Szolnok Megyei Néplap, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-13 / 138. szám
1965. június SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP VÉR ANDOR: MAGYAR RABLÓVEZÉR, AKIT MEGÉNEKELTEK AZ ARGENTIN KÖLTŐK Talán három hónapja éltem Buenos Airesben, amikor a Critica című napilap irodalmi rovatában ráesett a tekintetem egy versre: Románco de bandito Loren- 20 Szalay. Amikor már szenvedélyesen vadásztam az argentin lapokban minden magyar vonatkozású írásra, hát bizony nagyot dobbant a szívem. Mert ez a Szalay Lőrinc nevű bandita, akiről románcot írt Luis Cané, a jónevű argentin költő, csak magyar lehet. Elolvastam a románcot, s kitűnt belőle, hogy Szalay nemcsak magyar volt, de — súlyos csorbát ejtve hajdani arisztokráciánk hírnevén — magyar hercegnek is vallotta magát, s ami ennél sokkal kínosabb, bűneiért a múlt század elején felnégyelték szegényt. Általában nem lelkesedem a rablóvezérekért (még kisgyermek koromban sem akartam soha rablóvezér lenni), mégis annyira megkapott e nevezetes honfitársam sorsa, hogy nyomban lefordítottam a verset, amely így szól: „ Nem sokára, Szalay Lőrinc lesújt fejedre az ítélet. Szalay Lőrinc mosolyog: iSzámomra mit sem ér az élet...” Kilenc rab várja ott a sorsát, — mindnek iszonyú vége lesz — de csak Szalay Lőrinc bátor, tartása szálfaegyenes, vígan issza a kupa bort, mit felé nyújt a tizedes. Már a Cabildo udvarán áll a bíró és egy diák rájuk olvassa hangosan a kegyetlen szentenciát: Martin Pereyrát, „El Curu”-t szörnyű halál veszejti el s bűneiért a többi is az Úristen előtt felel. De míg Pereyra izmos testét ízekké tépi a kerék, a nyolc latornak hóhér bárdja vágja le lábát és fejét s szétvagdalt testük négy darabját, mely részen hollók lakomákiszögezik elrettentésül [ja, Buenos Aires kapujára, hogy végzetüknek híre keljen: így vész, ki vét a törvény elleni II. Ott ül mind a siralomházban, léptek kopognak, s kisvártatva jön a barát a feszülettel s Szalay Lőrincet gyóntatja. „Herceg vagyok én, magyar herceg — szól Lőrinc térdrehullva, halkan — őrizd meg testvér ezt a titkot s csak akkor fedd fel, ha meghaltam. Nagy úr voltam távol hazámban, parancsaim lesték a szolgák, de szerelem és sötét ármány a tengerentúlra sodort át.” Kezet csókol a gyóntatónak s fájó búcsúra nyílik ajka: „Isten veled Kárpátok bérce, szép hazám, Duna—Tisza partjai” III. Rohan a barát és a hír Buenos Airesen átszárnyal: Del Pino alkirály egy herceg fejét véteti hóhérbárddal! Előkelő urak és dámák mennek az alkirályhoz reggel s a szép Lorenzo életéért könyörögnek könnyes szemekkel. Del Pino hajlik is a szóra s az ítéletet fel is oldja: Szalay Lőrinc vallomását bíró és jegyző vegye tollba! IV. Vall már Szalay s hazudik, hogy megszédül könnyen, aki hallja, de lecsap rá keményen néhány keresztkérdés és megzavarja. Ötöl-hatol, elsápad, kékül, szavait megmásítja sorba... — Véged van már Szalay Lőrinc, fürtös fejed lehull a porba! (S másnap kilenc ütött főből nőtt iszonyú koponyahalmaz... szegény, eltévedt bűnösöknek az Úristen legyen irgalmas!) No, de hát ez költészet, vagyis a valónak „égi mása”. Szerettem volna tudni a valóságot, ki akartam nyomozni, mit követett el Szalay, hogy ilyen csúful felnégyelték, s miért ihleti még ma is románcírásra a költőket? Szabó László barátomhoz fordultam, aki akkor a Critica egyik szerkesztője volt, s gondosan számontartotta a magyarok sorsát Argentínában. Szabó másnap három folyóiratot adott át — mindegyükben volt egy-egy írás Szalay viselt dolgairól — s hozzátette, hogy időnként más lapok is foglalkoznak a „szép Lorenzo” romantikus figurájával, s az Archivo Nacionalban, a nemzeti levéltárban is találhatok róla érdekes adatokat. Gondosan áttanulmányoztam tehát a Szalay-irodalmat, s utána tárgyilagosan