Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-25 / 198. szám
1974 augusztus 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP VÁCI MIHÁLY Meztelen lelkek a jégen Bartók: I. hegedűvel fényelemnek mond egy érzelgős bókot, aztán orrot mutatva piruettezik, szívéhez kap! Biztos fáj is a szíve! Mit? Fügét! Nesztek! — és vége. A magasztos, a szenvedő sápadását kifigurázó képek táncolnak groteszk körtáncot. A fintor, a gúny, a bizarr, a ficánkoló, a ficamító, a fogcsikorgató vigye el az ördög! Az elme, mely mindent átfog, s mindennek értelmét és értelmetlenségét is látja: — önmaga szenvedéseit nemcsak siratni, szánni — de megvetni, gyűlölni és lenézni, gúnyolni is tudja. Sorsa fogcsikorgató megvetéséből és sírva fakadó — mit tegyünk? — tehetetlen humorából biceg elő ez a torz, mankón táncoló ének. Az esetlen embert kigúnyoló Chaplin és a szenvedést már gyűlölő és ezért formát tördelő dühvel ábrázoló Picasso grimaszai és Bartók olykori üvöltései, hegedűtiprásai, és hirtelen lámpavasnak dűlő szerelmes szipogásai — azonosak. Az emberiség fele forradalmakért hal meg, táborokban, tömegsírokban pusztul el, olyan szenvedésekben él, hogy tébolyt és elmebajt örökít a gondolkodó művészre, hogy a hegedűket úgy kell kezelni, mintha elevenek beleit vonnák a feszítő padra, a zongorába rúgni kell, az emberiség másik fele meg, mint festett bohóc, kártékony hős éj pózokban rángva, belecsámpál a zsarnokságokba, tömeggyilkosságokba, fasizmusba. Mit lehet tenni? Fügét mutatni, nevetni, torzítani, géppuskával irtani és zsoltárokat énekelni hozzá. A mindenséghez könyörgő, szenvedő szellem szellem pátosza és a kicsinyes tetűk, gyilkosok és ostobák közt élő érett művész fáradt groteszkjei, a természeti nép tiszta dalaiba fogódzó, visszasíró, isteni méretű, megváltói próbálkozások. Bartók zene. ■— Bartók: II. hegedűverseny — A hegedűk beszélgető lírája tüntetés fölötti lobogósor, himnusz a megrendültek sorai fölött. Köröz fönn a magányos hegedű panasza. A hegedűszóló — annyiszor!-----a magányt, a mindenkitől elszakadt vacogó lélek fel-lebukó repülését suhogja. A hegedű a tömeg, a kórus kíséretében induló verésű, bátor, vidám — mint egy hetyke fütyörészés, — de magányosan szóló dallamot vonszolva — kétségbeesetten arna szélsodor. Magányos panasz bolyong a nagyváros szürke utcáin.A Roskadó férfi motyorássza a hiábavaló élet Miatyánkjait: — a mire volt jó? . tűzfalakra felkarcoló füttyszavait! Fel-felrugaszkodik egy kiáltás a tetőkre, gyárkéményekre — de lehull a botladozó falak alá. Elvágyik innen a lélek Megteremtette az ember a messzehívások nagy lámpabolyait — de az éjszaka felszínén lebegő városfény tavirózsa alatt boldog-e? Sírnak a hegedűk, — összekulcsolt kezek gyötrik a homlokot. Zarándokének. Egy férfilélek lopakodik a kihalt nagyvárosok utcáin. Forognak a reflektorok csápjai, bevilágítanak pincékbe, sötét zugokba, lelkek mélyeibe. Olykor felénekel — egy lámpavasnak dőlve — az elárvult szerelem. Egymásba kapaszkodó hegedű sikolyok menekülnek a meglátott iszonyattól, aztán újra a csendesen sétáló magányosság. Rágyújt egy cigarettára, fényénél áttűnődik életén. Jajkiálltás. Botladozó, sebesülést vonszoló menekülés, riadt futkosás. Üldözi valaki — vagy önmaga elől menekül? Botladozik lenn a részeg — s szárnyal fölötte a mámor. Az Európán, Amerikán, a Földgömbön átutazható lélek tág szárnyai bontását halljuk, feltépődő suhogását. Énekelnek, visszasortüzükkel, a távozó vonatrobogások, a hidak zongorafutamai, a fenyvesek hajlongó hegedűszólamai, nyírfások szelíd vonósuhogásai, a tisztások kortytiszta dallamai, kendőlebegései, a vízesések derűs ernyedései, — majd messziről a városok szürke menetelésének trappja, az elefánttalpak díszmenete — a gyárak. Ajtót nyitunk a hegedű küszöbkaparó nyüszítésének: — lelkek, meztelenül jégen toporgó lelkek sikoltanak a holdhoz. A Földgömb minden városának jelzése csörömpöl — utcák, cirkuszok, bohócok, szenvedők. Elhalkul minden s bohócpanasz vigasztal szinte ölbe véve. Minden jó lesz mégis. ■ [UNK]mgboltot épít