Szolnok Megyei Néplap, 1958. május (9. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-01 / 103. szám

2 Együtt menetelünk A munkásosztály nagy ünnepén ott leszünk mi is a felvonulók között. Együtt dobban szívünk a világ többi dolgozójával, akik május elsejét köszöntik. A méltó ün­nepléshez munkaeredményünkkel is hozzájárulunk. Válla­latunk — a Tiszántúli Áramszolgáltató és annak üzem­­vezetőségei , s az itt dolgozó munkások, értelmiségi dol­gozók tőlük telhetően mindent megtettek ann­ak érdeké­ben, hogy megyénk villamosenergia-ellátását biztosítsák. A távvezetékek építésénél faradhatatlanul dolgoztak műszakiak és munkások egyaránt. A Tószeg és Tiszavár­­kony közötti vonalon Hinek János brigádvezető, Szabó Pál villanyszere­lő, Gáspár József szerelő, Turóczi Ferenc, Dö­ntök József segédmunkások sok helyen térdig érő sárban végezték munkájukat és tervüket eredményesért­ teljesítet­ték. Ugyancsak elismerés illeti a Szolnok városi üzemve­zetőség dolgozói közül Tóth­ Márton idős kommunista elv­­társat és brigádját,valamint Bártfai József és Gyöngyösi Sándor csoportjait, akik a legnehezebb körülmények kö­zött is helytálltak. Első negyedévi tervünket 1­X> százalé­kon felül zártuk, bár nap mint nap küzdtünk anyag­hiánnyal, és más nehézségekkel. Dolgozóink mégis teljesí­tették a május elsejére tett felajánlásukat. Ennek tudatában menetelünk a vörös zászló alatt a Város többi ü­zemének, vállalatának dolgozóival a május 1-i felvonuláson. Szlama Ferenc Szolnok* TIT­ÁSZ V. Éljen a forradalmi múltú harcokban megedzett munkásosztály! RÉGI HARCOS MÁJUSOK VÖPvÖSBEBORULT UTCÁK, ünneplőbe öltözött hömpöly­gő emberáradat, gondtalan jókedv, vidámság ... De szép, felemelő is egy ilyen május elsejei ünnepség. A fiatalok, akiknek szép emlékeit gazda­gítja most tizennegyedszer is a boldog tavaszi ünnep, talán nem is gondolnak rá, milyen hősiesség,­­bátorság kellett még tizenöt évvel ezelőtt is — akár egy szerény május 1-i találkozó —, „ártatlan” kirán­dulás összehozásához. A letűírt úri világ elnyomói, szinte fanatikus dühhel vetet­ték rá magukat ezen a napon a legkisebb „gyanús” csopor­tosulásra is. Mintha látták vólüík,h­ogy egy évtized múlva ezrek-azezrek­ lesznek követői a néhány bátor „majálisozó­­nak”, vörös lobogó árnyéka borítja be a magyar falvakat, városokat. S e bátor emberek közül né­­hányan ma is itt élnek, dol­goznak közöttünk. Ők is em­lékeznek most, — szép és har­cos május elsejékbe, küzdel­mes időkre. — Hogy is volt csak —, néz , sokáig gondolkozva maga elé Barta István elvtárs, a Szolnoki Cukorgyár dolgozó­ja. Régen volt, nehéz össze­szedni az emlékeket — évszá­mokat. A felszabadulást meg­előző évtizedben bizony nem sokat tehettünk mi így május 1-én, — kezdi. Bennünket „ellenőrzés alá vontak” úgy 28-a táján minden évben ös­­­szeszedtek,­ s május első haj­nalát csak a rendőrségi fogda ablakából láthattuk. 2—9 nap múlva aztán kiengedtek, per­sze ilyenkor is időnként je­lentkezni kellett, sőt Bögre nyomozó és Dr. Fábri taná­csos emberei otthonunkban is „meglátogattak”. — Ezekben az időkben na­gyon nehéz volt az illegális munka. 