megállapítottam, hogy nem akadt még magyar széles Argentínában, aki hírnév dolgában versenyezhetne Szalayra. Hírneve kétes ugyan, de szilárdan megalapozott. Lőrincet 1802-ben négyelték fel Buenos Airesben, a Cabildo udvarán, de emléke ma is él, a nép dalokba foglalta tetteit, s az írók és költők képzeletét is izgatja „a vad, gyönyörű és lovagias” rablóvezér legendás alakja. Vallomása szerint (amely persze nem feltétlenül hiteles) Szalay a napóleoni háborúkban a franciák ellen harcolva fogságba esett, majd megszökött és olasz hajón került Argentínába. Tény azonban, hogy itt rablóbandát szervezett, s bandájával éveken keresztül rettegésben tartotta Santa Fé, Tucuman és Buenos Aires környékének lakosságát. Szalay, akinek alvezére Martin Pereyra volt, gauchóknak öltözött lovas haramáiáival főleg a földesurak kastélyaira csapott le. A banda kirabolta és felgyújtotta a kastélyokat, s aki ellenállt, kegyetlenül lemészárolta. A csendőrség és katonaság hosszú ideig tehetetlen volt Szalay bandájával szemben. A szegény nép szerette és fedezte Szalayt, mert zsákmánya egy részét megosztotta vele, s különösen az asszonyok rajongtak érte, akiknek segítségével mindig kibújt a csendőrgyűrűből. (íme a Rózsa Sándori motívum, holott Lőrinc jóval Rózsa Sándor fellépése előtt „adta fejét tilalmas dologra”) Végülis árulás veszítette el egyik bandatársa, aki hiába vetett szemet Lőrinc kedvesére, bosszúból feljelentette, s két század katonát hozott a nyakára. El Rodeo község határában folyt le a harc a katonák és a betyárok között. A katonák győztek, a banda egy része elmenekült, többen elestek, kilencen pedig — köztük Szalay is — foglyul estek. A Buenos Aires-i haditörvényszék 1801. augusztus 10-én mind a kilencet halálra ítélte: Pereyrát kerékbetörésre, társait pedig felnégyelésre. A legfelsőbb bíróság által jóváhagyott ítéletet ugyanez év decemberében kellett volna végrehajtani, de a végrehajtást késleltette Szalaynak a siralomházban tett vallomása. A hercegségről és a mérhetetlen gazdagságról szóló mesét Szalay találta ki, mert remélte, hogy mint magyar „herceg”, megmenekülhet a szörnyű kínhaláltól. Szalay valóban jól számított: vallomásának pillanatok alatt híre ment és a „felsőbb tízezrek” közé tartozó urak és hölgyek közbenjárására Del Pino alkirály felfüggesztette az ítélet végrehajtását és az ügy felülvizsgálásával Don Juan Maria Almagro de la Torre hadbírót bízta meg. A hosszú nevű hadbíró egy bizottsággal ki is szállt a börtönbe és ismét kihallgatta Szalayt. Minden azon múlott, hogy Szalay ki tudja-e húzni magát a csávából, vagy nem. Ha beigazolja, hogy herceg, akkor megmenekül. Végtére is egy herceget, aki pusztán szórakozásból rablóvezéreskedik, mégsem lehet csak úgy egyszerűen felnégyelni. Hát szó, ami szó, Lőrincet zavarba hozták a keresztkérdések, a legnagyobb baj mégis az volt, hogy se kutyabőrt, se kilenc ágú koronát, s latifundiumáról még egy telekkönyvi kivonatot sem tudott bemutatni a bírónak. Mit tehetett erre Del Pino? Hosszas huzavona után megerősítette az ítéletet, amelyet 1802. március 8-án hajtottak végre a Cabildo udvarán. A kivégzést óriási tömeg nézte végig. Sok asszony siratta meg Lőrincet, aki — mint olvasom —, „öles termetével, kékesbe játszó, fekete szakállával, vad lobogású szemeivel és nemes arcélével igazi férfiszépség volt”. A krónika feljegyzi, hogy Antonio Aguari, a hóhér mindössze kilenc pesót kapott a kilenc bandita kivégzéséért, ami elég sovány vérdíj, viszont szép summát szerzett azzal, hogy Lőrinc szakállát szálanként adta el az asszonyoknak, akik drága árat fizettek ezért a becses ereklyéért... íme, ez az argentínai magyar rablóvezér históriája. (Északmagyarország.) n Parányitól a legnagyobbig mindent terveznek A m s [UNK] vr JOY © iparművészei