlenül közösen kell kialakítanunk a témaköröket, megvizsgálnunk a színészek elfoglaltságát, mert mindenképpen kerülnünk kell a zsúfolt programokból eredő túlterhelést, amely imitte amott jelentkezett. — Mi módon készülnek és milyen elvekre épülnek az új előadássorozatok ? — Főleg arra ügyelünk, hogy a színjátszással, a színházzal szervesen összefüggő, s így a művészeket közvetlenül érintő és érdeklő témák kerüljenek napirendre. Tavaly is tapasztaltuk, milyen elevenné, szenvedélyessé válik a vita, ha résztvevői közvetlenül érdekeltek, például a műsorpolitika formálásában vagy az ötéves terv feladataiban. Új tematikánk még nincs teljesen készen. Először átnézzük a műsorterveket, is tárgyalunk az igazgatókkal: hol és miben várják a segítségünket? Milyen előadásokat kérnek a Színháztudományi Intézettel közösen kidolgozott javaslatokból, s van-e igényük másfajta, a programban nem szereplő előadásokra ? Ilyenformán jobban alkalmazkodhatunk az egyes színházak sajátos igényeihez, amelyek sok lényeges vonásban eltérnek egymástól. Október végére elkészítjük a végleges tervet, s utána megkezdődhetnek a viták. Tavasszal: színházrendezői konferencia Dr. Marton Endre, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas főrendezője egy másik oldalt világított meg: a rendezői szekció új évadját, amelyet rendkívüli fontosságúnak tart a szakosztály vezetősége. A következő hónapokban előtérbe kerül a rendezői tevékenység, a rendező szerepe és helye a színházban. — Szakosztályunk úgy döntött, hogy február végén, március elején megrendezzük Budapesten az ország színházi rendezőinek konferenciáját, ahol együttesen tanácskozunk majd a színjátszás, a rendezés, a színházi pedagógia, a korszerű színház új problémáiról. És hogy valóban eredményes lehessen ez a konferencia, a megelőző hónapokban országszerte, színházanként megvizsgáljuk e problémakörök minden összetevőjét. Szakosztályunk tagjai felkeresik a budapesti és a vidéki színházakat, megtekintik előadásaikat, a helybeliekkel tanácskoznak egy-egy előadás tanulságairól, s a tapasztalatok összegezése jelentkezik majd a konferencia vitaindító előadásában. — Erőnk javát a tavaszi tanácskozás elkészítése köti le, de gondoskodunk arról is, hogy rendezőink minél behatóbban, mélyebben tanulmányozhassák a szomszédos országok színházi kultúráját. Kimagasló művészeket, m nagy alkotókat hívtunk és hívunk meg, ismerkedjenek meg a magyar színházi élettel, problémáinkkal. Ősszel például a nagyhírű Vilar-társulat bemutatkozásának a tanúi lehetünk, s utána meghívjuk magunk közé Vilart is: tartson előadást művészi elképzeléseiről. Dramaturgok „munkamódszer átadása” A nézetek, vélemények egyeztetésének és kristályosításának szándéka és folyamata a dramaturgok körében is érezhető. A színpadi művek orvosai előtt is feleletre, megoldásra váró kérdések tornyosulnak — erről beszélgettünk a minap Forgács Istvánnal, a dramaturgi tagozat vezetőjével. — Elsősorban tavalyi, jólsikerült vitasorozatunkat kívánjuk folytatni, s tanácskozni mindazokról a fontos és időszerű témákról, amelyek az évadvégi színházművészeti konferencián kaptak hangot. Javarészük a szocialista színházzá válás eszménye, a szocialista színház tartalmi és formai problémái, s a műsor politika köré csoportosul. Tárgyalni kívánunk például a színpadi realizmusról, a kispolgári érzelmességről, a magasfokú eszmei tartalom és a korszerű művészi forma összhangjáról, a pozitív hős szerepéről, és így tovább. Színházi életünk vezetőit, igazgatókat, rendezőket, írókat, esztétikusokat kérünk fel a bevezető előadások megtartására, vitavezetésére. Gondolunk munkamódszerátadásra is a dramaturgok körében, közelebbről: beszámolókra, amelyekből megtudnánk, hogy egyik-másik kollegánk milyen dramaturgiai munkát végzett ezen vagy azon az új magyar darabon. Szóba kerülnek majd a rendező és a dramaturg együttműködésének tanulságai, s megrendezzük új magyar művek, készülő színdarabok vitáját. Szekciónk igyekszik közelebb hozni egymáshoz