1935-ben szabadul­tam a Pestvidékiből, ettől kezdve nagyon vigyáztak ránk, a szolnoki rendőrségen belül működött külön politi­kai ügyekkel foglalkozó cso­port, ezeknek csak ránk volt gondja. — Ahogy visszaemlékszem — fordítja most már derű­sebbre a szót Barta elvtárs 1927-ben vagy 28-ban mégis sikerült, kifogni a rendőrsé­gen s megrendeztünk egy majálist. A tiszaparti füzes jótékony rejtettében találkoztak ek­kor a „Vági párt” tagjai — a velük szimpatizáló munkások, tornászok, természetbarátok, Mirkónak nevezik ezt a részt, — a Szajolba­­ vezető út töl­tése és a Tisza part között. Persze — szó sem lehetett arról, hogy csoportosan vo­nuljanak ide. Ez azt jelen­tette volna, hogy a rendőrsé­gen, szomorú körülmények között ér véget a találkozó. Kettes, hármas csoportokban szivárogtak az emberek, az előre megbeszélt helyre. A fiatalabbak lányokkal karon­fogva, az idősebbek kettesé­vel andalogva. Még a leg­­éberebb szemű rendőr sem látott bennük mást, mint bé­kés kirándulót, vagy sétáló szerelmespárt. VÉGÜL EGYÜTT VOLT a munkások ünnepének cse­kély gyülekezete, mintegy 150 férfi, nő­i kommunista, szimpatizáns, tornász, MTE- ista. Persze ott voltak , és mély tartalmat adtak az ös­­­szejövetelnek az illegális mozgalom vezetői, tagjai. Ti­sza Antal, Ragó Antal, Tóth Ferenc, Lambert Ernő, Fodor Mátyás, Zsemlye Ferenc, Bar­ta István és mások, a ma is ismerős emberek közül része­sei voltak ennek a sikeres megmozdulásnak. Kicsiben, tartalmában olyan volt ez is, mint a mostani ■——* május 1-i ünnepség. A poli­tikai, felvilágosító előadás, a pesti küldöttek beszéde után az MTE tornászok bemutatót tartottak, előkerült az elemó­zsia s nem volt hiány vidám­ságban, jókedvben sem. So­kan megszerették ekkor a nem kommunista résztvevők közül is a mozgalom vezető­it, megértették a célját s el­határozták, hogy máskor is felkeresik az illegális rendez­vényeit Persze, az ünnepet, a vi­dám majálist újból hétközna­pok követték, szomorúbbak, mint a maiak. Különösen ül­dözték, akiről tudták, vagy gyanították, hogy közük van a mozgalomhoz. Megtették pl. azt, hogy „munkával ün­nepeltették” május 1-ét a be­fogóiakkal. Egy májusi ár­víz, illetve árveszély idején egész nap a mentésen dolgoz­tatták Sebestyén Jánost és Dikó Balázst. Régi, harcos idők voltak ezek, de emlékek is, szép em­lékek is a munkásmozgalom régi harcosai számára. P. I. Ha­us e­seje ünnepi műsora a rádióban Május elsejének reggelén ze­nés köszöntő hangzik fel, — 9 órai kezdettel zenés műsort su­gároz a rádió, közben riportok, tudósítások hangzanak el a má­jus elsejei felvonulásról. Nem­csak a­ főváro­s, hanem a vidék és a külföld ünnepi hangulatá­ról is beszámol a rádió, s a munkásosztály nagy ünnepén — Moszkva, Bukarest, Prága és Varsó is köszönti a magyar né­pet. Délután irodalmi összeál­lítás, zenés, énekes játék és több művészi zenei műsor hang­zik el. Ezek között is kiemelke­dik a leningrádi filharmonikus zenekar hangversenyének köz­vetítése a moszkvai Csajkovszkij teremből. Tizennyolc évig éltem külföldön 1919 után nem volt itthon számomra munka, megélhe­tés, mert kommunista voltam.­­Belgiumba kerültem. Belga bán­yászt­ársaimmal együtt folytattuk harcunkat azért is, hogy megünnepelhessük má­jus elsejént. Legtöbbször mégis csak il­legálisan ünnepelhettünk. Tí­­zért-tizenöten kimentünk az erdőbe és ott énekeltük az Internacionálét, amit a moszkvai rádióból tanultunk. Hetenként egyszer, éjjel 11 órakor közvetített a moszkvai adó. Ezt hallgattuk mindad­dig, amíg a detektívek rá nem jöttek, s el nem koboz­ták a rádiót. Hoztak olyan intézkedést is, hogy idegeneknek, vagyis nem belga állampolgároknak nem volt szabad világvevő rádiót­­ tartan­iok , lakásukon. Mindezek ellenére éreztük a munkásosztály, a kommunis­ták nemzetközi összefogásá­nak erejét. 