Szolnok Megyei Néplap, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1967-08-09 / 186. szám
19*7. augusztus 9. a TV KÉPERNYŐJE ELŐTT Tekintsünk embernek mindenkit Ez a gondolat fogja át szinte hatalmas ívben az elmúlt hét műsorát. Embernek, aki érez és gondolkodik, akinek egyénisége és méltósága van. Vagy legalábbis lehetséges. S ha kissé szűkítjük, már csak a kedd esti filmre és a vasárnap bemutatott tévéjátékra vonatkoztatjuk a tanúságot. így fogalmazhatnánk: ember számba kell venni azt is, akit bűncselekmény vádjával állítanak az igazságszolgáltatás széke elé, de azt is, aki fölött éppen csak a családi „törvényszék” ítélkezik. Lehet, hogy írott törvény, paragrafus nem szabályozza, s parancs sincsen rá. De ezt követeli az emberi lelkiismeret. A társadalomé éppúgy, mint az egyes emberé. A Tekints embernek — Norman alkotása — és az Ez az én otthonom — Clive Exton tévéjátéka — erre hívja fel figyelmünket. Ha más-más módon is, de mindkét mű a tágabb és a szűkebb értelemben vett inhumanitást, embertelenséget veszi célba, s éppen ezért vezérgondolataik összerímelnek. Ha a fiatal Harry, mindössze 19 éves több bizalmat kap a szigorú Justitia istenasszonytól, jobban hisznek szavának, nem lett volna szükség a mániákusan nyomozó pszichiáter-feleségre, hogy a siralomházból ne az akasztófához, hanem vissza az életbe vezessen az útja. De nem kellett volna átesnie az emberi megsemmisülés kegyetlen kálváriáján sem. A magára maradt, lányával együttélő apa sorsát is el lehetett volna dönteni a több emberséggel, fiúi tisztelettel és türelemmel — szeretetről most ne is beszéljünk — úgy, hogy emberi, öregemberi méltóságában lehetőleg csorba ne essék. Miért kellett durva rákiabálások közepette kocsiba ráncigálni, s valósággal elhurcolni arról a helyről, ahol életének java részét leélte? Harry kálváriájára pontot tett a szabadulás napja, de mi várt az idős emberre? Mert azzal, hogy üzletemberfia kénytelenkelletlen magához vette, a játék ugyan bevégeztetett, de semmi el nem végeztetett. Clive Exton drámája ennyivel több a kérdéses filmnél. Nem zár le, pont helyett három pontot tesz, s a gondolatsor lezárását a következtetések levonását a nézőre bízza, ezzel mintegy bevonva a játék folyamatába. Egyébként sem nehéz feladat. Ezzel a problémával ilyen vagy olyan formában a nézők bizonyára találkoztak; — nem a képernyőn: az életben. Exton, a színész-drámaíró tehát izgalmas kérdéshez nyúlt hozzá. Egyébként a téma — az öregek problémája — régóta időszerű. Erről vall Lear király tragédiája is, csakhogy egyetlen klasszikus példát idézzek. De ne menjünk messzire! 1965- ben hasonló témájú rádiójátékot hallhattunk a magyar rádióban. Szabó Magda írta: A nagy sikerű Békekötés ismeretében joggal vetődik fel a kérdés: Nem lett volna-e szerencsésebb ezt a játékot képernyőre vinni. Hiszen alaphelyzetében már-már félelmetesen hasonlít az angol tévéjátékhoz, s jellemábrázolás dolgában felül is múlja idegen testvérpárját. Mindegy, Exton műve is több mint aktuális tanmese arról, hogy hogyan bánjunk az öregekkel. Életszerű helyzetekre épül, s remekbeszabott dialógusok váltják egymást. Olykor az volt az érzésünk a két házaspár csetepatéjában, hogy egy operadráma négyesét halljuk. Figurái is jellemek; a leghalványabb közülük a háttérben szereplő nő, Bert. Viszont az eladó papa alakjában jól sűrítette az idős emberek tipikus tulajdonságait, egyegy bohókás színnel még egyénítve is. Külön öröm, hogy Páffer Antal egyénisége is bőven adta magát, s így vérbeli figura kerekedett ki. Mindent egybevetve, égető társadalometikai kérdésre hívta fel Exton a figyelmünket vázlatossága ellenére is nevesen megoldott drámai formában. A Himnusz az értelem szépségéhez című Shelley-emlékműsor nemcsak azért illik ide, mondhatnánk sorjába, mert angol romantikus költőről szólt, hanem azért is, mert az embertelenség elleni harcában az értelem szépségéhez apellált. Életdrámája is sok rokonságot mutat az előbb említett kései utódok sorsával: romboló, erkölcstelen embernek bélyegzik, s gyermekeitől is megfosztják; még hazájét is el kell hagynia. A televízió