Szolnok Megyei Néplap, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-02 / 52. szám

1967. március 2. FÉLEZER FIATAL A szolnoki Ságváriban telt ház van. A közönség legidősebbike sem több 22 évesnél, a legfiatalabb 18. Nagygyűlésre jöttek össze az ifjú választók, életük első politikai megnyilvánu­lására, ahol hozzájuk szól­nak, rájuk számítanak, az ő felelősségükről, az ő kö­telességükről beszélnek, mint egyenrangúakkal, olyanokkal, akik felelősen szólnak bele az ország éle­tébe, a politikába, a jövő alakításába. A hangulat természetesen vidám, hiszen fiatalok van­nak együtt, igen sokan is­merősök, barátok. Itt egy csoport a cukorgyárból, má­sutt az érettségi emléksza­­lagja virít a hajtókákon, s közben elszórva egyen­ruhák. Fiatal ejtőernyősök, tüzérek, repülők, műsza­kiak. őszinte taps köszönti Verbai Lajost, aki ugyan a KISZ Központi Bizottsá­gában tölt be vezető funk­ciót, de a szolnokiak ma­gukénak érzik és tudják. Itt élt hosszú ideig közöt­tük, személyes ismerőse majd mindenkinek. És nem ünnepi szónoklatot mond, hanem a személyes isme­rősöknek szóló baráti han­gú figyelmeztetést, emlé­keztetőt. Számokat is mond arról, mivé lehetne az em­beriség, ha nem fegyverke­zésre költenék el az óriási összegeket, arról, hogy ho­gyan élt az 1930-as ifjú­ság, de ezek a számok élet­re kelnek, mert az előadó a képzeletet hívja segítsé­gül, hogy megértesse: a statisztika is tud beszélni, meggyőzni, agitálni. A két szolnoki képviselő­­jelölt Szenes Ottó és Orbán József is ott ül az elnök­ségben. A fiatalok kíván­csian nézegetik őket, be­szélnek róluk. Mellettem egy tájékozott fiatalember két lánynak suttogva ma­gyarázza, kik is lennének ők. Az érdeklődés indokolt, az ittlévők is ezekre a je­löltekre adják majd le sza­vazataikat 19-én. Kedves gimnazista kis­lány szólal fel. Elmondja, hogy a Tisza-parti Gimná­ziumból százötvenen vesz­nek részt a választás lebo­nyolításában és nagyon meg vannak tisztelve. Jó­kedvűen megtapsolják őt is, meg az időközben be­vonult úttörő énekkart. — Száll az ének, s a hivatalos jelentésekben bízvást szere­pelhet ez a mondat: az ifjú választók nagygyűlésé­nek alaphangulata kitűnő volt. — ht — Vendégségre kötelezték A Jászságban igen nép­szerűek a szakíró—olvasó találkozók, amelyeket a községi könyvtárak, műve­lődési házak rendeznek. — Jászboldogházára a közel­múltban J. Horváth Lász­lót, a népszerű állatte­nyészeti szakírót hívták meg. A hírneves állatte­nyésztő faluban mintegy nyolcvanan jelentek meg a találkozón, s olyan jó han­gulatú beszélgetés, vita ke­­rekedett, hogy végül az írót meghívták e nyárra három napra vendégségbe a falu­ba. J. Horváth László idős korára tekintettel előbb szabódott, de aztán a bol­dogháziak szinte kötelezték az invitálás elfogadására­­így a látogatásra a nyáron sor kerül. Hasonlóan népszerű em­ber Jászfény­szarun Somos András, a kertészeti főis­kola tanára, több szak­könyv szerzője. A kertész­kedő falu lakói — mintegy hatvanan — nagy szeretet­tel fogadták a szerzőt, s előadása azóta is sokszor idézett beszédtéma. Kamillát minden mennyiségben N­ew Yorkban is jegyzik Szolnok megye földmű­vesszövetkezetei tavaly 3,3 millió forint értékű gyógy­növényt vásároltak fel- Ez tízszerese az 1960-ban át­vett mennyiségnek.