1933-ban, például, amikor hat hétig sztrájkol­tunk, a Belga Kommunista Párt ellátott bennünket éle­lemmel, ezzel segítve harcun­kat. . . Én jól tudom, hogy milyen a nyugati szabadság, s mit jelent szabadon ünnepelni a nemzetközi munkásság össze­­ jOOOOCXDOOOOOűXDGGOOGC- fogását. Kis községünkben a 14. szabad május elsejére lel­kesen készült a lakosság s örülök, hogy én is szabadon ünnepelhetek. Kiss Lukács Cserkeszöllő Üdvözöljük szövetkezetünk összes dolgozóját május 1. A NEMZETKÖZI MUNKÁS­OSZTÁLY NAGY ÜNNEPE alkalmából. Kisújszállási Asztalos KTSZ Vezetősége. . m-W ^rfVVKVliVIrtiTOOQOOOQOOOOOűOOOOOOOt SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Zászlónk ma büszkén lobog Hatvan éves vagyok, s majdnem teljesen munka­­képtelen. A testet-lelket fel­őrlő cselédsors, a napi 18—18 órás hajsza nyomait viselem. 20 évig dolgoztunk a férjem­mel másnak, amíg egy kis házra valót összekuporgat­­tunk. Pedig nem jártunk szórakozni, s fél év­­e elmúlt, amíg a férjem megivott egy üzer bort. Ma a falusi fiatalok szépen öltözködnek, szórakoznak, s alig egy-két éves házasok már saját házukban laknak. Az iskolák kapui is nyitva állnak a fiatalok előtt. A mi fiainkból évről évre egyre több tanító, mérnök, agronó­­mus, vagy jó szakember ke­rü­­l ki az életbe. Az 1­ 956-03 ellenforradalom mindent else­lene volna, ha a Szovjetunió segítségünkre nem siet. A minisztériumban már ■eh verték­ sarkantyús csizmáikat a volt urak, s ha megvethették volna lábukat, a mi fiainkból lett mérnökök, technikusok, tanárok­­ döntő többsége kenyérkereset nél­kül maradt volna. Emlékez­zünk erre, s ne feledjük, hogy itt, Kenderesen is sárba ta­posták zászlónkat. Ma ez a zászló szebben, büszkébben lobog, mint valaha, s mi alatta menetelünk a nemzet­közi munkásosztály nagy ün­nepén, május elsején. N. E.-né I­ végtelen utak kubikosai rP óla beszéltek legtöbbet r­á a kisújszállási elvtár­­­­sak, akik az elnyomás hosszú­­ édeiben élesztették a tüzet, s l harcra buzdították a szegény­­ népet. Talán azért beszéltek s róla legtöbbet, hogy saját­­ küzdelmeiket szerényen­ el- s hallgassák. . . 1036-ban, amikor dühöngött­­ az ellenforradalom és ideg­tépő nyugtalanság borította a várost, gúnyosan kérdezték tőle: — Nem fél, elvtársnő? Az emberek­­ nem találták helyüket találgatták, mi lesz, hogy lett, aki tegnap még barátnak mutatta magát, az ma ellenség, s ő: — Nem félünk — rágta a gúnyolódók szemébe megható bátorsággal, aztán megigazí­totta fejkendőjét és felemelt fővel tovább ment. Barátai, jóakarói kérték, vigyázzon. — Vigyázok a becsületre. Ha én alesek, jön utánam más. Ez a 12 esztendő volt az élet... így beszélt. Nem félt. “ Kommunista volt, az is ma­radt. Férje tsz-tag Kisújszál­láson. És amikor a közösben asszonyoknak való munka van, ő is ott dolgozik. Tőrös Istvánná a neve. Alacsony, szemüveges. 54 esz­­­­tendő van a háta mögött. —•.­­Kitől tanulta varjon ezt a szi­vet melegítő elvhűséget? A kisújszállási kubikosokból. Bakó Kálmán elvtárstól, Vigh Elek elvtárstól és Tőrös Ist­vántól, a férjétől. A bátor­ságot? Azt is tőlük. Meg azok­tól a hősöktől, akik a leg­szörnyűbb Horthy-terror ide­jén is az igazságot hirdették és életüket adták az eszméért. Szentpéteri Balázs elvtárstól, az öreg kubikostól, akit szin­te tervszerű beosztással ver­tek agyon a kisújszállási rendőrlegények. Kisújszállás. Hallgató vá­ros. Nem szeret dicsekedni, s talán éppen ezért úgy tűnik, szolgai belenyugvással tűrte az igát, lenyelte a jajt és be­felé sírta a könnyeket. Nem, nem így volt. A szegény