Szolnok Megyei Néplap, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-25 / 198. szám

1974 augusztus 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP VÁCI MIHÁLY M­eztelen lelkek a jégen Bartók: I. hegedűvel fénye­lemnek mond egy érzelgős bókot, aztán orrot mutatva piruettezik, szívéhez kap! Biztos fáj is a szíve! Mit? Fügét! Nesztek! — és vége. A magasztos, a szenve­dő sápadását kifigurázó ké­pek táncolnak groteszk körtáncot. A fintor, a gúny, a bizarr, a ficánkoló, a ficamító, a fogcsikorgató vigye el az ördög! Az elme, mely mindent átfog, s min­dennek értelmét és értel­metlenségét is látja: — ön­maga szenvedéseit nemcsak siratni, szánni — de megvet­ni, gyűlölni és lenézni, gú­nyolni is tudja. Sorsa fog­csikorgató megvetéséből és sírva fakadó — mit tegyünk? — tehetetlen humorából bi­ceg elő ez a torz, mankón táncoló ének. Az esetlen embert kigúnyoló Chaplin és a szenvedést már gyűlölő és ezért formát tördelő dühvel ábrázoló Picasso grimaszai és Bartók olykori üvöltései, hegedű­tiprásai, és hirtelen lámpavasnak dűlő szerelmes szipogásai — azonosak. Az emberiség fele for­radalmakért hal meg, tá­borokban, tömegsírokban pusztul el, olyan szenvedé­sekben él, hogy tébolyt és elmebajt ör­ökít a gondolko­dó művészre, hogy a hege­dűket úgy kell kezelni, mintha elevenek beleit von­nák a feszítő padra, a zon­gorába rúgni kell,­­ az em­beriség másik fele meg, mint festett bohóc, kártékony hő­­s éj pózokban rángva, bele­­csámpál a zsarnokságokba, tömeggyilkosságokba, fasiz­musba. Mit lehet tenni? Fü­gét mutatni, nevetni, torzí­tani, géppuskával irtani és zsoltárokat énekelni hozzá. A mindenséghez könyörgő, szenvedő szellem szellem pá­tosza és a­­ kicsinyes tetűk, gyilkosok és ostobák közt élő érett művész fáradt gro­­teszkjei, a természeti nép tiszta dalaiba fogódzó, vis­­­szasíró, isteni méretű, meg­váltói próbálkozások. Bartók zene. ■— Bartók: II. hegedű­­verseny — A hegedűk­­ beszélgető lí­rája tüntetés fölötti lobogó­sor, himnusz a megrendültek sorai fölött. Köröz fönn a magányos hegedű panasza. A hegedű­szóló — annyiszor!-----a ma­gányt, a mindenkitől elsza­kadt vacogó lélek fel-lebukó repülését suhogja. A hegedű a tömeg, a kórus kíséretében induló­ verésű, bátor, vidám — mint egy hetyke fütyörészés, — de magányosan szóló dallamot vonszolva — kétségbeesetten arna szélsodor. Magá­nyos panasz bolyong a nagyváros szürke utcáin.A Roskadó férfi motyo­­rássza a hiábavaló élet Mia­­tyánkjait: — a mire volt jó? . tűzfalakra felkarcoló fütty­szavait! Fel-felrugaszkodik egy kiáltás a tetőkre, gyár­kéményekre — de lehull a botladozó falak alá. Elvá­gyik innen a lélek Megterem­tette az ember a messzehívá­­sok nagy lámpabolyait — de az éjszaka felszínén lebegő városfény tavirózsa alatt bol­dog-e? Sírnak a hegedűk, — összekulcsolt kezek gyötrik a homlokot. Zarándok­ének. Egy férfi­­lélek lopakodik a kihalt nagyvárosok utcáin. Forog­nak a reflektorok csápjai, bevilágítanak pincékbe, sö­tét zugokba, lelkek mélyeibe. Olykor felénekel — egy lám­pavasnak dőlve — az elár­vult szerelem. Egymásba ka­paszkodó hegedű sikolyok menekülnek a meglátott iszonyattól, aztán újra a csendesen sétáló magányos­ság. Rágyújt egy cigarettára, fényénél áttűnődik életén. Jajkiálltás. Botladozó, se­besülést vonszoló menekülés, riadt futkosás. Üldözi valaki — vagy önmaga elől mene­kül? Botladozik lenn a ré­­szeg — s szárnyal fölötte a mámor. Az Európán, Amerikán, a Földgömbön átutazható lélek tág szárnyai bontását halljuk, feltépődő suhogását. Énekel­nek, visszasortüzükkel, a tá­vozó vonatrobogások, a hi­dak zongorafutamai, a­ feny­vesek hajlongó hegedűszóla­mai, nyírfások szelíd vonó­suhogásai, a tisztások korty­tiszta dallamai, kendőlebegé­sei, a vízesések derűs ern­ye­­dései, — majd messziről a városok szürke menetelésé­nek trappja, az elefánttalpak díszmenete — a gyárak. Ajtót nyitunk a hegedű küszöbkaparó nyüszítésének: — lelkek, meztelenül jégen toporgó lelkek sikoltanak a holdhoz. A Földgömb minden vá­rosának jelzése csörömpöl — utcák, cirkuszok, bohócok, szenvedők. Elhalkul minden s bohócpanasz vigasztal szinte ölbe­­ véve. Minden jó