Szocialista Művészetért, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1961-10-01 / 10. szám

Ti­halia szekere nyári ván­dorlások után, hegytetők és lapályok kanyargós és olykor döccenős útjait megjárva most biztonságosabb helyre vonult: a kőszínházak falai közé, téli szállására. Esti órákban újra szétnyílnak a bársonyfüggö­­nyök , megkezdődött az új évad. A szezonkezdés izgalmai érezhetők a színfalak mögött is,­ ötletek villannak, tanács­kozások meghívóival járnak a postások, vitákban kovácsolt tervek kerülnek szép fehér papírlapokra. A színházművészeti szak­osztály három szekciójának vezetőjével beszélgettünk: mit, hogyan terveznek, s milyen meggondolásokkal. Próbamenetes napok — kimunkált előadások Első­ kérdésünk, a szakmai továbbképzés mikéntjét fesze­gette. Szlovák László, a Fővá­rosi Operettszínház igazgatója így válaszolt: — Tavaly már több színhá­zunk kiaknázta a próbamen­tes napokban rejlő lehetősé­geket. Elsősorban a szakmai ismeretek gyarapításai volt a célunk, bár politikai, ideoló­giai témák is szerepeltek na­pirenden — utóbbiak a párt­­szervezetek és a szakszerve­zet feladatkörébe tartoznak, s közülök minket azok a témák és annyiban foglalkoztatnak, amennyiben közvetlenül hat­nak a színházak műsorpoliti­kájára. Budapesten könnyebb a helyzet, mint vidéken, ahol évente 12 bemutatót is tarta­nak, s igen körülményes a próbamentes napok biztosítása. Az új évadban a párt- és szak­­szervezeti vezetőkkel feltétle­nül közösen kell kialakítanunk a témaköröket, megvizsgál­nunk a színészek elfoglaltsá­gát, mert mindenképpen ke­rülnünk kell a zsúfol­t prog­ramokból eredő túlterhelést, amely imitte amott jelentkezett. — Mi módon készülnek és milyen elvekre épülnek az új e­lőadássorozatok ? — Főleg arra ügyelünk, hogy a színjátszással, a színházzal szervesen összefüggő, s így a művészeket közvetlenül érintő és érdeklő témák kerüljenek napirendre. Tavaly is tapasz­taltuk, milyen elevenné, szen­vedélyessé válik a vita, ha résztvevői közvetlenül érdekel­tek, például a műsorpolitika formálásában vagy az ötéves terv feladataiban. Új temati­kánk még nincs teljesen ké­szen. Először átnézzük a mű­sorterveket, is tárgyalunk az igazgatókkal: hol és miben várják a segítségünket? Mi­lyen előadásokat kérnek a Szín­háztudományi Intézettel közö­sen kidolgozott javaslatokból, s van-e igényük másfajta, a programban nem szereplő elő­adásokra ? Ilyenformán jobban alkalmazkodhatunk az egyes színházak sajátos igényeihez, amelyek sok lényeges vonás­ban eltérnek egymástól. Októ­ber végére elkészítjük a vég­leges tervet, s utána megkez­dődhetnek a viták. Tavasszal: színházrendezői konferencia Dr. Marton Endre, a Nem­zeti Színház Kossuth-díjas fő­rendezője egy másik oldalt világított meg: a rendezői szekció új évadját, amelyet rendkívüli fontosságúnak tart a szakosztály vezetősége. A következő hónapokban előtér­be kerül a rendezői tevékeny­ség, a rendező szerepe és he­lye a színházban. — Szakosztályunk úgy dön­tött, hogy február végén, már­cius elején megrendezzük Bu­dapesten az ország színházi rendezőinek konferenciáját, ahol együttesen tanácskozunk majd a színjátszás, a rendezés, a színházi pedagógia, a kor­szerű színház új problémáiról. És hogy valóban eredményes lehessen ez a konferencia, a megelőző hónapokban ország­szerte, színházanként megvizs­gáljuk e problémakörök min­den összetevőjét. Szakosztá­lyunk tagjai felkeresik a bu­dapesti és a vidéki színháza­kat, megtekintik előadásaikat, a helybeliekkel tanácskoznak egy-egy előadás tanulságairól, s a