Szolnok Megyei Néplap, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-06 / 185. szám

1976. augusztus 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Feltárt mauzóleum Pécsett, dr Fü­lep Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum igaz­gatójának vezetésével, befeje­ződött a tavaly elkezdett ása­tás, amelynek eredménye egy páratlan szépségű ókeresztény mauzóleum. Ebben három szarkofág található, a sírkamra falait négy freskó dísziti. Az Országos Műemlék Felügyelő­ség és a Pécsi Tervező Válla­lat közösen készít tervet, hogy a nagyközönségnek is bemutat­hassák ezt a székesegyház előtt feltárt ritka műemléket. Képünkön az egyik faragott márvány szarkofág. Éjféli „rókavadászat" a jubileumi úttörőtáborban „Július 22-e nagy nap volt. Megérkeztünk a szolnoki ti­­szaligeti KISZ-táborba. Pa­vilonokba osztottak szét ben­nünket, azután a rajok is megalakultak. Az ünnepélyes tábornyitóra mindenki egyen­ruhában jelent meg. A va­csora után ismerkedési estet tartottunk. A humoros és vi­dám játékok után takaródó­hoz készülődtünk. Kicsit ké­sőbb feküdtünk le, mint kel­lett volna...” így összegezte az öcsödi Izbéki Gyöngyi naplójában az első nap ese­ményeit. A folytatást társai mondták el: Petri Kálmán (Berekfür­dő): — Kétszer voltam Fel­sőtelken az úttörőtáborban, de Szolnokon éreztem eddig legjobban magamat. A gaz­dag programból főleg a szel­lemi vetélkedőket szerettem. Az egy hét alatt elmentünk a KRESZ-parkba, megnéztük Kiskörén a víztárolót, más­nap menetdal-verseny volt, amelyen a rajunk, a Kossuth táj lett az első. Gödör Sándor (Törökszent­­miklós): — Rettentő büszkék voltunk, hogy legyőztük a lengyel csapatot. Azért jól összebarátkoztunk, nemcsak velük, de a magyar pajtá­sokkal is. Jó egy ilyen talál­kozó, mindig van mit csi­nálni, nek'­i unatkozunk ... Székely Éva (Öcsöd): — Éj­fél körül a legjobb álmom­ból riasztottak fel. „Rókát” kerestünk a tábor területén. Akinek volt zseblámpája, magával hozta. Kilenc „ró­kafejet” gyűjtöttünk össze, de sajnos nem a mi fajunk lett az első. Az viszont igaz, hogy az őrsi portyán ered­ményesen szerepeltünk. Le­veleket, növényeket kellett gyűjteni és különféle — tá­bori életet bemutató — ké­peket készíteni belőlük. Sinka Julianna (a tábori vezetőség tagja): — Ezt az egyhetes jubileumi úttörőtá­bort a Magyar Úttörőszövet­­ség 30. évfordulójának tisz­teletére szervezte a Szolnok megyei úttörő elnökség a megyei KISZ-bizottsággal kö­zösen. A megye legjobb út­törői, összesen százhetven­egyen jutalomból vehettek részt ezen. A programok összeállításánál figyelembe vettük, hogy sok pajtás a kulturális szemle résztvevője volt, így esténként műsoro­kat adtak, közösen zenéltek, játszottak, énekeltek. Úgy ér­zem, jó tábor volt. — á. i. — Kiállítások a Pest megyei pártbizottság székházában A szabadfoglalkozású kép­ző- és iparművészek, az MSZMP Pest megyei Mú­zeumok Igazgatósága együtt­működési megállapodást kö­tött. A szocialista szerződés célja egyebek között, hogy lehetőséget biztosítson az el­kötelezett, kommunista mű­vészeknek a bemutatkozásra, a szocialista művészek és a közönség változatos formá­ban való rendszeres találko­zására. Feladatul jelölték to­vábbá, hogy az együttműkö­dés segítségével erősítsék a pártalapszervezetek kulturá­lis nevelőmunkáját, közmű­velődési tevékenységét. A szerződés alapján nyílik meg szeptember 9-én a Pest megyei pártbizottság székhá­zában Bortnyik Sándor Kos­­suth-díjas festőművész és Gyurcsek Ferenc, Munkácsy- díjas szobrászművész — ő alkotta a szolnoki Tanúhe­gyet is — tárlata. Az idei munkatervben két előadás is szerepel. 