a józan új zene, a kristály hűvös győzelmének éneke, tombolása. Aki itt szárnyal , a szenvedéstől egyszer az egekbe mar, máskor ennek ellentéteként mámorosan dicsekszik, ömleng, bohócosan biceg, zenebohócként ágál, lámpa alatt festett szerevallató. _ . _ ....._____ . Majd a hörgések fémes faja. A kivégzőfalnak fordítottak örökké fülünkben maradó kiáltásai, a cellákban hajnalban felébresztettek utolsó nyüszítései. Szomorú, hajnallal bilincselt lábak tompa menetelése. A hegedű vigasztaló papok énekét motyorássza. Vesztőhelyre kísérnek valakiket? A hegedű emlékezteti őket. Ifjúság tejíze, vidék tehénszáj illata, tájak vadgalambszárnya, eredet vallása, tiszta szél. A hegedű pacsirta körözése. Felköröz még egyszer a magasba, biztatón bugyogtat egy dallamot. Halkan. Aztán elmenekül gyors groteszk tánccal. Üldöző zajok, lidércnyomások, lelkiismeretfurdalások. S felsír újra — mintha álomban — a régi dallam a gyermekkor búzaszár sípjain. A hegedű nem dallamkíséretekkel — hangtömbökkel viaskodik, városokkal, városnegyedekkel vív, szürke anyag, tonnányi súly húzza le, érces hátterek nyomasztják, s azok közül emelkedik még egyszer az emberfölötti magasba. Mennyi ijesztő panasz a hegedűn, mennyi lelkiismeret-furdalás, felelősség a lelken, mulasztás terhe a férfin, a magasra hangolt elmén. És: a félelmek, a tébolyok, az elmulasztott tettek, a vádak felébredésének kísértő Walpurgis-éje ez. Az egyén számon kérő álomból ébred és virraszt sorsa és a mindenség reménytelensége felett. Megrohanják a vádak — ügyész a hegedű, védő és ítélőbíró. Motyog, érvel a hegedű — sír a megértő, védekező tétova dallam. A hegedűszólam nem dallamra épül, vitatkozó monológra, — gondolatok épülnek itt, nem dallamok. Recitatív beszélgetés sírdogálás, elnyújtott tűnődés belső visszhangjai botorkálnak. „Emlékszel? Figyelj csak!” — és elénekel a múltból egy tényt — hogy érveljen. Artikulált beszédre törekvő, okfejtő meggyőződést kereső zene, fogalmat kifejező, lelki tárgyalás, perlekedő zene, a vád és védőbeszéd zenéje; — az ügyész és a vádlott énekel. Történelmi érvelés ez a zene — s tépett dallamai a belátáshoz szólnak. Értsd és tedd a dolgod. QyyyyyyyyyyyyyX)CCOCOCXyyyyX>CCC<yXXXyXCCCC<yDCCCCCCOCCXXCCCCCGOCxyy2CCCCxX 7 Mesemondók, emlékezők Interjú Dobos Ilona néprajzkutatóval Országjáró útjai során találkozott egy öreg palóc emberrel, aki hét órán át mondotta szebbnél szebb tündérmeséit. A történetek áradatába még a gyerekek is beleuntak, csak a néprajzkutató kis magnetofonja „hallgatta” hűségesen a hajdani nyomorúságot szebbé álmodók üzeneteit. Korán sötétedő téli estékről, félhomályban tollat fosztó, kukoricát morzsoló asszonyok figyelő tekintetéről, ahogy a mesemondót lesték, kérlelték némán, még, még — dehogy tűnt hosszúnak akkor a hét óra... Dobos Ilona húsz esztendeig járta az országot, mint a Néprajzi Múzeum munkatársa. A múlt megrendítően szép és megdöbbentően kegyetlen emlékeivel találkozott gyűjtőútjain. — Egyszer egy idős emberrel pajtájukban álltam. A falak mellett hatalmas favillák, gereblyék, összeeszkábált dikó, ülőalkalmatosságok. Az ember az őt körülvevő tárgyakról beszélt. Sokat maga készített el. Ámulatba ejtett az a személyes, meghitt kapcsolat, amely az öreg embert tárgyaihoz fűzte. — Más alkalommal, egy faluban, hallottam, haldoklik egy öregasszony. Senki nem mert bemenni hozzá, hogy egy pohár vízzel, vagy csak jó szóval enyhítse utolsó óráit. Kérdeztem, miért? Boszorkány volt az öregasszony, mondották, a babona pedig úgy tartja, akihez hozzáér utoljára, annak adja át tudományát. — Néphagyományaink megőrzése bonyolult kérdés. Szegényebbek lennénk, ha elfelejtenénk az ének, a tánc, a díszítő népművészet sok szép emlékét. Ám a néphagyományokhoz tartoznak a babonák, naív hiedelmek is. Mesterségesen nehéz is beleszólni abba, mit őrizzünk meg, mit feledjünk. — Miért választotta hivatásának a néprajzkutatást? — Családommal Dunaújvárosban éltem az ötvenes évek elején. Esti egyetemre jártam, történésznek készültem. Még egyetemi éveim alatt azt a szép