tapasztalatok összegezése jelentkezik majd a konferen­cia vitaindító előadásában. — Erőnk javát a tavaszi ta­nácskozás elkészítése köti le, de gondoskodunk arról is, hogy rendezőink minél behatóbban, mélyebben tanulmányozhassák a szomszédos országok színhá­zi kultúráját. Kimagasló mű­vészeket, m nagy alkotókat hív­tunk és hívunk meg, ismer­kedjenek meg a magyar szín­házi élettel, problémáinkkal. Ősszel például a nagyhírű Vilar-t­ársulat bemutatkozásá­nak a tanúi lehetünk, s utána meghívjuk magunk közé Vilart is: tartson előadást művészi elképzeléseiről. Dramaturgok „munkamódszer átadása” A nézetek, vélemények egyeztetésének és kristályosí­tásának szándéka és folyamata a dramaturgok körében is érezhető. A színpadi művek orvosai előtt is feleletre, meg­oldásra váró kérdések tornyo­sulnak — erről beszélgettünk a minap Forgács Istvánnal, a dramaturgi tagozat vezetőjével. — Elsősorban tavalyi, jól­sikerült vitasorozatunkat kí­vánjuk folytatni, s tanácskoz­ni mindazokról a fontos és időszerű témákról, amelyek az évadvégi színházművészeti kon­ferencián kaptak hangot. Ja­varészük a szocialista színház­zá válás eszménye, a szocialista színház tartalmi és formai problémái, s a műsor politika köré csoportosul. Tárgyalni kí­vánunk például a színpadi realizmusról, a kispolgári ér­­zelmességről, a magasfokú eszmei tartalom és a korszerű művészi forma összhangjáról, a pozitív hős szerepéről, és így tovább. Színházi életünk vezetőit, igazgatókat, rendező­ket, írókat, esztétikusokat ké­rünk fel a bevezető előadások megtartására, vitavezetésére.­­ Gondolunk munkamód­szerátadásra is a dramaturgok körében, közelebbről: beszá­molókra, amelyekből megtud­nánk, hogy egyik-másik kolle­gánk milyen dramaturgiai munkát végzett ezen vagy azon az új magyar darabon. Szóba kerülnek majd a rendező és a dramaturg együttműködé­sének tanulságai, s megrendez­zük új magyar művek, készülő színdarabok vitáját. Szekciónk igyekszik közelebb hozni egy­máshoz a dramaturgokat, va­lamint őket és a rendezőket, s fontos törekvése, hogy drama­turgjaink — a magyar színházi kultúra érdekében — közvet­len közelről, a helyszínen ta­nulmányozhassák a külföldi színházak műsorát, előadásait, a jelentkező új műveket. A készülő tervekből kontúr­jaiban kibontakozó munka nemcsak ígéretes,­­ több en­nél. Témáiban és törekvései­ben színházi életünk­ mágne­ses erővonalainak a képét is megmutatja, alapjai helyesek és igazak, s a megvalósulásból fakadó eredmények — remél­jük — érezhetők lesznek a színpadon és a nézőtéren is. Marthy Barna Új évad a kulisszák mögött Tamás Ervin: Komp, Tokajnál (tusrajz) ELMÉLETI KÉRDÉSEK Ernst Fischer : A VALÓSÁG PROBLÉMÁJA A MODERN MŰVÉSZETBEN Olyan világban, amelyben az emberi tudat nem tart lépést a dolgok valóságával, s egy elektro­nikus agy téves döntése, egy csa­var meglazulása, egy bombavető pilóta ostobasága vagy óvatlansá­­ga beláthatatlan katasztrófát okoz­hat, szükségesebb a valóság meg­világítása, mint valaha. Az újság­író, az agitátor, a politikus szava nem elegendő, hogy bepillantást nyújtson a valóságba, s egyszers­mind legyűrje az általánosan el­terjedt tehetetlenség érzést, meg­győzvén az embereket sorsuk megváltoztatásának lehetőségéről. Ehhez művész, költő, író kell, a valóság szuggesztív ábrázolása és felidézése, ami a művészet lénye­ge. Bármely sokféle funkciója van is a művészetnek a problé­­mátlan szórakoztatástól a lelkiis­meret felrázásáig, a tudat mozgó­sításáig — korunkban az a legfőbb hivatása, hogy mindnyájunknak segítsen megismerni, megváltoz­tatni, emberhez