Szocializmus, 1923 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1923-08-01 / 8. szám
ködnek, a munkásság magáénak követeli és a túlsó oldal is. Ne vitatkozzunk, csak tekintsünk körül és elmélkedjünk. Kicsoda volt Petőfi Sándor? Az alkotó művész benne milyen célokat akart megvalósítani? Milyen vágyak fűtötték? Hol kereste a Szépséget? És milyen társadalmi viszonyok között élt, milyen politikai gondolat lelkesítette, szóval, milyen ember volt? Az élethű Petőfi-arckép esztétikai és politikai tanulságokat is fog hozni irodalomtörténeti és társadalomtörténeti eredményei mellett. A második feladat megkeresni az okokat, amelyek Petőfit a munkásság kezébe adják. Fölmerül a kérdés: jó úton keresi-e a munkásság Petőfi költészetében a Szépet? És ha igen, milyen eszközök, módok állanak e keresés rendelkezésére. 1. PETŐFI SÁNDOR ARCKÉPE. Kezdjük azzal, hogy még huszonhét éves se volt, amikor meghalt. Ez a legfontosabb. Meddig juthat egy művész ilyen rövid életidő alatt? Kevés idő, rettenetesen kevés, és Petőfi mennyiségben, minőségben a legtöbbet adta, amit lehetett. És milyen huszonhét esztendő! Tizenötesztendős korától kezdve,, öntudatának egész ideje alatt, csodálatos vándoréletet élt. Szinte állandóan uton van, egészen fiatal korában majd mindig gyalogszerrel, nyomorog, éhezik, katonának áll, azután színész akar lenni és verseket ir. Természetesnek tartja, hogy az iskoláit is abbanhagyja és mesterséget sem tanul, hanem valami művészetből fog megélni. Nagy elhatárolás, vakmerő bohémség kellett ehhez az akkori Magyarországon. Keveseknek voltak aránylag művészi szükségleteik és másra kellett meg alapozni az életpályát. Petőfi érthetetlen könnyelműséggel bízott önmagában és először valósította meg Magyarországon a csak költészetből megélés álmát. És ez a nagy hite művészi céljainak és eredményeinek is legjobb magyarázója. Föltétlenül meg volt győződve, már a tervezés, a megformálás során, műveinek értékes voltáról, sohasem szabott határokat maga elé, abszolút úrnak érezte magát a költészetben, minden kritika fölött állónak. Sok ebben a fiatalos önhittség, de alapjában ez jellemző tulajdonsága is. Mit is akarhatott ez a Petőfi Sándor, mikor verseket irt? Sohasem kérdezte magától és egyenesen mi sem felelhetünk reá. Verset irt, mert könnyen ment. Jól, rosszul, de mindig izzadság nélkül. Nem volt tépelődő, nehezen iró ember. Verset írt, ha szerelmes volt, ha haragudott, ha aktuális nézeteit akarta elmondani és ez a könnyenirás magyarázza, miért tudott olyan bámulatos közelségbe jutni a tiszta, egyszerű népdalhoz. Az így alkotó művész igen boldog lehet, keze alatt nem makrancoskodik az anyag, sohasem merülnek föl problémák, nincsen ellentét kifejezés és gondolat között. Shakespeare-rel, Mozarttal, Raffaellal hasonlíthatom össze: gyerekes bátorság, habozás nélküli ráhibázás a helyes megoldásra, nagy termékenység a közös jellemzőik. Szándékosan választottam a legnagyobbakat, Petőfi is közülük való. A tiszta dal művészei, kételkedés nélküli, töretlen melódiák, kristálytiszta harmonizálás, reflexió nélküli üdeség a Fornarina arcán, csak éneklés, őszi délután egyszerű hangon, a nagy embermutogató tépelődés nélkül formált alakjai: Imogen, Desdemona, V. Henrik, Othello, Macbeth, ki tudja elsorolni? és Petőfi is rokonuk, a biztos gesztus, a csöndes dal művésze. Még: nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még: zöldes a nyárfa az ablak előtt ... Az eredményei talán kisebbek, nem támaszkodhatott az elődök és kortársak olyan hatalmas előkészítő munkásságára, mint a másik három, habár nem véletlen villanásként, de csaknem hetven év óta erjedő, terjedő irodalmi mozgalom betetőzéséül érkezett. A magyar föllendülés, a magyar testőrök, buzgó szerzetesek, dilettánsok kezén nagyra nőtt, fölfölcsillant az igazi művészi érc, de kiterjedés, súly és mélység dolgában nem ér föl az Erzsébet-kor színházi konjunktúrájával, a XVIII. századbeli mélyalapú német muzsikával, még kevésbé a renesszánsszal.