Szocializmus, 1910-1911 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1910-09-01 / 1. szám
Szocializmus zűző munkájában találkozott a proletársággal. És akik barbárnak rágalmazzák a proletariátust és féltik vandalizmusától a művészet szépségeit, megint rossz prófétáknak bizonyultak. A proletárság megértette ezt a humor-filozófiát. Ahogy megért minden olyan művészetet, mely a jövő felé fordítja az arcát, mely nem süti le gyáván szemét a fölkelő nap tüze elől. A modern magyar költészet a munkásság lapjaiban talált menedéket kezdetben, amikor még üldözött vad volt, hajlék nélkül bolyongott. Ady Endrét a proletárság értette, becsülte és szerette először. És ebben is találkozott Nagy Endrével. Az ő színházában énekelték először az Ady-Reinitz dalait. És ha már elsőségekről, magyar kultúráról és néphez szóló színházról van szó, hát illik megemlékeznünk a Tháliáról, az első modern magyar színházról, mely egyben az első magyar munkásszínház is volt. A Tháliát eltiporta az uralomra került koalíció. Hogy mennyire sekélyes, nem a népből föltörő mozgalom volt a „nemzeti ellentállás", mennyire csak fölszínes rétegek harca, bizonyság rá, hogy semmifajta irodalmat, költészetet nem tudott maga mellett megszólaltatni. Irodalmi produktumai : a János vitéz, a Rátkay: Tulipán dala, a Földes Császár katonái. Amit irodalom és művészet értékeset teremtett ebben a korban, azt a „nemzeti ellentállás" ellen álló nép teremtette, a demokrácia vetette ki magából: a szakegyletek kultúráját, a társadalomtudományi ismeretek terjedését, a Thália-társaságot, az új magyar költészetet. Ahogy mindig és mindenhol a kor haladó elemei voltak azok, akik szellemi bélyegüket rányomták korukra. Ki emlékszik 1848-ból a Budapesti Híradó embereire, akik pattogtak „az iskolából kikergetett költők ellen, akik politikai izgatások uszályhordozóivá alacsonyodnak.“ De megmaradt azok neve és munkássága, akik ellen ágált az akkori idők Budapesti Hírlapja: Petőfi, Arany, Tompa. Igaz az, hogy valamely kor uralkodó eszméi az uralkodó osztály eszméi, de amikor a leszorított osztályok olyan hatalmassá lesznek, hogy vitássá teszik az uralmat, akkor a kor uralkodó eszméi, a küzdő táborok eszméinek a küzdelmei lesznek. És ebben a küzdelemben az úr maga mögött hagyja a régit, a letűnőt. A Tháliát legyűrhették, de örökségét átvette a Nagy Endre színháza és átvállalta a magyar proletárság, mely a maga széles vállát tartja oda, hogy ráháruljon az egész magyar kultúra terhe és megjelenik és jelentkezik mindenütt, ahol a ma szépségeinek és haladásainak eredményeit átmentheti a maga jövőjébe. Emile Vandervelde ráteszi hasonlataibben elénk, ahogy színezi a proletárság kultúrahódító útját: „Viktor Hugo egy gyönyörű versében az erdő kecskelábú istenét fölviszi a Olimposzra. Bozontosan, szurtosan jelenik meg az istennek büszke gyülekezetében. Csúfolják, gúnyolják a többiek. Ő dacos dallal felel. És íme Merkur átadja neki fuvoláját, Apolló elragadtatva nyújtja a lantját. A forradalmi ének növekvő erővel száll föl a menyboltozatig és az énekes is egyre magasabbra nő, ahogy énekel, mígnem sötét árnyéka betölti a végtelen teret. Föltárnád az egész világ és ledönti Jupiter trónját . . . Nem ennek a versnek a szatírja a szocializmus ? Ahogy az kezdetben torzonborz és szennyes, őt is megvetik eleinte és félnek tőle, ahogy növekszik. De egyre nagyobbra nő, Merkur fuvolája, Apolló lantja után nyúl, fölhasznál mindent, ami szépséget teremtett a művészet, éppen a szépség lesz a fegyvere. Büszkén emelkedik föl azok előtt, akik halhatatlannak hiszik magukat és hódító lábával trónjukra hágva, győzelemben bízó erejének minden teljességével fogja nemsokára kiáltani. Helyet mindenki számára ! Én vagyok Pán! Térdre, mindenható Zeus!“ Pogány József.