nép itt is megmutatta erejét a fő­téren terpeszkedő gőgös úri­­házak lakóinak. A távoli ta­nyák cselédei, a végtelen utak kubikosai május elsejét mindig megünnepelték. S velük ünnepelt Tőrös Ist­vánná is. Élete roppant érdekes. Va­lóságos regény. Már fiatal korában ösztönösen lázado­zott, hiszen égbekiáltó igaz­ságtalanságnak tartotta azt, hogy a kulákok kényükre, kedvükre, mindenj zsírját ki­facsarják a szerencsétlen’cse­lédnek. Tizenhárom éves korában Pólya Illés kisújszállási vá­rosgazdához került, a birká­kat őrizte. Fizetés nélkül, an­nak fejében, hogy Pólya Illés helyet adott neki a tanyáján. A fiatal gyereklányt akkor még édesapja is így oktatta: — A kenyéradó gazdádat kislányom, szolgálnod kell. Ő c­sak­ hallgatott és egyre több keserűség gyűlt a szívé­ben. Nem szereti az ilyen beszédet. Szívesebben hallgat­ta Herczeg Lajost, a lázadozó öreg aratót, aki sokszor ká­romkodva csikorgatta fogait és szidta Pólya Illést, mert az legszívesebben parázzsal szeretné kifizetni a szegényt. Később a fiatal, 19 éves lány megismerkedik Tőrös Istvánnal, aki hosszú ideig volt Oroszországban hadifo­goly és átélte az októberi forradalmat. A volt hadifo­goly arról mesélt, hogy Orosz­országban elkergették az ura­kat, nincs, aki kizsákmányol­ja a proletárokat. S ilyen vi­lág lesz majd itt nálunk is egyszer Kisújszálláson, Ma­gyarországon. Összeházasodnak, megértik egymást. De cselédek, tanyán laknak, emberektől távol és csak egymás között lázadoz­nak. Egyszer 1926-ban Tőrös István bement a városba a piacra. Ott találkozott né­hány kubikossal. Köztük volt Bakó Kálmán elvtárs. Attól kezdve könyveket, új­­ságok­at kaptak, járatták a Népszavát, mindjobban kitá­gult a világ, s Tőrös Istvánné férjével együtt mindjobban felismerte, hol a helye, s mi a dolga, > a Az ám, csakhogy egy cse­lédembernek arra már nem volt ideje, hogy olvasson, örült, ha gyorsan bekaphatta az ételt. Ilyenkor az asszony ott ballagott a férje mellett­i barázdában és olvasta az órának azokat az írásokat, amelyeket fontosnak tartott. Többet, mindig többet tu­dott. Járta a tanyákat. Mint a magvető, úgy szórta szét a cselédek között, hogy lesz még szabadság, csak össze kell fogni. Május elsején egész nap rendőrök cirkáltak az utcá­kon, bizalmas utasítások jöt­­tek-mentek, figyelték a kubi­kosokat, akik minden elnyo­más ellenére mégiscsak ünne­peltek. A 30-as évektől ott volt közöttük Tőrös Istvánné is, a kisújszállási Nagyerdőben voltak az összejövetelek, be­szélgettek és olvasgattak az elvtársak. Piros szekfűt tűz­tek a gomblyukba és a volt vörös katonák felelevenítet­ték a 19-es harcok emlé­keit .­­.. Múlnak az évek. Tőrös Ist­vánné feje felett is elrepült már néhány évtized. Sok küz­delem, még több harc, s vég­re eljött a szabadság is. De ő nem öregedett. Ugyanaz a fiatalos lelkesedés fűti, mint ami fűtötte 20—23 évvel ez­előtt. Ma is ott lesz a felvo­nulók között. Róla beszéltek legtöbbet a kisújszállási elvtársak, az egyszerű parasztasszonyról, a forradalmárról. SZEKUUTY PÉTER 1958. május 1. 1907-1957 SOLTÉSZ ISTVÁN, az Al­csiszigeti Állami Gazdaság igazgatója már 1919 előtt részt vett a munkásmozgalom­ban, így emlékszik a régi május elsejékre: — A legelső május elseje, amire emlékszem, 1907. Édes­apámmal, aki szervezett ku­bikos volt, a szegedi felvonu­láson vettem részt. A Szent István térnél a rendőrség út­ját állta a tömegnek,­­s ami­kor nem voltak hajlandók szsztoszolni, kardlappal verték az embereket. 