méltóvá tenni a valóságot. S minél inkább látjuk az igyekezetet, hogy a művészetet elidegenítsék társadalmi funkció­jától, annál szükségesebb erkölcsi feladatáról beszélni. Itt áll előttünk a valóság prob­lémája korunk művészetében és irodalmában. E valóság a kései kapitalista világban annyira kér­désekkel telített, annyira átlátha­tatlan, s az embertől annyira el­idegenedett, hogy mind több mű­vész, költő, író tartja immár lehe­tetlennek művészi birtokbavételét, s kétségbeesett radikalizmussal vi­tatja, mintegy eltörli, megismer­hetőségével együtt a realitását is. Ez a valóságtól való menekülés minden egyes esetben más ele­mekkel terhes, és más és más ár­nyalatokban mutatkozik. Egyálta­lán nem szándékom bonyolult tényeket leegyszerűsíteni, általá­ban helytálló azonban az a meg­állapítás, hogy e művészek, köl­tők, írók azért tagadják meg a valóságot, mert lelkiismeretük nem engedi, hogy egyetértsenek vele, forradalmi alakításától viszont különféle okokból visszariadnak. A kései kapitalista világ eldologia­sodott, szétforgácsolódott, elidege­ Ernst Fischernek a nyugatber­lini írók előtt tartott előadása szö­vegét a SINN UND FORM 1958. évi 3. száma alapján a VALÓSÁG 1959. évi 2. számában megjelent fordításban némi rövidítéssel kö­zöljük. Fedett valósága csak úgy visel­hető el, ha az embernek igen szi­lárd szemlélete van, melynek alapján vagy jóváhagyja e valósá­got mindenestől, vagy el akarja törölni, s nem csupán gondolat­ban, hanem fizikailag is. E döntés nem könnyű, s még bonyolultab­bá teszi, hogy az elidegenedést semmiképpen sem lehet egy csa­pásra, egyetlen forradalmi aktus­sal legyőzni: csak hosszas társa­dalmi fejlődés változtathatja a vi­lágot minden tekintetben méltóvá az emberhez. E fejlődő világ mű­vészi és irodalmi tükrözése még tökéletlen, mert szerfölött nehéz alakulásának teljességében ábrá­zolni. Sokkal egyszerűbb és ké­nyelmesebb a világot irracionális mítosznak, a felfoghatatlanság, a kifürkészhetetlenség álarcának te­kinteni, s művészileg ily módon venni birtokba, mint egy nem­kész, száz problémával viaskodó, fejlődő, magát javítgató, alakító társadalmat, tagjainak minden vi­szonylatában, konfliktusában, tel­jesítményében ábrázolni. Az irodalom és a művészet, mely ezt a célt tűzte maga elé, eddig jórészt még nem oldotta meg fel­adatát, mert a tematikában, a tar­talmiakban jelentkező nehézsé­gekhez még formai természetű nehézségek is járulnak. Gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy a közönség mekkora tömegét kell kielégíteni, s olyan embereket, akiket a kései kapitalista világban elárasztanak a silány szórakoz­tatóipar termékeivel, s akik éppen a modern művészet és irodalom legeredetibb műveivel nem tudnak mit kezdeni. Ennek a művészet­nek és irodalomnak ezoterikus jel­lege félreismerhetetlen; legtöbb­­nyire nem a néphez fordul, hanem egy visz­onylag vékony intellektuális réteghez. Ám a fej­lődő szocialista országok művé­szete és irodalma a néppel akarja magát megértetni. Hogy közben túlzások és egyszerűsítések mutatkoznak, hogy nagyobb dif­ferenciáltság lenne kívánatos, ez új feladatokat ró reánk. Ezzel a helyzettel függ össze a forma, a kifejező eszközök prob­lémája. Sokszor ismétlődött már az a szerencsés eset, hogy zseniá­lis művészek valamely fejlődés­nek már korai szakaszában új for­mák úttörői voltak, mint például Giotto vagy Goya. Korunk­ban is vannak ilyen szerencsés esetek: a festészetben a nagy mexikóiaknak, O­r­o­­­k­ó­nak és R­i­v­e­r­á­nak sikerült az a bámu­latos teljesítmény, hogy