Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-12 / 213. szám

1973. szeptember 12. 0 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Születtem Füreden, élek Aktyubinszkben Amikor e sorok napvilágot látnak, Hajdú Sándor már visszautazott másik hazájába. Mindössze hatórai repülőutat kellett megtennie — természetesen előzőleg néhány órát vonaton —, míg Tiszafüredről Budapesten és Moszkván át otthonába, Aktyubinszkba ért. Hogyan került Kazahsztánba a tiszafüredi csizmadia fia? A jóeszű, fiatal tizedest 1914-ben vezényelték hadiszolgálatra; egy srapnel felrobban a galíciai fronton, sebesülés, hadikórház és ismét a front, harc, — a semmiért! Hadifogság. Taskentben barakkélet, aztán Szmolenszk. Nem gondolta, hogy abba a városba, még sokszor visszatér, majd. Mert úgy hozta a véletlen, hogy egy Szmolenszk melletti településen, a vasútállomáson dolgozva megismerkedett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportjának egyik tagjával. — Németi elvtárs kérdezte tőlem, hogy élünk, sokan vagyunk-e itt Vjazmaban. Később brossúrákat küldött, hogy adjam tovább a többieknek. Akkor olvastam én is el a könyvecskét, az volt a címe: Mit akarnak a kommunisták? Aztán kaptam tőle Vörös Újságot, röplapokat. Eljutottam a Kommunista Kiáltvány olvasásáig. Törve beszél magyarul, nehezen formálta a szavakat, amikor beszélgettünk, a szülői ház hűvös, tiszta szobájában. — Németi elvtárs javasolta, szervezzék egy kis forradalmi csoportot a hadifogoly társaim közül. Ő indított el az úton, melyet igyekeztem becsülettel végigjárni; csoportommal a VCSK- hoz csatlakoztam, ismertebb nevén a Csekához, amely az államvédelem alakulata volt. Az életben maradt háromszázezer hadifogoly közül több mint százezer állt be a vörösök közé. Én Belorussziában harcoltam egészen 1924-ig az ellenforradalmárok ellen, mint ckista, később mint egy lovasezred komisszárja, ezredesi rendfokozatban. Mint csekista kérte felvételét a bolsevik pártba 1918. augusztus 16-án. Később a szmolenszki területi pártbizottságon dolgozott, majd újabb beosztást kapott: — Moszkvában tudták hol dolgozom. Akkoriban, Belorusszia önálló, Szmolenszktől független olajlerakatot akart, hogy jobb legyen a terület ellátása. Minszkbe irányítottak vezetőnek az olajipari egyesüléshez. Hatvanhat olajbázis, üzemelő olajraktár és nyolc nem üzemelő olajraktár tartozott hozzám. Érthető ugye, hogy közben tanulnom kellett. Megszervezte az olajellátó központot Minszkben, aztán még egyet Kirgíziában — négy évig volt családjával Frunzeban — majd hasonló feladatokkal megbízva helyezték 1940-ben Kazahsztánba, Aktyubinszk városba. Azóta ott él. — Amikor Frunzeba mentünk, mindössze egyetlen emeletes ház volt ott. Elképzelheti, hogy az első napokban hogyan éreztük magunkat. Európából egyik napról a másikra Ázsiába kerülni ... Tudja, a feleségem megunta Minszket, ő javasolta, helyeztessem magam valahova el, de hogy éppen Kirgíziába küldenek. — A családja? — A feleségem, Ilonka, orosz nő volt, de én így neveztem. Mondtam neki, Ilonka, én írok egy levelet Magyarországra, ha kapok választ elmegyünk veled oda, megmutatom neked az én szülőhazámat... Már nem jöhetett velem, másfél évvel ezelőtt meghalt. A fia, Viktor sem él. A második