­­ A gyógynövények iránti ke­reslet szinte korlátlan a nyugati országokban. A nálunk bőségesen termő ka­millát például a New York-i tőzsdén is jegyzik. A vadon termő, gyakran pusztulásra ítélt gyógynö­vények gyűjtése jó mellék­­keresetet nyújt. Az idén még nagyobb mennyiségű és jobb minőségű gyógyszer alapanyagot akarnak át­venni. Épp ezért, a felvásárlók részére a MÉSZÖV három­napos szakmai továbbkép­ző tanfolyamot szervezett. A ma befejeződő tanfolya­mon a Herbária szakembe­rei tartottak előadásokat­ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Sok „e” — kevés a ZS a Nyomdai szakembereken kívül nem igen jutna sen­kinek eszébe a „betűk gya­koriságán” gondolkodni. A nyomdászoknak a munká­jához tartozik a játék a betűkkel, pontosabban a betűk játéka. Statisztikát készítettek tehát a betűk gyakoriságáról, mert ezen alapul a betűöntődés jegy­zék, illetve az úgynevezett öntőcédula összeállítása­ Ebből a statisztikából ki­derül, hogy: a magyar nyelv leggyakrabban hasz­nált betűje az „e”. Minden száz betű közül majdnem 11 „e” betű — tehát, hogy stílszerűek legyünk, az „e” szerfelett tekintélyes men­­­nyiségben szerepel. (Nem véletlen, hogy Karinthy is „feltalált” egy olyan érde­kes játékot, az „Eszperen­­te”-ét, amelyben minden magánhangzót „e” betűre kell helyettesíteni. A gyakorisági rangsor második betűje az „a” (9,90%), a harmadik pedig a „t” betű (7,70%). Van­nak persze olyan mostoha betűk is, amelyeket a ma­gyar nyelv meglehetősen elhanyagol. Ilyenek például az „ü” (0,75%), az „ny” (0,74%) és a „cs” (0,56%). A legritkábban előforduló betűje a magyar nyelvnek a „zs” — minden száz be­tű közül mindössze 0,06- szor fordul elő- Érdekesen alakul a nyomdász-statisztikában a magánhangzók és a mással­hangzók vetélkedése. Bár a magyar ABC-ben több a mássalhangzó, mint a ma­gánhangzó, előfordulásuk szavainkban nagyjából azo­nos. 3 A­pole Béla — Ez tehát a brigád egyik fele. Négyen délután­ra jönnek, váltjuk egymást — mondta Takács György, a rangidős. — Miért ilyen távol a többiektől? — Nemrégen kaptam ezt az új gépet. Különben nem tesz semmit, látó és halló távolságban vagyunk. — Tavaly a kongresszusi munkaversenyben, a brigá­dok versenyében a harma­dik helyen végeztek. Több mint négyezer forint jutal­mat kaptak. Elsősorban azért, mert nagyszerű pél­dáját adták, hogyan lehet a forgácsolóban a még egyé­nileg dolgozókat bevonni a közös munkába. Egyszerre kettőt is maguk közé fogad­tak a tavaly szabadult fiúk­ból. Ennyit tudok magukról. — Ennyit? Ez nem sok. De talán kérdezzen. — Hány éve dolgozik a szakmában? — Tizenhat esztendeje. Budapesten szabadultam, a MOM-ban. A sztahanovista mozgalmat is ott „éltem át”. Egy időre meg is váltam az esztergapadtól. — Miért? — Mert nem tudtam néz­ni, amit akkor csináltak. Bántotta az igazságérzete­met. Mivel más választá­som nem volt, kiléptem. — Aztán ide jött Jászbe­rénybe, az Aprítógépgyárba. Mikor? — Nyolc évvel ezelőtt. Egyenes darabbérben dol­goztunk. Ha az ember ke­resni akart, akkor elszánt küzdelmet kellett folytatni. A szakmában ezt úgy mondják, hogy rabolni kel­lett. Nagy harc, veszekedés folyt köztünk a jó mun­kákért. Ezt nem nekem ta­lálták ki. Egyik nap azt mondtam neki: — Te öre­gem, ne csináljuk ezt. Tu­dod mit? Fogjunk össze. — Ketten könnyebben boldo­gulunk. — Azután? — Ez volt az első brigád, ha két embert brigádnak lehet nevezni. Ebben az időben kezdődött a szocia­lista brigádmozgalom. — Nyakra-főre alakultak a brigádok. Nemsokára én is felszólítottam néhány fiút: nem akartok brigádban dol­gozni? Akartak. Így lettem brigádvezető. De az én kis közösségem egy bizonyos el­képzelés alapján született. Minél nagyobb gyakorlatra tettem szert, ahogyan elsa­játítottam a szakma csínját­­bínját, ahogyan korosod­tam, egyre inkább éreztem, hogy nem fűlik a fogam mindenféle munkához. _ — Igen. Attól, amit vágni lehetett, szinte rettegtem. Már csak a nehéz, bonyo­lult munka izgatott, azt szerettem. Egy brigádban