szerkesztője, Kótzián Katalin ezt a Shellert kívánta felidézni születésének 175. évfordulóján. Kitűnően tolmácsolt verseket hallhatA Táncdalfesztivál harmadik elődöntőjén kisebb „vita” kerekedett a zsűri és a közönség között. A közönség kevesellette az egyik dalra adott 75 zsűri-pontot. Kinek van igaza? Abszolúte egyiknek sem, ugyanis még annyit sem ért. Relatíve viszont a közönségnek, ennél tunk, puritán rendezésben. A közreműködő művészek egységes stílusban (rendező Gaál Albert) szólaltatták meg a nagy romantikus, szabadságrajongó költő verseit. Egy nevet azonban mégis meg kell közülük külön is említeni: a Gábor Miklósét. Ritkán halljuk, s csak ilyenkor döbbenünk rá, mitől esünk el. Babitsnak tulajdonítják azt a mondást, hogy a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez című verse Tóth Árpád fordításában. A tévéműsor láttán kiegészíthetjük: Gábor Miklós tolmácsolásában, gyengébb dalok még egyszer annyi pontot kaptak. A közönség joggal kérdezte hát: Miért volt éppen ez a dal, a Jöjj vissza hozzám „kivétel”? — A Szállnak a darvak hosszú idő után a képernyőn ismét a reveláció erejével hatott, igazi klasszikus alkotás. V. M. Röviden Uhu Pál Borsod megyében Ilku Pál, az MSZMP Politikai Bizottságának póttagja, művelődésügyi miniszter kedden Borsod megyébe látogatott.. A megyei pártbizottság székházában Deme László, a Borsod megyei pártbizottság titkára, valamint Kovács Sándor, a KISZ Borsod megyei bizottságának e főtitkára fogadta. Ilku Pál a megye párt- és ifjúsági vezetőivel elbeszélgetett az időszerű politikai, gazdasági kérdésekről, majd délután — Deme László és Kovács Sándor társaságában — felkereste a tiszaluci ifjúsági építőtábort. Tájékozódott a diákok helyzetéről, munkakörülményeiről, az ottani belvíz-levezető csatorna építéséről, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP acn ¥ aóriás Tiszaiatokon Megyénkben Tiszainoka határában egy gátőrház udvarán található az egyik legöregebb és legnagyobb szürke magyar nyárfa-óriás. Törzsét három felnőtt kinyújtott karral éri át, s a gátőrház mellette alig látszik. Szakemberek becslése szerint törzsében és gallyaiban 50—60 köbméter faanyagot foglal magában sunk. A lisztes Bagi molnár közömbösen hányta mázsára a zsákokat. Gáli bá s Helytálltak a szocialista brigádok A kengyeli Dózsa Termelőszövetkezetben a szerelőműhelyben működő Petőfi Sándor szocialista brigád hat tagja a kombájnon dolgozott, a brigád többi tagjai az esetleges géphibákat még éjszaka is kijavították, hogy az aratásban fennakadás ne legyen. A betakarítási munkában Nachtigál Károly kombájnos kimagasló eredményt ért el, 80 vagon terményt aratott le és csépelt el. Őt Molnár István brigádtag követte, aki AC kombájnjával 30 vagonos teljesítményt ért el. A termelőszövetkezet vezetősége a jó munka jutalmául az aratás befejezése után mindhárom szocialista brigád tagjait — Petőfi, Gagarin, Damjanich — vacsorával látta vendégül. Mikroelemes lápkísérletek A • vízrendezés után művelésbe vett láptalajokról betakarított termékek különösen a takarmánynövények , ugyanis nélkülözik azokat az anyagokat—, vasat, rezet, kobaltot, cinket és még sok fontos mikroelemet [UNK]— amelyek hiánya különböző élettani rendellenességeket okoz az állatoknál. A probléma megoldását az a megfigyelés adta meg, amely szerint az aprószemcséjű tőzeg rendkívüli megkötő képességéről tett bizonyságot a különböző makró- és mikroelemekkel szemben. A táptalajok e kiváló tulajdonságainak felfedezésével most már megvan a konkrét lehetőség a talajok termelékenység-növelésére. A keszthelyi kutatók eredményes munkájára felfigyelt a KGST kongresszusa is és az agrártudományi főiskola kollektíváját bízta meg a mikroelemes trágyázás módszereinek kidolgozásával. AZ ELSŐ SÜTÉS... » Az osztást szerda reggel kezdtük. A major szérűjén temérdek zsákban szorult a szem. Az öreg Gáli elsők között került sorra velem együtt. Odafordítottam a két szürkét az eperfa alá, közel a mázsáláshoz. A raktáros, no meg Józsa Gyurka, a fiatal agronómus irányították a mérést. Megnézték a kimutatást és egymásra huppantották a teli