világháborúban vesztette el életét, akkor, amikor a szovjet csapatok Magyarország felszabadításáért vívták harcukat. — Ötvennyolc év után jött haza látogatóba. Miért ilyen soká? — A Horthy-korszak alatt nem jöhettem, kivégeztek volna engem is éppúgy, mint annyi jó elvtársamat. Levelezni is ritkán lehetett a szülőkkel. Aztán amikor megtudtam, hogy apámék meghaltak, nem jelentkeztem. Aztán mégis írt egy levelet a régi címre és megérkezett a válasz: rokonai küldték, akik bár azelőtt nem ismerték, mégis szeretettel fogadták. „Amikor elmondtam a barátaimnak, hogy hazajövök látogatóba azt válaszolták: Hová akarsz te menni ennyi idő után? Nem is engedtek el egyedül. Eljött velem Valentyína, akit a feleségemmel úgy szerettünk, mint a saját gyerekünket. Valamikor mellettem dolgozott, mérnök, mi adtuk férjhez... A két fia szinte ott nőtt fel nálunk.” Kérdeztem: hogy teltek a Tiszafüreden töltött napok? — Nagyon jól — válaszolta. — Jártam a múzeumban és képzelje csak, láttam ott régi tanítóm, Milesz tanító úr fényképét. Voltam vadkacsavadászaton, kirándultunk a Tisza-partra, meg Egerbe a Szépasszony völgybe. — Aktyubinszkban, hogyan él? — Elégedett ember vagyok. Hetvenöt éves koromban mentem nyugdíjba. Kiemelt köztársasági nyugdíjat kapok, havonta 160 rubelt. Sétálgatok, olvasok, üldögélek és beszélgetek az ismerősökkel a parkban. Van otthon rádióm, televízióm, még magyar nyelvű újságokat is olvasok. Sajnos az anyanyelvemen senkivel nem tudok beszélgetni, mert én vagyok a városban az egyetlen magyar. — És ki főz, ki mos? — A gép kimos, én magam főzök. Jöjjön, el, látogasson meg, csinálok magának olyan borscsot... — Soha nem érezte magát idegennek? — Nem, soha. Én mindig dolgoztam és mindig megbecsültek. Sok kitüntetése van: a Vörös Zászló Érdemrend, a Lenin, Emlékérem, Munka Érdemrend, egy a Nagy Honvédő Háborúban végzett hátországi munkáért. Soroljam még tovább? Lehetne. — Jól érezte magát idehaza? — Jól. Már jobb nem lehetett. Találkoztam a régi, hazai ízekkel, illatokkal és még találtam egy-két ismerőst is. Jól esett beszélgetni velük... — pillanatnyi csend után folytatta csak. — Furcsa érzés volt lefeküdni abban a szobában, ahol születtem. Jó volt itthon, de most már utazunk haza... Kérdeztem:» mikor látogat ismét Tiszafüredre? — Már öreg vagyok, 84 éves, nem tudom jöhetek-e még... Varga Viktória Újra itthon, a szülői házban, ötvennyolc év után 5 Budapesten, a Semmelweis u. 1—3. szám alatti épület újjáépítését nemsokára befejezi a Középületépítő Vállalat. November 7-én itt nyílik meg a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza. Az új intézményben színház-mozi, kiállító terem, könyvtár és olvasó, zeneszalon, valamint orosz teázó kap helyet. Az épület árkádja alatt népművészeti és könyvüzlet nyílik. Képünkön a beállványozott épület ( r Évnyitó után Eltelt egy hét az iskolában — Te még nem is tudsz olvasni, mert te elsős csutka vagy, én meg már tudok olvasni, és ászt is el tudom olvasni, mi van a piagátra írva. Az van, hogy mozi-műsor... Lehet, hogy ez a monológ egy hosszantartó korosztály — viszály alapjait vetette meg, de az is lehet, hogy a kékköpenyes gyereksereg tovasodorta a fölényes másodikost és a kioktatott „csutkát”, s a következő