5 Az Egyetemi Könyvtár céh­levélgyűjteménye Az egy városban élő, azo­nos ipart űző kézművesek a középkortól kezdve a múlt század közepéig szervezetek­be, céhekbe tömörültek. Ki­váltságaikat, kötelességeiket önkormányzatuk szabályait okiratokban rögzítették le, s ezeket a város vezetőségével, földesúri birtokon a földes­­úrral és a XVIII. század ele­jétől többnyire a királlyal is­mertették el. Ezeket az írá­sokat hívjuk céhleveleknek. I. Ferenc 1805-ben elren­delte, hogy az egész ország­ból gyűjtsék össze a céhleve­leket, mert új, egységes céh­­szabályzatot akart kiadni. A beszedett céhleveleket Bécs­­be küldték, a királyi kancel­láriába, s ott hevertek hat évtizedig. Csak a kiegyezés után sikerült ezeket Magyar­­országnak visszaszerezni, ak­kor, amikor a céhrendszer már megszűnt. Nagyobb ré­szük, kétezer, az Országos Levéltárba került, s ez az ér­tékes gyűjtemény 1945-ben a lángok martalékává lett. Az anyag kisebb részét, 738-at a budapesti Egyetemi Könyvtár kapta. Itt található ma a magyar céhlevelek egyetlen nagyobb gyűjtemé­nye. A céhlevelek az ország legkülönbözőbb városaiból származnak, legtöbb köztük a szabóké (86), a csizmadiá­ké (77) és a takácsoké (62.) Nagyobb részeiket a XVIII. században bocsátották ki. Szövegüket szép, gondos írás­sal pergamenre rótták, bőrbe kötötték és viaszpecséttel hi­telesítették. Érdemes ezekben az iratok­ban lapozgatni, mert sok ér­dekes jellemző adatokat árulnak el iparunk múltjáról, a régi szokásokról, erköl­csökről. Az első szabályok a vallá­si kötelezettségeket írták elő. Különös szigorúsággal tar­tották számon a részvételt az úrnapi körmenetben, vala­mint a céh védőszentjének ünnepén s a négy kántorbör­tön mondott miséken. A tá­volmaradók büntetést fizet­tek, pénzt vagy viaszt — ezekből gyertyáikat öntöttek, — mégpedig a mesterek két­szer annyit, mint a legények. Az inasok büntetése verés volt, vagy mint a céhlevelek kifejezték: „testi sanyargat­­ás.” A céhlevelek előírták, hogy negyedévenként — néhol ha­vonként — gyűlést tartsanak, kétévenként pedig választást. Ilyenkor választották meg a céhmestert, vagyis a szerve­zet vezetőjét és pénztárosát, a szabályok őrét és az ellene vétők megbírságolóját, vala­mint az atyamestert, a két vagy több mívlátót és a töb­bi vezetőt. Az artikulusok nagyobb ré­sze a céhbe való felvételt szabályozza. Inasnak csak törvényes házasságból szár­mazót fogadtak el. Inas ideje általában 3—4 év, de néhol 5—6. A pécsi lakatosoknál az erős testalkatú inas 3 évig szolgált, az erőtlenebb pedig 4-ig. Előírták, hogy az inas engedelmes, illedelmes le­gyen, tűrje el a fenyítéseket, járjon templomba, végezzen el minden munkát, vízhor­dást, favágást is. Fizetést nem kapott, legfeljebb kevés ruhát, de ezt se mindenütt. A felszabadult legények vi­selkedésére is erősen ügyel­tek, tiltották a mulatozást, verekedést, kártyázást, koc­­kázást. Ha önállósítani akar­ták m­agukat, akkor legalább három évig vándorolniuk kel­lett. Az idegen városokban az atyamester osztotta be őket munkára egy mesterhez. Mesterré csak olyat fogad­tak be, aki polgárjogot szer­zett és „remekélt”, azaz be­mutatta, hogy az ipart jól megtanulta. A debreceni szíj­gyártóknál négy lóra való „minden szerszámot” kel­lett elkészíteni; a rohonci gombkötőknél ötféle külön­leges gombot; a kassai ková­csoknál három puskát; a pes­ti órásoknál olyan álló órát, amely ütötte az órákat és minutákat, mutatta a kalan­dári­umot, a holdtöltét és új­holdat. A remek elkészítése után meghatározott taksát kellett lefizetni — a XVIII. században általában 30 forin­tot — és mesterebédet adni. A céhlevelek sokszor előírták, hogy ez hány fogásból álljon, mennyibe kerülhet. Az egyéb szabályok gon­doskodtak a betegek ellátá­sáról, a meghaltak temetésé­ről, előírták hogy a nőtlen mester egy éven belül háza­sodjon meg, este mindenki tartózkodjék otthon, senki se csábítsa el más legényét, ina­sát. Rendkívül érdekes a pes­ti kirurgusok következő sza­bálya: Ha valamelyik mes­ternek „nehéz paciense va­gyon, vagy incisio (a beteg testébe vágás) tétel, vagy