a teljes­séggel új formát a legnagyobb közérthetőséggel egyesítették, fres­kóik ugyanúgy szólnak az indián parasztokhoz, mint nagyvárosi európai intellektuelhez. Ez a sze­rencsés eset nyilvánvalóan össze­függ az ország primitív állapotá­val, azzal, hogy Mexikóban nem volt polgári művészi kötöttség, s a nagy festők, akik Párizsban ta­nulták mesterségüket, nemcsak egy új festészet, hanem a mexikói festészet megteremtőiként léphet­tek fel. Vannak más eredetű, de hasonló szerencsés esetek az irodalomban is. Nem szólok Gorkij géniuszá­ról, mely kora stílusából a kife­jezőerő olyan maximumát emelte ki, hogy hatása ma is változat­lan, sem az olyan rendkívüli te­hetségekről, mint Alexej Tol­sztoj és Mihail S­o­­­o­h­o­v, akik a XIX. század módszereivel ki tudták fejezni a XX. század tar­talmát, mondanivalóját és meg­győzően képviselik a szocialista realizmust. Kiválik a sorból bizo­nyos vonatkozásban M­a­k­a r­e­n­­k­o, akinek nagyszerű könyvében, Az új ember kovácsában új formai elemek észlelhetők; olyan új le­hetőségeket jelző kísérlet ez, amely a regény formájából az eposzéba vezet, s a jövőben talán úttörőnek fog számítani. Különös figyelmet érdemel Vlagyimir M­a­­jakovszkij és Bertolt Brecht, akik egy új valóságot teljesen új kifejező eszközökkel formálnak meg: a XX. századnak nem csupán tartalma ragadta meg őket, hanem e század nyelve is. AZ ÚJ VALÓSÁG ÉS KIFEJEZÉSI ESZKÖZEI Van-e ilyen ny­elv? Vagy csak az ellenlábas osztályok és világok, az elformátlanodott polgári világ és a formálódó szocialista világ egy­mást kizáró nyelvezete, művészeti formái, kifejező eszközei léteznek? Sok marxista teoretikus így véle­kedik — én ezt a felfogást merev­nek, tehát támadhatónak látom. Különös volna, ha a szocialista világ nyelvéül, művészeti formá­jául, kifejező eszközéül csak a XIX. század polgárságától örö­költet fogadnék el. A munkásosz­tály bizonyára feladatának tekin­ti, hogy megvédje a polgári-huma­nista hagyományokat a rombolók és fitymálok ellen, s átvegye min­den eddigi kor nagy örökségét — de nem azért, hogy maradi módon ragaszkodjék hozzá, hanem hogy új alkotások felé folytassa útját. Persze dőreség azt állítani, hogy az ókorna­k, a reneszánsznak, a polgárság klasszikus művészeté­nek nincs többé mondanivalója részünkre,, hogy mindez elavult és túlhaladott. De dőreség volna az a követelés is, hogy — mivel szeretjük a múlt művészetét — utánzására szorítkozzunk, és a művészet megdönthetetlen törvé­nyét lássuk benne. A munkásosztály fölemelkedése, a szocialista forradalom minden tekintetben századunk alapvető eseménye, ám az osztályok és társadalmi rendszerek ellentéte nem zárja ki, hogy az új valóság­nak közös elemei is legyenek. Közös a technika, a közlekedés, az érintkezést szolgáló eszközök roppant térhódítása, az ipari szer­vezettség és a nagyvárosi életstí­lus fokozódó előretörése a vidéki elmaradottsággal, a lokálissal, a provinciálissal szemben. Mind­ezek folytán azonos a sebesebb forgalom és ritmus, a hevesebb ütem, a technikai mozgáshoz al­kalmazkodó embertípus. Ahogy a keringő, az első városi tánc le­győzte a ländlert, úgy győzték le új, hevesebb ősi formájukból a nagyvárosba plántált táncok a keringőt. A sport és a motorosí­­tás következtében a természetnek egy, többé nem idillikusan szem­lélődő, hanem épp annyira roha­nással, mint amennyire fö­lénnyel telített szemlélete jött létre; a nagyvárosi forgalomban, sítalpról, vagy a kormánykerék mellől másképp látjuk a világot, mint a XIX. századbeli sétáló. A vad forgatag más