percben már együtt csúfolnak egy harmadikat, mindenesetre ez elárulja, hogy az iskolák tájékán újabb tíz hónapra visszatért az élet a régi kerékvágásba. Az évnyitó már csak emlék. A tanulók is túl vannak az első lecke okozta ijedtségen. Megkezdődött a második iskolai hét. Tószegen az előbbi „kisokost” elrejtő tömegben a sereghajtó emberke a negyedikes Kovács Tibi, megáll előttem, és kérdezés nélkül elmondja, hogy „máma már nem megyünk iskolába, mert most jöttünk ki”. Megköszönve a hasznos tájékoztatást, azt is megtudom tőle, hogy ő már nagyon várta az iskolát, mert otthon unatkozott. — Itt sok gyerek van, aztán itt érdekesebb. — Szeretsz tanulni? — Szeretek hát! — Milyen bizonyítványod volt tavaly? — Hármas. — Tényleg szeretsz tanulni? — Ühüm. Elmentek a délelőtti „műszak”kisiskolásai, s már az udvaron gyülekeznek a felsőtagozatos gyerekek. A táskák nyílegyenes sorokban a földön lerakva, gazdáik szaladnak még egyet az udvaron a becsöngetésig. Az V. A osztályban meglepetésemre ugyanazt a feleletet kapom legtöbb gyerektől: vártam már az iskolát, otthon unatkoztam. Többen „idegenben” nyaraltak. Kállai Jolán büszkén mondja, hogy „én ott voltam a nyáron, ahol senki se volt”. — Hol nyaraltál? — Messze. A mamánál. Csongrádon! A gyerekek egymás ellen kezdik mesélni a nyári élményeiket, a fociról, a strandról, a vonatról, de aztán feltűnik az udvaron a tanár, s erre mindenki elfoglalja a helyét — már újra iskolások. Kezdődik az élővilág óra. Egyelőre az osztályteremben... ... de már nem sokáig – mondja Virág Imre igazgató, mert készül egy új természettudományi előadó soksok társadalmi munkával, üzemi segítséggel. A helyi ktsz-nek és a MEZŐGÉP- nek és a szülői munkaközösségnek is sokat köszönhetünk. A teremben kísérletező asztallá átalakított iskolapadok, víz-, villanyvezeték, közepén egy vasváz, melyre majd a „feleltetőgép” kerül. De ne mondjunk többet, mert erről még nem is tudnak az „illetékesek”. Ez lesz a meglepetés. A teremnézést félbeszakítja az udvaron felhangzó gyerekzsivaly. Vége az első órának. Az ötödikesek megtanulták az első biológiai alapfogalmakat, többet tudnak, mint egy órával előbb. S a vidám szaladgáló, játszadozó gyerekeket látva nem is tűnik olyan valószínűtlennek: „vártam már az iskolát...’’, I. Zs. Tersánszky Józsi Jenő: EGY KACAJÉRT Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1888. szeptember 12-én született, és 1969. júniusában halt meg Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas író, századunk magyar prózájának egyik kiemelkedő egyénisége. , — Dehát az istenért — kérdeztem volt osztálytársamat —, azt meséld el, hogyan kerültél börtönbe!? — Egy kacajért, ha mondom! — S azzal mesélni kezdte: • • * Tavaly ilyenkor még elegáns bankfiú voltam. Talán kissé züllött.. No nem! Azt hiszem, már mélyen bemászkáltam a disznóságban. De soká elhúztam volna még nagybácsim, a kanonok jóvoltából. Tudod, szüleim nincsenek. Ő az egyetlen hozzátartozóm. De ő az utolsó esetig mindig kirántott a csávákból. Öccse, anyám testvére öngyilkos lett, holott ő annak idején segíthetett volna rajtam. Noshát ezt az utólagos és eleven lelkifurdalást bennem tisztelhette. Ami elborlasztott, a következő volt. Délben pénzt bíztak rám a bankban. Hosszadalmasan