golyóbis kivétel, vagy cson­toknak helyre tételének szük­sége, tartozik a többi meste­réket ponvocálni (összehívni)’, és velük konzíliumot tartani. A mondottakból kitűnik, hogy a céhek elsősorban ér­dekvédelmi szervek voltak. Azonban a közönségnek is haszna volt belőlük, mert ar­ra vigyáztak, hogy selejtes áru ne kerüljön ki a kezük alól. A céhmester és a mív­­látók rendszeresen ellenőriz­ték a munkáikat, a rosszul el­készített iparcikkeket elvet­ték és megsemmisítették, ké­szítőjüket pedig megbírsá­golták. Arra is ügyeltek, hogy a megyék, városok ál­tal megszabott árakat ne lép­je túl egyetlen céhtag sem. Vértesy Miklós Mária Terézia oklevele a Tudom­ány Egyetem alapításáról ANTALFFY GYULA így utaztunk hajdanában jel indul el Pestről a gyors­szekéren. Vitatársai: „egy bor­­kereskedő zsidó, egy erdélyi szász kalmár, egy lengyel ka­tonatiszt és egy tót születésű pápista pap, csinos, fiatal hú­gával”. Még csendes a város, amikor átrobognak az Úri és a Hatvani utcán meg a Kere­pesi úton, s félóra múlva már Rákoson járnak, mindjárt utána pedig Cinkotát érik, hol — amíg új lovakat fog­nak a gyorsszekér elé — meg­reggeliznek az utasok. Gyön­gyösön és Kápolnán vezet to­vább út­juk, s késő este érnek Füzesabonyba, ahol megéj­szakáznak. Napkeltekor már Poroszlón vannak, s itt kezdő­dik az út „alföldibb” szaka­sza. Poroszlót ugyanis külö­nösen kedveli a Tisza, gyak­ran kilátogat hozzá, nem restelli a nagy utat — írja Petőfi úti leveleiben, majd így folytatja: „Most is ott tisztelkedik­. A fogadótól jobbra-balra tengert látunk, melyben nyakig úsznak a fák, mint valami szerencsétlen hajótörést szenvedők. A víz köz­epén nyúlik végig, mint valami nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Áb­rahám kebelére jutott. Hosszúsága egész félórányi ugyan, de jó időben négylo­vas kocsi — nyolc ökör segít­ségével — egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az Alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta. E tekintetből jónak láttam leszállni a gyorsszekérről, s gyalog zarándokolni át a töl­tésen, hogy feldőlés ellen biz­tosítsam magamat, mert én fej­emmel szerzem ugyan ke­nyeremet, de azért nyakam sem imádom kevésbé, mint fejemet. A­­ gyorsszekérnél egy óranegyeddel hamarabb ér­tem a Tisza hídjához, s ez alatt gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, mely a kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényes­ségében.” A Poroszló és Füred közti utat legtöbbször gyalogszer­rel teszik meg a kocsiposta más utasai is. Nagy Titusz, az athenaeum cikkírója 1839- ben pontosan ugyanúgy járja végig ezt a nevezetes útsza­kaszt, mint Petőfi. Vagyis az apostolok lován, de ő egye­síti a hasznost a kellemessel, s ha már annyi a víz — és nyár van —, hát megfür­dik a folyóban. „Poroszlóra érkezvén, a gyorskocsi iga­zán fennakadt — tudósítja lapját —, mert a Tisza ki­öntvén, az út egészen­ Tisza­füredig járhatatlan volt. Ka­lauzunk dereglye után járt s gyorskocsinkat a vízen Ti­szafüredig szállítandót, ebbe belehelyezték. Ütünk gyö­nyörű volt, én svéd társam­mal a Tisza meleg vizébe ugorva kísértük egy darabig hajónkat. Két óra alatt Ti­szafüredhez közel egy ven­dégfogadónál állt meg de­reglyénk.” Nyolc év alatt mégis történik annyi hogy fél nappal megrövidül a gyorskocsi útja. Petőfi a má­sodik nap este már Debre­cenben van, „a temető mel­lett jöttünk el, hol Csokonai pihen, hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán”, míg Nagy Titusz csak harmadnap délre éri el a nagy­alföldi mezővárost. Az Athenaeum munkatársa kétszer hal meg az úton — Gyöngyösön és a Hortobágyi csárdában —, Pe­tőfi csak egyszer, a füzes­abonyi fogadóban, egy szo­bába zárva a szász kalmár­ral és a lengyel katonával. Petőfi 1847 tavaszán nem időzik huzamosabban Deb­recenben, siet Júliához Szat­­márba. „Irtóztató unalmas