zsákokat, mígnem az öt mázsa búza, s a három mázsa árpa kocsiderékba került. Aztán az enyém következett. Sokan álltunk a mázsa körül. Az emberek egymás hátára billentették a zsákokat, léptek vele párat, majd belecsúsztatták a kocsikba. Volt, akivel asszonya is eljött. Levetettük magunkról a bizalmatlanságot, mintha nem is hozzánk tartozott volna. Kiesett gondunkból a megélhetés, hiszen most raktuk szekérre az esztendő kenyerét. Nagyon vártuk, hosszú volt az esztendő, a kitartás. Gáli bátyám arcára nem reménykedett a mosoly. Mérges pillantásokkal nézegette a búzacsomót, mintha keveslené. Pedig előttünk mérték le, de nyilván úgy véli az öreg, ki tudja, hogy jár az a mázsa, hová húz az a mérleg. Aztán meg az agronómus mérte, őbenne pedig nincs bizodalma. Oda is szólt út közben hozzám: — Marci fiam, kicsi csomója van ennek a búzának. Bezzeg tavaly nem fért egy kocsira, annyi termett. Most meg lásd, tán még öt mázsa sincs, ahogy így saccolgatom. Amondó lennék, kanyarodjunk el a malomhoz nehogy egy kilóval is csalatkozhastyám arca kiszínesedett a várakozásban. Szeme fénylett, mintha egész életének boldogsága azon dőlne el, öt mázsa lesz-e, vagy kevesebb a búza. Nem lett annak híja egy gram se. Még tán többet is mutatott a mérleg valamivel. A molnár se szó, se beszéd, csak ürítette egymás után a zsákokat és csatolta a lefolyócső alá, hogy zuborogjon beléjük a finom, fehér liszt. Mire aztán eszméltünk, már vihettük is hazafelé sütéshez az egész rakományt. . . Mielőtt befordítottam a lovakat a Gáliék bekötőútjára, még egyszer szóba formázta gondolatait az öreg: — Azt hittem, becsap, kevesebbet mér az a kölyök. De nem rosszindulatú, csak tapasztalatlan. Süttetek Julisommal egy cipót és megkínálom estére az első kenyérből. Gyere hamarabb te is, hiszen vezetőségi gyűlés lesz. Aztán még motyorászott valamit, amíg behordtam kamrájába a lisztet. Indítottam a kocsit. Szerettem volna már otthon lenni. Amikor kicsalta a kocsizörgés az asszonyt, boldog mosoly rándult az arcán. Elébem röpdösött, tapogatta a teli zsákot, tenyerébe markolta a fehér port. Szóltam: — Az öreg Gáliék friss kenyeret esznek vacsorára. Sütnél-e te is? Bólintott, s fordult a munkához. Hallattszott, amint csattogott kezében a szita. Friss, jószagú szalmával befűtöttem. Mire a kemence bemelegedett, kiszakítva, sütőlapátra gömbölyödött a tészta. Amikor kiszedte a cipókat az asszony, kenyérszag csapódott orrunkhoz és arcára pirosság. Kezembe került a kés, szeltem az új kenyérből. Gyermekkoromban szokás volt, hogy anyám a cipó bélét kacsazsírral kente meg, de előbb apám kezébe vette a kést, mint most én, mert csak az ő joga volt megszegni az első cipót. Jó pillényit kanyarítottam belőle, míg elhadarta „Isten adta, ember szegte”. Ritkán adta, azt is feketére, kevésre. Olyankor anyám tisztelettel nézte és az új kenyér öröme szerte áradt a szobában. Nálunk nincs ilyen ceremónia. Boldogok voltunk. Különben is a vannak csak örülni lehet. És a kapott búzából szép, fehér lett a liszt, a szegett kenyerünk meg — mint a harmat — könnyű, üde, éltető. Este mentem a gyűlésre. Szövetkezetünk központjában már világítottak az ablakok. Ahogy betettem magam mögött az ajtót, elcsendesedtek. Gáli bátyám, az agronómus, az elnökünk és Nagy Marci már ott ültek az asztal körül. Arcukon olyan volt a pirosság, az öröm, mint az asztalon domborodó három cipóé. Három érintetlen cipó. Az agronómusnak még nem volt felesége, kivel süttethetett volna? Elővettem a negyediket. Az asztalra tettem. Néztünk egymásra. Később nevettünk, mintha bolondok lennénk. Már ő is nevetett. Bajusza alól úgy kunkorodott elő a jókedv, mintha az egész ember abból lett volna. Vártuk a többieket. Úgy látszott, ketten későbben jönnek. Akkor megszólalt. — Azt hittem, becsap ez a kölyök. A liszt mérésnél. De hát a malomban is annyit mutatott a mázsa. Ismét nevettünk valamennyien. Miért is ne nevettünk volna? Hiszen boldogulásunkat megtaláltuk a közösben, s az esztendő kenyere fehér lett. Jobban fehér, kívánatosabb, mint reméltük. Derűs kedvünk röppent, mint pitypang bolyha a szélben. Takács Imsi