képzettársítá­sokra késztet, mint a mozdulat­lan nézelődés, egymásra találó képek, töredékek, villanások, tor­zulások illeszkednek összbenyo­mássá. Egyfelől a tengernyi mun­kamegosztás, specializálódás, atomizálódás, másfelől az együtt­működés, egymásrautalt­ság, a tömegek felgyülemlése, a lét­t­á­r­s­a­d­a­l­mas­o­d­á­s­a vési rá bélyegét a század embe­rére. A természettudományok köz­vetlen vagy közvetett hatása, a gépesített szórakozások, film, rá­dió, televízió sugalmazó ereje, a modern város tornyai — mindez teremti és formálja az új valósá­got. A világ, amely a társadalmi ellentétek következtében szétesett, egyszersmind oly mindent átfogó egységgé vált, mint még soha. Minden összefügg mindennel, nincs többé különállás és félrevo­­nulás. E minden régiót felforgató századnak csupán néhány, mind­nyájunkat érintő jegye ez, de mindez együttvéve ú­j kifejező eszközöket követel a művészettől. A kései polgárság világa majd­nem aggasztó bőségben termelte az új művészeti kifejező eszközö­ket. Vajon csak a társadalmi ha­nyatlásnak felelnek-e meg e ki­gépesített, iparosított, tempójában, fejező eszközök vagy részben egy ritmusában, életformáiban telje­sen megváltozott világ általános fejlődésének is? Ne hárítsuk el a kérdést, hanem válaszoljunk rá előítélet nélkül. A művészet lé­nyegéhez tartozik, hogy tartalom és forma egymásnak megfeleljen, hogy a tartalmat ne erőszakolják akármiféle formában, s a forma se uralkodjék el a tartalom fö­lött — a kettőnek megbonthatat­lan egységként kell kikerülnie az alkotó folyamatból. Korunkban ez az egység — semmiképp sem véletlenül — megbomlott, gyakor­ta szétrobbantották: a polgári vi­lágban részben tartalom nélküli formák képződtek, a munkások világában pedig az új tartalmat nemegyszer részben elavult for­mákba erőltetik. Ebből az a­ sajá­tos, a művészet számára nyugta­lanító helyzet keletkezett, hogy kénytelenek vagyunk a kifejező eszközöket a tartalomtól jól-rosz­­szul elválasztva szemügyre venni. A valóság rangsora a művészet nem csupán a va­lóság egyszerű tükröződése, ha­nem állást is foglal: pártját fogja valaminek, valami ellen. A művészet tükre nem élettelen és nem mozdulatlan. Nem lehet olyan tárgyilagos, mint egy tudo­mányos műszer, hiszen nemcsak megfigyelő, de részvevő is. Az ábrázolandó valóságban való szenvedélyes részvétel nélkül nincs művészet. Ezt a művészi részvételt a tükrözés fogalma csak tökéletlenül fejezi ki. Mégsem nélkülözhetjük ezt a fogalmat, mert segítségével a külvilág ob­jektív létezését szögezzük le, s a művészetet — ennek megfelelő­en — nem a szubjektum önké­nyének tekintjük, hanem a való­ság vetületének. Csakhogy a vi­l­ághoz való művészi kapcsolatot nem holmi passzív tükrözés jel­lemzi, a művész mintegy azono­sul, eggyéolvad az ábrázolandó tárggyal. Balzac elmondta, mint követett idegeneket az ut­cán és utánozta hirtelen a moz­dulataikat, mozgásuk ritmusát, mint élte magát helyzetükbe. Marcel Proust egy csésze teá­ból, egy bizonyos zamatból idézte fel a múltat, az elsüllyedtet, „le temps perdu”-t, az eltűnt időt. Művészi előadásban ritkán ábrá­zolják a közvetlen valóságot, többnyire inkább az emléket, az emlék őrizte valóságot. A művé­szi alkat jellegzetes kettőssége, hogy miközben a valóság szen­vedélyesen megragadja, egyszers­mind a leghidegebben figyeli meg azt. Csak átélt valóságot tud meg­formálni, de élményét azonnal emlékké transzponálja, s amit megél, mintha előrevetített emlék volna. A pillanatot megőrzi és nyomban tagadja, múlttá változ- S­zocialista MŰVÉSZETÉRT.

Next