1919-ben színes zászlókkal, ampionokkal vonultunk fel, hogy szabadon ünnepeljük a nemzetközi proletariátus se­regszemléjét. Utána egész nap szórakoztunk. 1922-ben a gaéQeál munká­sok néma tüntetéssel emlé­keztek meg május elsejéről. 1937-ben az építőipari mun­kások sztrájkja előzte meg ezt a napot. A sztrájk vezető­jét, IMdvánszki József elv­társat a rendőrség börtönbe zárta. Szabadulása u­tán­­ két nappal meghalt. 1945 után egyre színesebb, emlékezetesebb a munkások május elsejei seregszemléje. Számomra különösen emlé­kezetes az 1957-es esztendő. Az ellenforradalom leverése után az első május ünneplése itt Szolnokon is bebizonyí­totta, hogy jó kezekbe került a vezetés, s nekünk, öregek­nek nem volt hiábavaló az eddigi harcunk. Balázs Lajos Alcsiszigén Állami Gazd. Május elsejétől szentmihályig. . látom. De mivel kisnövésű és még nem is valami nagykorú voltáél, édesanyám egy idős koldusasszony gondjaira bí­zott. Megkérte, mutassa meg a tanyát, nehogy eltévedjek. Több mint tíz kilométert tettünk meg gyalog. Mire ki­értünk, nagyon elfáradtam. A csizma meg a sapka otthon­maradt, mezítláb, hajadonfő­vel, egy kis rongypokróccal a hónam alatt ballagtam. Ezt takarónak vittem. Az öreg koldusasszony el­mondta a kuláknak, hogy el­hozta a megfogadott pásztort. Ekkor odaállt elém és meg­ismételte a mérési művele­tet. De mivel a sapka és a csizma hiányzott, alulról, számítva az első gombot ép­pen hogy elértem. Ekkor na­gyot káromkodott s úgy po­­fonütött, hogy elestem. Azt állította, hogy ő a bátyámat fogadta meg, nem engem, mert az a harmadik gombjá­ig ért. Aztán csak ott ma­radtam. Két nagy öblös vizeskan­nát adtak a kezembe, hogy az 500 méterre lévő szomszéd tanyából hozzam tele. A kannák nagyon nehezek vol­tak, alsó karimáját elette a a rozsda, s amíg cipeltem, ki­hasogatták lábam szárát. Este félve, pityeregve fe­küdtem le a tyúkok által ala­posan megigazított vacokra az istállóban. Sosem aludtam még egyedül, most ezen is át kellett esnem. Mint ahogy még sok éven keresz­tül tűrnöm kellett a hitvány kosztot, a kizsákmányolók szidalmát. Csak a felszabadulás után lett május elseje sok-sok sze­­gény pásztorgyereknek — köztük nekem is — igazi ün­nepünk. Ma már boldogító érzés számomra, ha a gyer­mekeket figyelem, akik szép ruhában, cipőben járnak is­kolába és szabadon tanulhat­nak. S akik ma már csak a mi szavaink után ismerik meg a keserves cselédsorsot. Tóth G. József j­ r- Jászalsószentgyörgy Szüleim nagyon szegények voltak. A sóba-vízbe leves, sültkrumpli és kukoricagörbe járta. A ruhám sem olyan volt, mint a mostani kis­gyerekeké, hanem agyonfolto­zott, ócska, amelyet ma ta­lán egyetlen gyermek sem húzna magára. Első osztályos, kisnövésű, sovány gyerek voltam, ami­kor május elsején olyan do­log történt velem, amire ma is visszaemlékszem. Csúnya, rücskös külsejű jászberényi kulák állított be lakásunkra. Édesanyám pász­tornak szegődtetett hozzá. Közben előkészített az alku­hoz. A nagymama csizmáját húztam apró lábaimra, a sar­kam alá papírt tettünk, hogy ezzel is magasabbnak lét­szám. Ezt a célt szolgálta a szomszédból kölcsönkért bá­­rány-bőr-sapka is. Az ismeretlen feketekabá­tos kulák szuszogva állt fel a székről és hozzámérte hos­­­szúságom saját testéhez. Alul­ról felfelé számítva a harma­dik gombjáig ért a sapkám hegye. Leült és azt mondta, egy mázsa búzát, meg egy malacot­ ad május­­ elsejétől szentmihályig.­­ A gazda megmagyarázta, hogy milyen nagy fás tanyá­ja van, erről könnyen megta-

Next