Szocialista Művészetért, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8-9. szám
© HKQ XXIV. évfolyam, 8—9. szám 1981. augusztus — szeptember A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK ALAPJA Mit csinált egy titkár például június Június 11-én a Fészek Művészklubban tartott „Nemzedékek találkozójá”-n nem jutott idő a hozzászólásra. Azaz jutott volna, de nem akartam mások elől a szót elvenni, mert a baráti hangulatúvá varázsolt nagyteremben minden elhangzó elmélkedés engem is nagyon érdekelt. Meg aztán nem akartam egy válasz nélkül hagyott kérdést — a szakszervezeti munka tengernyi problémái közül — kiemelni, és illetlenül felnagyítani, a beszélgetés homlokterébe emelni. A megjegyzés úgy szólt, hogy ... mintha régebben a szakszervezeti munkában nagyobb helyet foglalt volna el az egymás iránti törődés, a közösségért érzett felelősség, mint manapság tapasztalható. Többen is rádupláztak erre a megállapításra, amely így nagyon sommás, történelmietlen és a mai körülményeket nem kellően méltányoló. Akkor, ott csupán június kilencedike — közvetlen engem érintő — eseményeit akartam elmondani — a résztvevőkre bízva: tegyenek igazságot. Amit akkor elmulasztottam, utólagos hozzászólásként szeretném pótolni. A MUNKANAP RENDHAGYÓAN kezdődött, mert elnökségünk egyik mindannyiunk által tisztelt művész tagja fél kilencnél korábban jött be hozzánk, és az ugyancsak tisztelt takarító néni kitessékelte a hivatali szobából, mondván: — Ne haragudjon, de én önt nem ismerem, és kérem, hogy amíg a többiek be nem jönnek, várjon kint a hallban... Az esetet mosolyogva megbeszéltük és hozzáfogtunk dolgaink elvégzéséhez. Ez annak tisztázását jelentette, hogy a megelőző értekezleten helyes álláspontot alakítottunk-e ki a napirendi témában. Érdeklődéssel követte véleményemet, sajnos, a beszélgetést abba kellett hagyni, jött egy másik művész, aki érezhetően fontos dologban keresett. Ismerősünk eldöntötte, hogy már amíg a dolgaimat rendezem. Az eset, amellyel szembekerültek, szokatlan volt. Ám melyik eset nem szokatlan, amikor segítségre van szükség? Arról volt szó, hogy a művész édesapja két nappal korábban meghalt, és az volt a kívánsága, hogy az óbudai köztemetőbe temessék, viszont a kérés teljesítése nagy nehézségekbe ütközik. Segítsünk — kérte —, mert már mindent megpróbált, és nem jól alakul az ügy... Természetesen segítünk, ha tudunk — gondoltam. Majd egy ugyancsak jó szándékú közös ismerősünk jóvoltából a támogatásra szorult művész dolgait rendezhettük. Többszöri ki-bejárkálás közben bejelentettem igényemet, hogy vezetőimmel is szeretnék ezen a napon beszélni, mivel szükségem van a konzultációra, hiszen néhány nap választ el bennünket a képzőművész szövetség közgyűlésétől. Ezen is túljutva visszatérhettem a beszélgetés folytatásához. Amikor elváltunk, elnökségi tagunk már magával vitte saját kéziratának gépelt változatát is, amelyet kérésünkre „A szakszervezet és a művészet” témában néhány nappal korábban készített. Hozzájuthattam ezek után annak a tervezetnek az elolvasásához, amelyet egyik munkatársam készített egy fontos tanácskozásról , és segítségemet kérte előterjesztése minősítéséhez. A felsőfokú művészetoktatással kapcsolatos tervezésről van szó, amivel kapcsolatban szakszervezetünk is véleményt kíván mondani. Ez ügyben néhány napja fontos értekezletet hívtak össze, erről készült az az emlékeztető. EBÉDIG MÁR NEM SOK időm maradt, de annyi még volt, hogy egy rendkívül fontos kérdésben két levelet írjak. Az egyik levél címzettje a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztálya volt, a másiké 29 grafikusművész. Ugyanis 29 grafikusművész azt kérte: legyünk segítségükre a kiadói szakmában alkalmazott honorárium-rendelet korszerűsítésében, mert a rendelet elavult Négyoldalas feljegyzésüket és kérésüket több tucat példával támasztották alá. Ebéd után lehetőség adódott a várt konzultációra, és a főtitkár elvtárssal megbeszélhettem a szövetség közgyűlésével összefüggő teendőinket, részvételünk módját, az esetleg felmerülő hozzászólás kérdésköreit. Ezt követően egyik munkatársammal