ez a Debreczen és Nagy-Károly közötti út” — olvassuk más­napi feljegyzését. — „Homok és homok. S hegy, se róna se ló, se szamár, hanem va­lóságos öszvérvidék, a mi legkomiszabb.” Reggeltől es­tig tartó utazás után érke­zik Nagykárolyba, majd haj­tat is tovább Erdődre, hol kedvese lakik egy öreg vár­kastélyban­­­ „Még csaknem egészen ép a vár, körülbelül a XV. századból, nem egé­szen nagy dombon, két ki­csiny és egy nagy toronnyal, honnét éjszakra ellátszanak Szatmár-Németi templomai. Hajdan Rákóczi bírta e vá­rat; mostani birtokosa... nem, ennek nevét nem írom le.” Visszafelé az Érmelléken és Nagyváradon át Szalontá­­nak veszi útját, hogy Arany Jánost se kerülje el. Siet­ő még Váradot „a szép, kel­lemes, nagy várost” sem ér rá megvizsgálni —, de szeme folyton a tájon, hol áthalad: „Az Érmellék kellemes, sze­líd völgy, a hegyoldalon ama híres bortermő szőlők, a hegy alatt pedig gazdag szántóföldek. Székelyhídon etettünk, ép azon fogadóban, hol 1843-ban, mint színész, játszottam valami hatod ma­gammal. Megnéztem a nagy ivó­szobát is, hol színpadunk állott. Halovány, örömtelen, száraz ködalakok vettek kö­rül.” Szalontáról hazatérőben az­tán alaposan kiveszi részét az alföldi utazás gyönyörei­ből. A Mezőtúr, Szolnok, Abony, Pilis, Üllő útvonalat használja, s a felázott töl­téseken négy napig szekere­­zik végig. „Nem elég, hogy az Alföldön utaztam — írja már Pesten, 1847. június 25- étől keltezve —, az is hoz­zájárult, hogy 10, mond: tíz napi esőzés előzte meg utamat, s még azonfölül az útban is vert az eső két na­pig. Most már csak képzel­heted, dehogy, ha megsza­kadsz, sem képzeled. Sátor volt ugyan szekeremen, ha­nem azért annyi sár ragadt a kerekekre, hogy a szó leg­szentebb értelmében minden száz lépésen meg kellett áll­nunk s lovasvillázni a kül­lőkről a gáncsoskodó fekete írásvajat..Ekkor születik meg a lóvásárairól híres Me­zőtúron a vers, amely az „Utazás az Alföldön” címet kapja: Pompás kis utazás, valóban! Alig van egy arasznyira Fölöttem a felhő, oly terhes. Szakad nyakamba zápora. Bundám dohányzacskómra adtam, Hogy az maradjon szárazon. Csűrön víz vagyok. Még megérem, Hogy végre hallá változom. Minő az út!... De vájjon út ez? Vagy fekete kovász talán? Mely, ha kisül, leszen belőle Kenyér az ördög asztalán. Ne dögönyözze kend csikóit, Ne dögönyözze kend kocsis, Fölérünk Pestre, ott leszünk tán Má­r az ítéletnapon is. A vers prózai kiegészíté­seként ideiktatjuk alföldi út­jának befejező szakaszáról szóló levélrészletét: „Szalon­táról június 13-án értem Pest­re, esőben és éjfél tájban, minek két kellemetlen kö­vetkezménye volt: primo jól megáztam, secundo alig akadtam fogadóra, hova be­eresztettek. Végre kinn a po­kolban, a kerepesi úton (a mai Rákóczi úton), a Fehér­ló nyitá meg előttem barát­ságos karjait, az­az nyikor­gó kapuját. Ágyam oly ir­galmatlanul sima volt ugyan, mint az újvilág-utczai (ma Semmelweis utca) kövezet, de azért mégis remekül aludtam, mert négy napi utam az Alföldön úgy meg­hányt, mintha a világot utaz­tam volna körül.” (Vége) „Pompás kis utazás, valóban”. A kocsiposta a 40-es években már elkerüli Szolnoknak a tájékát is. Tiszafürednél keresztezi a fo­lyót, hogy ameddig csak lehet — vagyis a Pest-Hatvan-Gyön­­gyös közti szakaszon —■ az Al­föld magasabb peremvidéké­nek kevésbé süppedékes útja­in, majd a Hortobágyon át haladjon Debrecenig, ahon­nan aztán szétfutnak a tölté­sek Máramaros, Sza­tmár, Szi­lágy és Bihar megyék felé. 1847 tavaszán ezen a vona­lon utazik Petőfi Debrecenen és Nagykárolyon át Erdődre. Visszafelé Szalon­tán és Me­zőtúron át jön, de mindkét alkalommal hamisítatlan al­földi utazásban van része, bi­zonyítékául annak, hogy leg­feljebb árnyalati különbségek lehetnek a Szolnok—debrece­ni és a tiszafüred—debreceni út között, az utóbbi javára. Petőfi május 13-án kora reg­

Next