lesz mégis. ■ [UNK]m­gboltot épít a józan új zene, a kristály hűvös győzelmének éneke, tombolása. Aki itt szárnyal , a szenvedéstől egyszer az egekbe mar, máskor ennek ellentéteként mámorosan di­csekszik, ömleng, bohócosan biceg, zenebohócként ágál, lámpa alatt festett szere­vallató. _ . _ ....._____ . M­ajd a hörgések fémes faja. A kivégzőfalnak fordítottak örökké fü­lünkben maradó kiáltásai, a cellákban hajnalban feléb­resztettek utolsó nyüszítései. Szomorú, hajnallal bilincselt lábak tompa menetelése. A hegedű vigasztaló papok éne­két motyorássza. Vesztőhelyre kísérnek va­lakiket? A hegedű emlékezteti őket. Ifjúság tejíze, vidék tehén­száj illata, tájak vadgalamb­­szárnya, eredet vallása, tisz­ta szél. A hegedű pacsirta körözé­se. Felköröz még egyszer a magasba, biztatón bugyogtat egy dallamot. Halkan. Aztán elmenekül gyors groteszk tánccal. Üldöző zajok, lidércnyo­mások, lelkiismeretfurdalá­­sok. S felsír újra — mintha álomban — a régi dallam a gyermekkor búzaszár sípjain. A hegedű nem dallamkí­séretekkel­­ — hangtömbök­kel viaskodik, városokkal, városnegyedekkel vív, szür­ke anyag, tonnányi súly húz­za le, érces hátterek nyo­masztják, s azok közül emel­kedik még egyszer az ember­­fölötti magasba. Mennyi ijesztő panasz a hegedűn, mennyi lelkiismeret-furdalás, felelősség a lelken, mulasztás terhe a férfin, a magasra hangolt elm­én. És: a félel­mek, a tébolyok, az elmu­lasztott tettek, a vádak fel­ébredésének kísértő Walpur­­gis-éje ez. Az egyén számon kérő álomból ébred és vir­­raszt sorsa és a mindenség reménytelensége felett. Meg­rohanják a vádak — ügyész a hegedű, védő és ítélőbíró. Motyog, érvel a hegedű — sír a megértő, védekező té­tova dallam. A hegedűszólam nem dallamra épül, vitat­kozó monológra, — gondolatok épülnek itt, nem dallamok. Recitatív beszélge­tés sírdogálás, elnyújtott tű­nődés belső visszhangjai bo­torkálnak. „Emlékszel? Figyelj csak!” — és elénekel a múltból egy tényt — hogy érveljen. Arti­kulált beszédre törekvő, ok­fejtő meggyőződést kereső zene, fogalmat kifejező, lelki tárgyalás, perlekedő zene, a vád és védőbeszéd zenéje; — az ügyész és a vádlott énekel. Történelmi érvelés ez a zene — s tépett dalla­mai a belátáshoz szólnak. Értsd és tedd a dolgod. QyyyyyyyyyyyyyX)CCOCOCXyyyyX>CCC<yXXXyXCCCC<yDCCCCCCOCCXXCCCCCGOCxyy2CCCCxX 7 Mesemondók, emlékező­k Interjú Dobos Ilona néprajzkutatóval Országjáró útjai során ta­lálkozott egy öreg palóc em­berrel, aki hét órán át mon­dotta szebbnél szebb tündér­meséit. A történetek árada­tába még a gyerekek is bele­untak, csak a néprajzkutató kis magnetofonja „hallgatta” hűségesen a hajdani nyomo­rúságot szebbé álmodók üze­neteit. Korán sötétedő téli estékről, félhomályban tollat fosztó, kukoricát morzsoló asszonyok figyelő tekintetéről, ahogy a mesemondót lesték, kérlelték némán, még, még — dehogy tűnt hosszúnak akkor a hét óra... Dobos Ilona húsz eszten­deig járta az országot, mint a Néprajzi Múzeum munka­társa. A múlt megrendítően szép és megdöbbentően ke­gyetlen emlékeivel találko­zott gyűjtőútjain. — Egyszer egy idős em­berrel pajtájukban álltam. A falak mellett hatalmas favil­lák, gereblyék, összeeszká­­bált dikó, ülőalkalmatossá­gok. Az ember az őt körül­vevő tárgyakról beszélt. So­kat maga készített el. Ámu­latba ejtett az a személyes, meghitt kapcsolat, amely az öreg embert tárgyaihoz fűz­te. — Más alkalommal, egy faluban, hallottam, haldoklik egy öregasszony. Senki nem mert bemenni hozzá, hogy egy pohár vízzel, vagy csak jó szóval enyhítse utolsó óráit. Kérdeztem, miért? Boszorkány volt az öregas­­­szony, mondották, a babona pedig úgy tartja, akihez hozzáér utoljára, annak ad­ja át tudományát. — Néphagyományaink megőrzése bonyolult kérdés. Szegényebbek lennénk, ha elfelejtenénk az ének, a tánc, a díszítő népművészet sok szép emlékét. Ám a népha­­gyományokhoz tartoznak a babonák, naív hiedelmek is. Mesterségesen nehéz is bele­szólni abba, mit őrizzünk meg, mit feledjünk. — Miért választotta hiva­tásának a néprajzkutatást? — Családommal Dunaúj­városban éltem az ötvenes évek elején. Esti egyetemre jártam, történésznek készül­tem. Még egyetemi