Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-04-01 / 8. szám - Czine Mihály: Petőfi öröksége
a szabadulásra készülő várakozó világban Petőfi Sándor lett a tűzgyújtó, a lángrslobbantó, maga volt a fellángoló eszme. A szabadság földreszállt istene. Vele a segesvári csatatéren, vélik sokan, az eszme húnyt ki, s a XIX. század második fele esett ki az irodalomból. Ha tovább él, 1849 után, írja Németh László szép tanulmányában, „arra lett volna képes nagyban, amire Vajda kisebben, hogy kitartson és alkalmazkodjon egyszerre: a megőrzött márciusi tüzet modernebb műfaji kohókba vezesse. A Toldik, Buda haláluk mellett egy miczkieviczi vagy puskini versesregény, esetleg gogoli szatíra ... és körülötte egy bátrabb, jobbkedvű Arany, szemémesebb Jókai, a Zilahy Károlyok életben tartott nemzedékei...“ gazdagították volna irodalmunkat. Ha életben marad... De vajon maradhatott-e életben? El lehet képzelni fogolyként, vagy álruhában menekülőként? Mi várt volna rá? Szibéria, Kufstein vagy az akasztófa? Az is szörnyű lett volna, ha futni hagyják, s kiskocsmák borával csillapította volna a fájdalmát, abba beleőrült volna, így volt befejezett az élete, a csatatéri halállal. „Mi többiek — ismerte fel már Jókai a szomorú igazságot — tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol láncra vert két börtön falára karcolja keserű mondatait. Neki úgy kellett halni.“ Petőfi halálával csakugyan évtizedek estek ki a XIX. század második felének a magyar irodalmából. Műfajok, művek, lehetőségek. De az eszme, a szabadság eszméje, éppen Petőfi csatatéri halálával kapott töretlen sugárzást. Mert Petőfi nem tette le a fegyvert percre sem, testét összetiporhatták a segesvári mezőn, háborgó lelke költészete továbbvívta forradalmait. S vívja ma is. A magyar szellemi hagyomány legértékesebb szellemi öröksége lett, példája Adyban és József Attilában testesült meg újra. Rengetegen írtak Petőfiről, sokféleképpen értelmezték. Volt harci jelszó és lobogó, volt márciusi óda és akadémiai székfoglaló is, jöttek utána is nagy költők, de változatlanul benne láthatjuk „Németh László szavait hadd idézzük“ — „a magyar irodalom legnagyobb fényét“. Ami érték és emberség van a modern magyar szellemiségben — népszeretet, forradalmiság, népek testvérisége — szinte mind Petőfiben lobbant fel először együttesen, máig sugárzóan. Az ügy, amelyet képviselt, a magatartás, amelyet megtestesített, nagy merészségekre ihletett; a nagy kortársaktól, Aranytól, Jókaitól, Vajdától kezdve Ady, József Attila és Illyés nemzedékéig szerepe volt Petőfinek irodalmunk és szellemiségünk minden nagy megújulásában. Az új arcú magyarok az ő szobrára hozták a néptestvériség koszorúját, a második világháború nehéz esztendeiben Petőfi vált a békéért és a Kelet-Európa emancipációjáért küzdők egyik jelszavává, a jugoszláviai magyar partizán brigád is az ő nevét írta zászlajára. A magyarságnak, jól mondja Balogh Edgár, Petőfi jelentette a Törvény summáját. Ezt a népet Petőfi tanította a költészetre, a nyelvre — ma is Petőfi és Arany János szavaival „szólítgatjuk“ leginkább a dolgokat —, s az emberi tartásra, a meg nemalkuvásra. öröksége munkál szavainkban, gondolkodásunkban, nemzeti internacionális érzésünkben, a szabadságban és a testvéri szolidaritásban való hitünkben. Még azokéban is, akik Petőfiről kicsinylőn szólnak; többnyire azért, mert nem ismerik eléggé halhatatlan örökségét. Mert bizony fiataljaink — Berek Kati televíziós riportjából kibontakozó szomorú kép szerint — Petőfi ismerete igen-igen halovány. Apáinknak még egyet jelentett a költészet Petőfivel, „akácvirágzás és vizek folyása, harc, politika és poézis az ő nevével volt egy és végleges, ahogy Farkas Árpád írja, gyermekeinknek olykor mintha már csak a kötelező olvasmányok egyikét jelentené. A régi falvakban a Petőfi verseket még a fonókban is énekelték és mondották — a Talpalatnyi föld Papp Sándora Petőfi összes verseit betéve tudta —, ma már örülünk, ha a nagydiák néhány Petőfi sorra még tűrhetően emlékezik. Petőfi fakult volna vagy az irodalomtanításunk tévesztett hangsúlyokat? Petőfi nem fakulhatott, a népszeretet, az egyenesség, a tisztaság nem lehet sohasem időszerűtlen. S bármily kevés óránk is jut a tanterv szerint Petőfire — a tudnivalók az irodalomban is nagyon megszaporodtak —, megismertetése, megszerettetése a pedagógus egyik legmegtisztelőbb feladata. Embersége, költészete a legnagyobb példa. Kevés az óraszám? Egész irodalmunkat az ő világításában láttathatjuk: utódait, Ady, József Attilát is. Segítségünkre lehet még a szülőföldismeret, a helyi hagyományok is: Petőfi szinte mindenütt megfordult az egykori hazában. A Tiszát a szatmáriak, a Kiskunságot a Duna-Tisza-köziek, A négyökrös székért a dunántúliak külön is a magukénak tudhatják; a helyi Petőfi-hagyomány gyűjtése tanítónak, tanulónak kedves 231