pedig mindenkire szükség van. Olyan is, aki hajt, olyanra is, aki többet gon­dolkozik. Ez vezetett a kis kollektíva összehozására. — Szeret az emberekkel foglalkozni? — Még akkor is, ha egy kicsit anyagilag megrövi­dülök emiatt. — Miért? — A munkát reggel el­osztom, ami körülbelül egy órát vesz igénybe. Tizenkét forintos személyi órabérem van, de tíz és félnél nem tudok többet elérni. — Eddig ki adta ki a műhelyben a munkát? — A művezető. Minden embernek külön-külön. — Most a művezető csak hat­nyolc brigádvezetővel fog­lalkozik. A brigádvezető felel mindenért. Mit gondol nem érdemelnének meg na­pi egy órát időbérben? — Azt mondom, hogy megérdemelnének. De... Azt mondta eddig a művezetők végezték a munkaelosztást. Most ezt a terhet nagymér­tékben levették a vállukról a brigádvezetők. Úgy gon­dolom, hogy ezzel az idő­nyeréssel lényegesen kell, hogy javuljon az ő irányító és szervező munkájuk. Ha nem így van, akkor valami nincs rendben. — Sok minden nincs rendben. Többek között az emberekkel való foglalko­zás. — A jó szóra, a dicséret­re sincs mindig „keret”. Egyik délelőtt pL azt mond­ta a művezető, hogy ez és ez a munka olyan sürgős, hogy másnap reggelre fel­tétlenül kell. Egész éjszaka dolgoztunk, reggelre végez­tünk. Mit gondol, mi tör­tént? — Nem tudom. — Kerestem a művezetőt és jelentettem, végrehajtot­tuk­ a feladatot. Azt mond­ta jól van, hagyjuk csak ott az alkatrészeket nyugodtan, nem olyan sürgős az. Látja, ilyen apróságokkal a leg­rendesebb, a legszorgalma­sabb embert is cinikussá lehet tenni. — Majdnem elfelejtettem megkérdezni, mi a szocia­lista brigádnak a neve? — Milyen szocialista bri­gádnak ? — A magukénak. — Nem szocialista bri­gád a mienk. — De ezt egyáltalán nem érezzük — mondta Kucsa Béla. — Nagyon együtt va­gyunk. Lőrincz Béla és a leg­fiatalabb tag, Vízi Miklós belefeledkeztek a munkába, ők nem kapcsolódtak a beszélgetésbe. Gondos Béla, Tugyi Jenő, Badari Sándor és Mihály Béla majd fél háromkor érkezik. — Sok a brigádban « Béla? — A fele Béla. Bognár János A főmolnár és birodalma Szépen sárguló, lakko­zott farendszer a malom­ Csattognak a kifényesedett szíjak, kerekek. Négyzet­metszetű csöveken át veze­­tik a lisztet a zsákba, miután az acélhengerek szárításában a búza kiadta a lelkét. — Úgy öt vagonnyi bú­zát őltünk meg egy nap. Ebből háromszázötven zsák liszt kerül ki. Döcögősen járnak a gépek, hiszen har­minchat óta szolgálnak — mondja Gogolyák István, a kunszentmártoni malom főmolnára. Kértem, hadd nézzek kö­rül. A főmolnár bemutatta birodalmát „Ez itt Balla Péter lisztleszedő — pil­lantott egy alacsonyterme­tű, vállas munkásra. Egyi­ke a legkülönbeknek. Szor­­galmas, derék ember.” — Hét éve dolgozom eb­ben a malomban. Azelőtt is összefogtam a zsákos munkásokkal, ha úgy adó­dott. Egyszóval, jól érzem magam. Remélem, innen megyek nyugdíjba... — mondta-Nem volt ideje folytatni, mivel megteltek a zsákok. Az emeleten találkoztunk Komlós Antal alm­oln­ár­ral. Éppen őrlésmintát vett. Kis híján harminc éve dol­gozik a szakmában, ebből a javát Öcsödön töltötte el. — A búza és a liszt sza­got nem cserélném fel sem­mi pénzért másra. Pedig nem könnyű a sorsom, hi­­szen télen-nyáron bicikli­vel járok be a falumból. — Milyen a liszt? — Nálam csak kifogás­talan­ Higgye el, az igazi molnár betege lenne, ha „csalós” lisztet engedne ki Bár nem jutna az se mes­­­szire, ez a kislány mind­járt lefogná — mutatott az edényeivel éppen távozó el­lenőrre. F. P. Fotó: N. Zs. Csendélet a szitapadláson „Nálam csak kifogástalan lehet a liszt” Gere Bálint és Mácsai István rakodók helyett már a gép cipekedik

Next