éveim alatt azt a szép megbízatást kaptam, hogy írjam meg az épülő város történetét. Jár­tam a munkássszállásokra, beszélgettem az emberekkel, az „első munkásokkal”, akik letelepedtek. A beszélgetések során döbbentem rá, megva­lósíthatatlan feladatra vállal­koztam. Hogyan döntsem el három-négy év távlatában, mi a fontos? Közben, egy érdekes felfedezésre jutot­tam. Találkoztam például egy segédmunkással. Néhány mondat után feltűnt, milyen szépen, ízesen beszél szülőfa­lujáról, családjáról. Öröm volt hallgatni, ő, és a hozzá hasonló „jóbeszédű” emberek keltették fel érdeklődésemet a folklór iránt. — Hogyan látja a néprajz­­kutató a falusi életforma változásait? — Gyűjtőútjaimnak volt egy állandó kísérője. Az a tudat, hogy az utolsó mese­mondóval, az utolsó „boszor­kánnyal beszélgetek... Sze­rettem volna minél többet megismerni, feljegyezni ér­tékes adataikból. Ugyanak­kor, elbeszéléseiket hallgat­va, óhatatlanul felmerült ben­nem az összehasonlítás gon­dolata. Hónapokat töltöttem például egyik szociális ott­honban, ahol meséket gyűj­töttem az ott élő öregekről. Szép környezetben, egy régi kastély volt otthonuk. Elő­adták kisebb-nagyobb sérel­meiket, panaszaikat is. Én pedig Sánta Ferenc novel­lájára gondoltam, a Sokan voltunk-ra, melyben leírja, hogyan vonult el nagyapja a „büdös barlang”-ba meg­halni; a baranyai öregekre, akik valamikor a szőlőspin­cékbe vonszolták magukat és ott várták be az éhhalált; és arra a nyolcvanöt éves asszonyra, akivel magam ta­lálkoztam, aki meghallva a déli­­ harangszót, szó nélkül fogta a tányérját és odaállt a konyhaajtó elé. Megözve­gyült menye ugyancsak né­mán, két merőkanálnyi le­vest mert tányérjába, mellé egy darab száraz kenyeret vetett. Az idős asszonynak ez volt az egész napi kosztja. — Hogyan látja a néprajz­kutatás jövőjét? ! — Legjobb idős adatköz­lőim elmondották, hogy me­séiket, történeteiket nyolc­tíz éves korukban hallották ők is, öregektől. A falusi élet rendje, és szokásai, még hosszú ideig élő kincsesbányája lesz a ku­tatóknak. Ha kívánságomat is elmondhatom, szeretném, ha mindazt, ami értékes és szép a régi népszokásokból, mindig megtalálják falvaink­­ban a néprajzkutatók. És csak könyvekben leljenek rá a nyomorúság, tudatlanság emlékeire. L. I. donáth gyula rajza ^ÖCXXX>CCCCOOCODCODOCOCOCxDCCCOCX:)OCCOCCCCCCOOCOOCOOOCöCOCxDCCOOCOCOCOCC — Ti, fiúk, még nem volta­tok a Konzervgyárban — mi­kor is? Ha jól emlékszem, a 40-es évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Ti már azt sem tudjátok, hogy mi a jak­­csis, most elég legyen annyi,­­hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvá­kat hozták oda hozzánk, a legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a felelősük. Két hó­naponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munká­hoz való viszonyuk. Kime­gyek a treplihez, hát ott fek­szenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz jó vége, most ugye, je­lentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizen­négy éves lány, mit beszélj annyit. Nándi bácsi, ennyi idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna. Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zár­ták az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, be­megyek, úristen, mindnyájan le vannak vetkőzve anya­szült meztelenre. Észrevesz­­nek, azt mondják: jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen igazságot köztünk, hogy me­lyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom, öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak...látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkoz­ni. Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami gyönyö­rű­ teremtés, no de hiszen ti is láttátok az előbb. Az a fe­kete haj, és képzeljetek hoz­zá kék szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdeztem egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek (magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és ak­kor megmutatom. Mire te póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszok­nyát, virágos blúzt, bekötöm a fejem, és megindulok a Ke­leti pályaudvarról fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek egy utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint a kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-megállok a kirakatok előtt, és az üvegből kifigye­lem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz, azt megszólí­tom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tud­­niilik itt lakik az öregas­­­szony, aki a szobát adja.) Er­re mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom a pasast a kapualjba, ha van száz fo­rintja feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind meg­lepődik, mert az hit+“. b""" ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magas és fizet. Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert ti­tokban élték tovább a régi életüket. Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt.­ Sőt, még híre is ment a gyárnak, mint „kóseroló”-helynek, ahol cédulát adnak, amire nem viszi el a rendőrség. Meghallotta egy pár maszek ribi, és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csi­bész, aki ötven—száz forin­tért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munka­erők! Hétfő reggel kiálltam a gyár kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán meg­állni annak megmondtam: menjen haza szépen, kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így végletekig, csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a bot­rány. Akit elbocsátottunk, rohant a munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy be­csapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist azonnal elbo­csátottuk. — Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt, aki megmaradt nálunk, így például a Cigány Mari is, ezek lassan meg is változtak, akiből egy tipp-topp nő lett. Egyszer odajön hozzám, le­adott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle, se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy­­ rendes fiú, aki megkérte feleségül, sze­retne hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki — mon­dom neki. Nem lehet, mert tud egy csom­ó homályos ügy­ről, amit régen együtt csi­náltak. Add csak ide munka­helyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú, persze hogy akadt a füle mö­gött egy csomó zűr, mikor át­írtunk, simán kirúgták a pá­lyaudvarról, fegyelmivel i­s mehetett vidékre, vagy meg­várhatta, amíg leinternálják közveszélyes munkakerülé­­sért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap le­jött egy barátjával, hogy fe­lelősségre vonjon minket. Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék. Ak­kora darab emberek még nem fordultak meg a gyár­ban. Ha egy négymázsás hordót kellett felrakni a va­gonra, nem hozták az emelő­­szerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek: bil­lentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hor­dó. Igaz, hogy zabálni is tudtak hozzá. Egyszer próba­főzést csináltunk olajos hal­ból. Mikor kész volt, felbon­tottuk a dobozokat megnéz­ni, hogy sikerült. A felbon­tott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt mond­ja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, meg­eszem én az egészet. Te? Há­rom kilót egyedül? Miért ne? — azt mondja — ilyen mun­kához enni is kell. Csak úgy marokkal belenyúlt a dobo­zokba, és ott a szemem láttá­ra megzabálta mind a há­rom kiló halat. Csóváltam a fejem: na, ha most nem le­szel beteg, Béla, akkor soha­sem. Tűnődik rajta, aztán bó­lint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyú ká­posztát. Mit mondjak: meg­evett egy fél mosófazékkal. Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát, elkezdtek üvöltözni az udva­ron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! A strigó fölemelte a ke­zét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavar­ta, hogy könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezé­ből a bicskát, aztán felemel­te mind a kettőt a levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte az udvaron, aztán kidobta a kapu elé. Mit csináltál, Béla? — kérdeztem tőle. Azt mond­ja, kihordtam a szemetet. És ment is vissza dolgozni. MOLDOVA GYÖRGY Cigány Mari és a többiek

Next