a dramaturgokat, valamint őket és a rendezőket, s fontos törekvése, hogy dramaturgjaink — a magyar színházi kultúra érdekében — közvetlen közelről, a helyszínen tanulmányozhassák a külföldi színházak műsorát, előadásait, a jelentkező új műveket. A készülő tervekből kontúrjaiban kibontakozó munka nemcsak ígéretes, több ennél. Témáiban és törekvéseiben színházi életünk mágneses erővonalainak a képét is megmutatja, alapjai helyesek és igazak, s a megvalósulásból fakadó eredmények — reméljük — érezhetők lesznek a színpadon és a nézőtéren is. Marthy Barna Új évad a kulisszák mögött Tamás Ervin: Komp, Tokajnál (tusrajz) ELMÉLETI KÉRDÉSEK Ernst Fischer : A VALÓSÁG PROBLÉMÁJA A MODERN MŰVÉSZETBEN Olyan világban, amelyben az emberi tudat nem tart lépést a dolgok valóságával, s egy elektronikus agy téves döntése, egy csavar meglazulása, egy bombavető pilóta ostobasága vagy óvatlansága beláthatatlan katasztrófát okozhat, szükségesebb a valóság megvilágítása, mint valaha. Az újságíró, az agitátor, a politikus szava nem elegendő, hogy bepillantást nyújtson a valóságba, s egyszersmind legyűrje az általánosan elterjedt tehetetlenség érzést, meggyőzvén az embereket sorsuk megváltoztatásának lehetőségéről. Ehhez művész, költő, író kell, a valóság szuggesztív ábrázolása és felidézése, ami a művészet lényege. Bármely sokféle funkciója van is a művészetnek a problémátlan szórakoztatástól a lelkiismeret felrázásáig, a tudat mozgósításáig — korunkban az a legfőbb hivatása, hogy mindnyájunknak segítsen megismerni, megváltoztatni, emberhez méltóvá tenni a valóságot. S minél inkább látjuk az igyekezetet, hogy a művészetet elidegenítsék társadalmi funkciójától, annál szükségesebb erkölcsi feladatáról beszélni. Itt áll előttünk a valóság problémája korunk művészetében és irodalmában. E valóság a kései kapitalista világban annyira kérdésekkel telített, annyira átláthatatlan, s az embertől annyira elidegenedett, hogy mind több művész, költő, író tartja immár lehetetlennek művészi birtokbavételét, s kétségbeesett radikalizmussal vitatja, mintegy eltörli, megismerhetőségével együtt a realitását is. Ez a valóságtól való menekülés minden egyes esetben más elemekkel terhes, és más és más árnyalatokban mutatkozik. Egyáltalán nem szándékom bonyolult tényeket leegyszerűsíteni, általában helytálló azonban az a megállapítás, hogy e művészek, költők, írók azért tagadják meg a valóságot, mert lelkiismeretük nem engedi, hogy egyetértsenek vele, forradalmi alakításától viszont különféle okokból visszariadnak. A kései kapitalista világ eldologiasodott, szétforgácsolódott, elidege Ernst Fischernek a nyugatberlini írók előtt tartott előadása szövegét a SINN UND FORM 1958. évi 3. száma alapján a VALÓSÁG 1959. évi 2. számában megjelent fordításban némi rövidítéssel közöljük. Fedett valósága csak úgy viselhető el, ha az embernek igen szilárd szemlélete van, melynek alapján vagy jóváhagyja e valóságot mindenestől, vagy el akarja törölni, s nem csupán gondolatban, hanem fizikailag is. E döntés nem könnyű, s még bonyolultabbá teszi, hogy az elidegenedést semmiképpen sem lehet egy csapásra, egyetlen forradalmi aktussal legyőzni: csak hosszas társadalmi fejlődés változtathatja a világot minden tekintetben méltóvá az emberhez. E fejlődő világ művészi és irodalmi tükrözése még tökéletlen, mert szerfölött nehéz alakulásának teljességében ábrázolni. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb a világot irracionális mítosznak, a felfoghatatlanság, a kifürkészhetetlenség álarcának tekinteni, s művészileg ily módon venni birtokba, mint egy nemkész, száz problémával viaskodó, fejlődő, magát javítgató, alakító társadalmat, tagjainak minden viszonylatában, konfliktusában, teljesítményében ábrázolni. Az irodalom és a művészet, mely ezt a célt tűzte maga elé, eddig jórészt még nem oldotta meg feladatát, mert a tematikában, a tartalmiakban jelentkező nehézségekhez még formai természetű nehézségek is