megbízatást kaptam, hogy írjam meg az épülő város történetét. Jártam a munkássszállásokra, beszélgettem az emberekkel, az „első munkásokkal”, akik letelepedtek. A beszélgetések során döbbentem rá, megvalósíthatatlan feladatra vállalkoztam. Hogyan döntsem el három-négy év távlatában, mi a fontos? Közben, egy érdekes felfedezésre jutottam. Találkoztam például egy segédmunkással. Néhány mondat után feltűnt, milyen szépen, ízesen beszél szülőfalujáról, családjáról. Öröm volt hallgatni, ő, és a hozzá hasonló „jóbeszédű” emberek keltették fel érdeklődésemet a folklór iránt. — Hogyan látja a néprajzkutató a falusi életforma változásait? — Gyűjtőútjaimnak volt egy állandó kísérője. Az a tudat, hogy az utolsó mesemondóval, az utolsó „boszorkánnyal beszélgetek... Szerettem volna minél többet megismerni, feljegyezni értékes adataikból. Ugyanakkor, elbeszéléseiket hallgatva, óhatatlanul felmerült bennem az összehasonlítás gondolata. Hónapokat töltöttem például egyik szociális otthonban, ahol meséket gyűjtöttem az ott élő öregekről. Szép környezetben, egy régi kastély volt otthonuk. Előadták kisebb-nagyobb sérelmeiket, panaszaikat is. Én pedig Sánta Ferenc novellájára gondoltam, a Sokan voltunk-ra, melyben leírja, hogyan vonult el nagyapja a „büdös barlang”-ba meghalni; a baranyai öregekre, akik valamikor a szőlőspincékbe vonszolták magukat és ott várták be az éhhalált; és arra a nyolcvanöt éves asszonyra, akivel magam találkoztam, aki meghallva a déli harangszót, szó nélkül fogta a tányérját és odaállt a konyhaajtó elé. Megözvegyült menye ugyancsak némán, két merőkanálnyi levest mert tányérjába, mellé egy darab száraz kenyeret vetett. Az idős asszonynak ez volt az egész napi kosztja. — Hogyan látja a néprajzkutatás jövőjét? ! — Legjobb idős adatközlőim elmondották, hogy meséiket, történeteiket nyolctíz éves korukban hallották ők is, öregektől. A falusi élet rendje, és szokásai, még hosszú ideig élő kincsesbányája lesz a kutatóknak. Ha kívánságomat is elmondhatom, szeretném, ha mindazt, ami értékes és szép a régi népszokásokból, mindig megtalálják falvainkban a néprajzkutatók. És csak könyvekben leljenek rá a nyomorúság, tudatlanság emlékeire. L. I. donáth gyula rajza ^ÖCXXX>CCCCOOCODCODOCOCOCxDCCCOCX:)OCCOCCCCCCOOCOOCOOOCöCOCxDCCOOCOCOCOCC — Ti, fiúk, még nem voltatok a Konzervgyárban — mikor is? Ha jól emlékszem, a 40-es évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Ti már azt sem tudjátok, hogy mi a jakcsis, most elég legyen annyi,hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvákat hozták oda hozzánk, a legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a felelősük. Két hónaponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munkához való viszonyuk. Kimegyek a treplihez, hát ott fekszenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz jó vége, most ugye, jelentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizennégy éves lány, mit beszélj annyit. Nándi bácsi, ennyi idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna. Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zárták az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, bemegyek, úristen, mindnyájan le vannak vetkőzve anyaszült meztelenre. Észrevesznek, azt mondják: jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen igazságot köztünk, hogy melyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom, öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak...látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkozni. Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami gyönyörű teremtés, no de hiszen ti is láttátok az előbb. Az a fekete haj, és képzeljetek hozzá kék szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdeztem egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek (magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és akkor megmutatom. Mire te póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszoknyát, virágos blúzt, bekötöm a fejem, és megindulok a Keleti pályaudvarról fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek egy utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint a kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-megállok a kirakatok előtt, és az üvegből kifigyelem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz, azt megszólítom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tudniilik itt lakik az öregasszony, aki a szobát adja.) Erre mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom a pasast a kapualjba, ha van száz forintja feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind meglepődik, mert az hit+“. b""" ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magas és fizet. Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert titokban élték tovább a régi életüket. Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt. Sőt, még híre is ment a gyárnak, mint „kóseroló”-helynek, ahol cédulát adnak, amire nem viszi el a rendőrség. Meghallotta egy pár maszek ribi, és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csibész, aki ötven—száz forintért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munkaerők! Hétfő reggel kiálltam a gyár kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán megállni annak megmondtam: menjen haza szépen, kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így végletekig, csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a botrány. Akit elbocsátottunk, rohant a munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy becsapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist azonnal elbocsátottuk. — Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt, aki megmaradt nálunk, így például a Cigány Mari is, ezek lassan meg is változtak, akiből egy tipp-topp nő lett. Egyszer odajön hozzám, leadott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle, se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy rendes fiú, aki megkérte feleségül, szeretne hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki — mondom neki. Nem lehet, mert tud egy csomó homályos ügyről, amit régen együtt csináltak. Add csak ide munkahelyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú, persze hogy akadt a füle mögött egy csomó zűr, mikor átírtunk, simán kirúgták a pályaudvarról, fegyelmivel is mehetett vidékre, vagy megvárhatta, amíg leinternálják közveszélyes munkakerülésért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap lejött egy barátjával, hogy felelősségre vonjon minket. Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék. Akkora darab emberek még nem fordultak meg a gyárban. Ha egy négymázsás hordót kellett felrakni a vagonra, nem hozták az emelőszerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek: billentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hordó. Igaz, hogy zabálni is tudtak hozzá. Egyszer próbafőzést csináltunk olajos halból. Mikor kész volt, felbontottuk a dobozokat megnézni, hogy sikerült. A felbontott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt mondja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, megeszem én az egészet. Te? Három kilót egyedül? Miért ne? — azt mondja — ilyen munkához enni is kell. Csak úgy marokkal belenyúlt a dobozokba, és ott a szemem láttára megzabálta mind a három kiló halat. Csóváltam a fejem: na, ha most nem leszel beteg, Béla, akkor sohasem. Tűnődik rajta, aztán bólint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyú káposztát. Mit mondjak: megevett egy fél mosófazékkal. Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát, elkezdtek üvöltözni az udvaron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! A strigó fölemelte a kezét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavarta, hogy könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezéből a bicskát, aztán felemelte mind a kettőt a levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte az udvaron, aztán kidobta a kapu elé. Mit csináltál, Béla? — kérdeztem tőle. Azt mondja, kihordtam a szemetet. És ment is vissza dolgozni. MOLDOVA GYÖRGY Cigány Mari és a többiek