délutáni műteremlátogatásra indultunk éppen az említett grafikai tiszteletdíj kérdéskörének mélyebb megismerése végett. Ez a randevú megfelelő előkészítés ellenére sem jött létre, mert vendéglátó kedves, nagyon tisztelt mesterünk az aznapi zsűrimunkából addigra még nem érkezett haza. A találkozót két nappal későbbre halasztottuk, így is emlékezetes utunk volt, a család baráti hangú fogadtatásán túl ugyanis betekinthettünk egy készülő grafikai albumba, amelyet az érdeklődők csak egy év múlva, az 1982. évi könyvnapon vásárolhatnak meg. HA A FUTÓ és telefonon érkező ügyeket is megemlíteném, akkor azt hihetnék, hogy mindezt azért írtam le, mert panaszkodni támadt volna kedvem. Szó sincs róla. Csak arra gondolok, hogy a Gorkij fasor 38-ban, az említett napon még mások is milyen sok segítséget adtak és kaptak. Nem tudom, valóban a törődéssel állunk-e hadilábon, vagy netán az illúziókat kergetjük. Az említett június 9-i nap eseményei nem is történhettek másért, mint a közösségért Szerintem a figyelmesség, a törődés szándéka ma sem kevesebb, mint máskor. Magunkat csapjuk be, ha nem látjuk világosan, hogy ma egy szakszervezeti tisztségviselő ha a mindennel nyájasan törődő ember szerepében akar tetszelegni, akkor ebbéli szándéka és a kényszerűen zsúfolt elfoglaltsága között kötéltáncra kényszerül, és ritkán jut ideje „baráti pihenőt” tartani. Orosz Sándor NE LEGYEN „MAGÁNYOS” BIRKÓZÓ... Jelentős helyet foglal el a Minisztertanács és a SZOT elnökségének az üzemi demokrácia egyes kérdéseiről szóló ismeretes együttes határozatában a bizalmiak kiszélesedő tevékenységének taglalása. Az ok kézenfekvő: a dolgozók, a szakszervezeti tagok igénye arra, hogy közülük valaki, akit a legmegfelelőbbnek tartanak, a tagdíjbeszedésen túl valóban „bizalmasuk”, képviselőjük legyen a gazdasági vezetés legfelsőbb fórumain is. A demokrácia gyakorlatának kiszélesítésével, a képviselő fórumok jog- és hatáskörének bővülésével kulcsszerep jut a választott bizalmiaknak. A sablontól való eltérésre, aktivitásra, konstruktív gondolkodásra azonban nem elég csak ösztönözni őket. Mint a MOKÉP főbizalmija legfontosabb feladatomnak a segítségnyújtás, a támogatás olyan rendszerét érzem, amely megszabadítja őket a „magányos birkózás” érzésétől. Lépésváltásra ösztönzünk, ugyanakkor figyelmen kívül hagyjuk, hogy a bizalmiak többsége a gazdasági döntéseknél figyelembe veendő adathalmazokat, statisztikai mutatókat, agyonmagyarázott előterjesztéseket nem mindig érthetik meg. Ilyen körülmények között a kicsit is felelős ember nem mondhat ítéletet egyes kérdéseknek helyes, vagy helytelen voltáról. Ha a bizalmiak tudják is, hogy joguk van egyet nem érteni, az imént említett ok sokaknál csak a fejbólintás lehetőségét adja meg. Éppen ezért nem mondhatunk le a gazdasági vezetők által nyújtandó segítségről, a rendszeres tájékoztatásról, a vállalat gazdasági élete menetének ismertetéséről. Mindannak, amit elmondtam mintegy alátámasztására, idézek a Kismotor- és Gépgyár vezérigazgató-helyettesének felszólalásából: — „A leglényegesebb úgy vélem: sohasem szabad elfelejtenünk, hogy mi sem születtünk igazgatónak. Ha nem fogták volna a kezünket korábban politikailag érett, tisztánlátó gazdasági és mozgalmi vezetők, tapasztalt munkások és műszakiak, ha nem tanítottak volna meg bennünket az együttműködésre, a türelemre, a józan gondolkodásra, akkor ma nem lehetnénk azok, akik vagyunk. Innen fakadnak mai kötelességeink szakszervezeti partnereinkkel szemben ...” Kemény Kálmánná Kadosa Pál zeneszerző, a Fészek Művészklub elnöke megnyitja a felújított klub kerthelyiségét a június 23-i ünnepi esten (MTI) A IV. anyanyelvi konferencia pécsi ülésezése alatt irodalmi estet rendeztek (MTI) A Magyar Televízió ismét megrendezte tánc- és popdal fesztiválját a Nemzeti Színházban, képünkön szavaz a zsűri (MTI) Megkezdi első évadját a felújított színházépületben a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház (MTI) Ősszel mutatják be filmszínházaink Kovács András új filmjét, a moszkvai filmfesztiválon ezüst díjat nyert „Ideiglenes paradicsom”-ot ÁRA 4 FORINT