járulnak. Gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy a közönség mekkora tömegét kell kielégíteni, s olyan embereket, akiket a kései kapitalista világban elárasztanak a silány szórakoztatóipar termékeivel, s akik éppen a modern művészet és irodalom legeredetibb műveivel nem tudnak mit kezdeni. Ennek a művészetnek és irodalomnak ezoterikus jellege félreismerhetetlen; legtöbbnyire nem a néphez fordul, hanem egy viszonylag vékony intellektuális réteghez. Ám a fejlődő szocialista országok művészete és irodalma a néppel akarja magát megértetni. Hogy közben túlzások és egyszerűsítések mutatkoznak, hogy nagyobb differenciáltság lenne kívánatos, ez új feladatokat ró reánk. Ezzel a helyzettel függ össze a forma, a kifejező eszközök problémája. Sokszor ismétlődött már az a szerencsés eset, hogy zseniális művészek valamely fejlődésnek már korai szakaszában új formák úttörői voltak, mint például Giotto vagy Goya. Korunkban is vannak ilyen szerencsés esetek: a festészetben a nagy mexikóiaknak, Orokónak és Riverának sikerült az a bámulatos teljesítmény, hogy a teljességgel új formát a legnagyobb közérthetőséggel egyesítették, freskóik ugyanúgy szólnak az indián parasztokhoz, mint nagyvárosi európai intellektuelhez. Ez a szerencsés eset nyilvánvalóan összefügg az ország primitív állapotával, azzal, hogy Mexikóban nem volt polgári művészi kötöttség, s a nagy festők, akik Párizsban tanulták mesterségüket, nemcsak egy új festészet, hanem a mexikói festészet megteremtőiként léphettek fel. Vannak más eredetű, de hasonló szerencsés esetek az irodalomban is. Nem szólok Gorkij géniuszáról, mely kora stílusából a kifejezőerő olyan maximumát emelte ki, hogy hatása ma is változatlan, sem az olyan rendkívüli tehetségekről, mint Alexej Tolsztoj és Mihail Soohov, akik a XIX. század módszereivel ki tudták fejezni a XX. század tartalmát, mondanivalóját és meggyőzően képviselik a szocialista realizmust. Kiválik a sorból bizonyos vonatkozásban Maka renko, akinek nagyszerű könyvében, Az új ember kovácsában új formai elemek észlelhetők; olyan új lehetőségeket jelző kísérlet ez, amely a regény formájából az eposzéba vezet, s a jövőben talán úttörőnek fog számítani. Különös figyelmet érdemel Vlagyimir Majakovszkij és Bertolt Brecht, akik egy új valóságot teljesen új kifejező eszközökkel formálnak meg: a XX. századnak nem csupán tartalma ragadta meg őket, hanem e század nyelve is. AZ ÚJ VALÓSÁG ÉS KIFEJEZÉSI ESZKÖZEI Van-e ilyen nyelv? Vagy csak az ellenlábas osztályok és világok, az elformátlanodott polgári világ és a formálódó szocialista világ egymást kizáró nyelvezete, művészeti formái, kifejező eszközei léteznek? Sok marxista teoretikus így vélekedik — én ezt a felfogást merevnek, tehát támadhatónak látom. Különös volna, ha a szocialista világ nyelvéül, művészeti formájául, kifejező eszközéül csak a XIX. század polgárságától örököltet fogadnék el. A munkásosztály bizonyára feladatának tekinti, hogy megvédje a polgári-humanista hagyományokat a rombolók és fitymálok ellen, s átvegye minden eddigi kor nagy örökségét — de nem azért, hogy maradi módon ragaszkodjék hozzá, hanem hogy új alkotások felé folytassa útját. Persze dőreség azt állítani, hogy az ókornak, a reneszánsznak, a polgárság klasszikus művészetének nincs többé mondanivalója részünkre,, hogy mindez elavult és túlhaladott. De dőreség volna az a követelés is, hogy — mivel szeretjük a múlt művészetét — utánzására szorítkozzunk, és a művészet megdönthetetlen törvényét lássuk benne. A munkásosztály fölemelkedése, a szocialista forradalom minden tekintetben századunk alapvető eseménye, ám az osztályok és társadalmi rendszerek ellentéte nem zárja ki, hogy az új valóságnak közös elemei is legyenek. Közös a technika, a közlekedés, az érintkezést szolgáló eszközök roppant térhódítása, az ipari szervezettség és a nagyvárosi életstílus fokozódó előretörése a vidéki elmaradottsággal, a lokálissal, a provinciálissal szemben. Mindezek folytán azonos a sebesebb forgalom és ritmus, a hevesebb