között A villamoson, ahogy — a zsúfolt utcákat magam mögött hagyva, — közeledtem Budapest zöld övezete felé, gondolatban felkészítettem magamat az Iparművészeti Főiskola hallgatóival történő találkozásra. Hosszú, lengő haj, valahol mélyben, a nyak körül, fekete ing és lehetőleg minél ápolatlanabb szakáll. Ezt vártam, miután a néhány, magát „művésznek’’ valló amatőr kollégájukat már ismertem. — A Zugligeti úti villában, ahol Krúdy Gyula töltötte annak idején szabad óráit, sétálgatva a százados fák árnyat adó lombjai között, és kóstolgatva a magány ízét — az őserővel átitatott budai környezetben, itt talált otthonra az Iparművészeti Főiskola. Széles lépcsősorán fiatalok. De hol a szakáll?! Hol az ápolatlan külső? Hol a lengő haj?! Fantázia lenne csupán? Hát persze, ők ezt már nem tekintik kötelezőnek, annál inkább a minél gazdagabb szakmai tudást. Már betört a nyár — A felhők közül meleget ontva kacsingat le a városra a nap. A vastag, zöld lombokon átszűrődik a fény a pirosra festett padokra. Vizsgaidőszak — Vastag könyvekkel sétálnak a hallgatók, beszélgetnek, vitatkoznak. ..Sűrű” körülöttük a levegő. Elkapok egyegy mondatfoszlányt... izgalom, vizsgadrukk. Egy kis lugasban az ipari formatervezők ülnek. — Mi a feladatunk’ — kérdezik vissza. — Erre egyszerű és elvben mégis bonyolult a válaszHisz alig négy éves a főiskolának ez a tanszéke és máris egyik „legfontosabb” részévé vált az iparművészetnek Mi elsősorban az ipari termékek alakjait tervezzük, vigyázva, ne,hogy öncélú, „művészkedő” legyen a munkánk. Ahhoz azonban, hogy egy esztergapad, vagy akár egy vasaló külső formáját kialakítsuk, nagyon sok szernünk. A célszerűséget, a gyártási lehetőséget, az anyag minőségét. — Más formákat tervezünk például műanyagból, mint a nehezebben formálható keményfémekből ... Hevesek, tele lendülettel. Itt az öt esztendő alatt komoly műszaki képzésben is részesülnek a hallgatók. Mert csak így tudnak a tervezőmérnökökkel együttműködni. Kicsit ezermesternek kell lenniök, ha jól akarják végezni a munkájukat, hisz a legparányibbtól a legnagyobbakig mindent terveznek; kilincset, evőeszközöket, tengeri hajót, teherautót és kombiint. Szép hivatás! A festőtanszéken éppen alkotnak. A modell fáradtan tartja csípőjén a kezét — összehúzódnak a szemek. Lassan mozdul a vásznon az ecset, formálódik a figura. Ők a jövő dekoratőrei, grafikusai. A lakások modern festését tervezik, elképzeléseik reálisak, tudásukat a szép szolgálatára csiszolják. Karcsú, kékköpenyes kislány jön szembe a folyosón. — Mit tanul a főiskolán? — Én belső építész leszek — mondja. — Beszéljen terveiről, választott hivatásáról, — kérem. Meginvitál, menjünk a műhelybe, éppen odatart. — Most például széket készítek. Tessék, nézze meg. Én terveztem, én fűrészeltem, csiszoltam, enyveztem! A mi feladatunk minden olyan tárgy megtervezése, ami a helyiségek belső terét foglalja el. Bútorokat, s a lakáskultúra minden alkotóelemét tervezzük. A textilesek hatalmas végek között éppen rendet teremtenek. Ők nemcsak az anyag színét, mintáit, de nyersanyagát, szövési sűrűségét, vastagságát is tanulják tervezni. A ruhatervezők aztán ebből a kész nyersanyagból álmodják reális valósággá öltözködési cikkeinket. Forog a korong, fürge ujjak formálják az anyagot. A keramikustanuló készíti az újvonalú vázákat, vonalakat, de minden, az iparban használható porcelán-, s agyagformával is megismerkednek.Serény munka folyik valamennyi műhelyben. — Vizsgamunkájukat készítik a hallgatók A végzősök is készülnek számot adni tudásukról, hogy holnap kiléphessenek az életbe, s a főiskolán szerzett gazdag tudásukat minél hamarabb kamatoztathassák. Kép és szöveg: Regős István „Ezt a széket nemcsak terveztem, de önállóan is készítettem” Készül a műalkotás