ez nem fog érdekelni téged. Találkoztam valakivel, nos, őnagyságával s másnap reggel, hajnalban, hazamenet a pénzből körülbelül egy revolverre valóm maradt. Nevetséges! A revolvert meg is vettem délelőtt. Az elfolyt összeg aránylag nagy volt s természetesen nagybátyámra gondoltam előbb. De súlyos könyörgésekkel kapcsolatban. Hát, felmentem hozzá. Valami furcsa, ideges hangulatban lettem. — Majd aztán, majd aztán — legyintette le bevezető mosakodásomat és egyszerre tapasztalhattam nyugtalansága okát. A szabó jött be hozzá és új reverendát hozott. Az új kanonok süveget már észrevettem az asztalon. Mármost, ami lefolyt, az a furcsa helyzetnek valóságos tragikomédiája. Képzeld el, hogy bátyám, akit mindig mérsékelten viselt köpenyben láttam, egyszerre megjelenik vadonatúj reverendában. De ez semmi. Nem is sejtettem, hogy egy ilyen öreg emberben és papban ilyesmi lakozzék. Valósággal úgy kezdte magát nézegetni az állótükörben, mint egy tánciskolás gimnazista. Hozzá folyton tőlem is kérdezte: — De jól áll, de nem vet ráncot? No, nem hiúság. De ekkora pénzt kidobni és aztán ... Aztán ugyanez a kalappal. Éleből. Ismételten. Engem pedig gondolj el, zákányosan, az éji muritól, revolverrel a zsebemben és a pénzről való nyugta nélkül, amivel már rég be kellett volna számolnom a bankban. Egy mozdulat döntött sorsomon. Ha kínpadon vagyok, akkor is elnevettem volna magam. A bácsi, mintegy a szemle végezetéül, éppen úgy emelte fel félcipőből a reverendát, mint a nők esőben a szoknyájukat Egyszerre, mint a pukkanásért utól a kacagás. De azt hiszem, nem lett volna olyan sértő, ha valahogy bácsim is észre nem veszi közben gyerekes viselkedését. Már késő volt elköhögnöm a röhejt. Bácsim pirosabb lett és utána az a vad, családi szemszikra pattant ki simándi kék szeméből. Hozzá kell tennem, hogy bizalmaskodást sohasem mertem vele. Szemérmesség és bizonyos fajta fegyelem, ez is családi vonásunk. Ami következett, percek válsága volt. Nagybácsim már kifelé menet mozdulta rám: — Nekem most a püspök úrhoz kell sietnem. Két napig ne is gyere. Akkor esetleg beszélünk. Mert miről van szó, tudom előre. — De Sándor bácsi, istenemre!... Effélével mehettem a sarkában. Csakhogy pechemre az ajtóban kanonok társa sürgetölőzött elére. Érezted már az efféle tétova szédületét?... Végem van! Már tudom. • • * Nagybácsim küldetésbe ment két napra valami országos főpapi parádéra a püspöke helyett. A bankban azt mondtam: — Tegnap nálam maradt a pénz. Féltem, és nagybácsimnál tettem le. De ő sürgősen elutazott. Holnaputánig nem tehetek semmit. Az ám! De tettek a bankban. Valami szomorú komikum van, mondom, az egészben. Sejted a sürgönyt nagybácsimnak, hogy: igaz-e a pénzletét históriája? És válaszát, hogy nem tud róla. Nem érthette meg, miről van szó. Ő bizonyára legkevésbé hibás, hogy délután egy detektív látogatott meg a lakásomon. Egy negyedóra múlva rámcsapták egy rendőrségi lyuk ajtóját. Rácsapták pályámra. Rá egész életemre. Így kerültem a lapokba is, ahonnan értesültél. Voltaképp egy kacajért. Egy nyomorultul komikus helyzet miatt. No és talán azért is, hogy Sándor bácsi a két nap helyett hatig maradt oda. Úgy mondják, a szerencsétlenség csőstül jár. A többi csendes lecsúszás...