ütem, a technikai mozgáshoz alkalmazkodó embertípus. Ahogy a keringő, az első városi tánc legyőzte a ländlert, úgy győzték le új, hevesebb ősi formájukból a nagyvárosba plántált táncok a keringőt. A sport és a motorosítás következtében a természetnek egy, többé nem idillikusan szemlélődő, hanem épp annyira rohanással, mint amennyire fölénnyel telített szemlélete jött létre; a nagyvárosi forgalomban, sítalpról, vagy a kormánykerék mellől másképp látjuk a világot, mint a XIX. századbeli sétáló. A vad forgatag más képzettársításokra késztet, mint a mozdulatlan nézelődés, egymásra találó képek, töredékek, villanások, torzulások illeszkednek összbenyomássá. Egyfelől a tengernyi munkamegosztás, specializálódás, atomizálódás, másfelől az együttműködés, egymásrautaltság, a tömegek felgyülemlése, a léttársadalmasodása vési rá bélyegét a század emberére. A természettudományok közvetlen vagy közvetett hatása, a gépesített szórakozások, film, rádió, televízió sugalmazó ereje, a modern város tornyai — mindez teremti és formálja az új valóságot. A világ, amely a társadalmi ellentétek következtében szétesett, egyszersmind oly mindent átfogó egységgé vált, mint még soha. Minden összefügg mindennel, nincs többé különállás és félrevonulás. E minden régiót felforgató századnak csupán néhány, mindnyájunkat érintő jegye ez, de mindez együttvéve új kifejező eszközöket követel a művészettől. A kései polgárság világa majdnem aggasztó bőségben termelte az új művészeti kifejező eszközöket. Vajon csak a társadalmi hanyatlásnak felelnek-e meg e kigépesített, iparosított, tempójában, fejező eszközök vagy részben egy ritmusában, életformáiban teljesen megváltozott világ általános fejlődésének is? Ne hárítsuk el a kérdést, hanem válaszoljunk rá előítélet nélkül. A művészet lényegéhez tartozik, hogy tartalom és forma egymásnak megfeleljen, hogy a tartalmat ne erőszakolják akármiféle formában, s a forma se uralkodjék el a tartalom fölött — a kettőnek megbonthatatlan egységként kell kikerülnie az alkotó folyamatból. Korunkban ez az egység — semmiképp sem véletlenül — megbomlott, gyakorta szétrobbantották: a polgári világban részben tartalom nélküli formák képződtek, a munkások világában pedig az új tartalmat nemegyszer részben elavult formákba erőltetik. Ebből az a sajátos, a művészet számára nyugtalanító helyzet keletkezett, hogy kénytelenek vagyunk a kifejező eszközöket a tartalomtól jól-roszszul elválasztva szemügyre venni. A valóság rangsora a művészet nem csupán a valóság egyszerű tükröződése, hanem állást is foglal: pártját fogja valaminek, valami ellen. A művészet tükre nem élettelen és nem mozdulatlan. Nem lehet olyan tárgyilagos, mint egy tudományos műszer, hiszen nemcsak megfigyelő, de részvevő is. Az ábrázolandó valóságban való szenvedélyes részvétel nélkül nincs művészet. Ezt a művészi részvételt a tükrözés fogalma csak tökéletlenül fejezi ki. Mégsem nélkülözhetjük ezt a fogalmat, mert segítségével a külvilág objektív létezését szögezzük le, s a művészetet — ennek megfelelően — nem a szubjektum önkényének tekintjük, hanem a valóság vetületének. Csakhogy a világhoz való művészi kapcsolatot nem holmi passzív tükrözés jellemzi, a művész mintegy azonosul, eggyéolvad az ábrázolandó tárggyal. Balzac elmondta, mint követett idegeneket az utcán és utánozta hirtelen a mozdulataikat, mozgásuk ritmusát, mint élte magát helyzetükbe. Marcel Proust egy csésze teából, egy bizonyos zamatból idézte fel a múltat, az elsüllyedtet, „le temps perdu”-t, az eltűnt időt. Művészi előadásban ritkán ábrázolják a közvetlen valóságot, többnyire inkább az emléket, az emlék őrizte valóságot. A művészi alkat jellegzetes kettőssége, hogy miközben a valóság szenvedélyesen megragadja, egyszersmind a leghidegebben figyeli meg azt. Csak átélt valóságot tud megformálni, de élményét azonnal emlékké transzponálja, s amit megél, mintha előrevetített emlék volna. A pillanatot megőrzi és nyomban tagadja, múlttá változ- Szocialista MŰVÉSZETÉRT.