Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

1977. április 10. Mint a felbolydult méh­kas, olyan volt a község. Már kora reggel szokatlanul sok ember járt, kelt az ut­cákon. Finomságokkal meg­rakott kosarakkal, szatyrok­kal igyekeztek haza. Minden második kerékpáros „beszer­ző” egy, két láda sört fuva­rozott. Szorgos kezek csinosí­tották az udvarokat, rendez­gették a v­irágoskerteket. Minden az ünnepre utalt a hét végén Tiszavárkonyban. — „Tej, kenyér, szalámi, bor, sonka, tortalap.. . ez annyi mint. .. 250 forint. .. Köszönöm...” Az áfész élel­miszer­boltjának két eladó­ja megállás nélkül számol, árut pakol... — Lassan két hete tart ez a nagy forgalom — mondja két’ számoszlop összeadása közben Tancsik Ferencné, a bolt vezetője. — tyűből vásárolnak leg­többet az utolsó napokban a várkonyiak? — Március utolsó napjai­ban sokan megvették már a sonkát, a tojást, a tortához, a süteményhez valókat, az italt. Most már inkább csak tejért, kenyérért meg apróbb dolgokért jönnek. Ma a sör a „sláger”. Most kaptunk, és nem is egy vevőnk vitt egy­, két ládával. Úgy gondolom, hogy a vásárlás nagyja már lement. — A boltvezető is házias­­­szony. A családban hogyan készülnek a kétnapos ün­nepre? — A fiamékkal lakom, kö­zösen csinálunk mindent. A nagytakarítással végeztünk, a sütés, a főzés van hátra. — Mi lesz a menü? — Két tyúkot vágunk, lesz kocsonya, sonka, sütemény, bor, sör. . . Remélem ízleni fog mindenkinek. A Munkásőr úton Mészá­­roséknál a húsvéti készülő­dés legnagyobb munkája a kerítés építése és festése volt. — Jól haladunk vele, ma meglesz — teszi le a festé­­kes ecsetet Mészáros János­­né. — Jó, hogy jött, elkel egy kis pihenés. A derekam teljesen elzsibbadt... Egy hete készült el a kerítés. A két unokám csinálta, ugyan­is kőművesek. Mi meg az urammal úgy döntöttünk, hogy húsvétra befestjük, ne csúfoskodjon itt. A ház vé­gibe levő kerítést is megre­­perálja az uram addigra. Le­gyen teljesen rendben a porta, mert az ünnepre vá­rom a lányomékat Karáról. Közben megérkezik a szomszédból Szőke Lajosné. — Átjöttem segíteni An­­nuska néninek. Ketten csak hamarabb befestjük a kerí­tést. Amíg itt vagyok a 12 éves kisfiam, Józsi otthon mos. Már kicsi korukban hozzászoktak.­a házimunká­hoz. Mondom magának, szebben más, mint némelyik fiatalasszony. Mi is ki akar­tuk festeni az egyik szobát húsvétra, de nem kaptunk meszet. Hát most az ünnep­re így marad. Göndör hajú kisfiú trappol felénk, Szőkéék legkisebb fia, az ötéves Géza. Anyjára csimpaszkodik úgy válaszol­­gat. — Tudod-e, hogy milyen ünnep lesz most? — Húsvét.. . — Mit csinálsz akkor? — Meglocsolom az anyu­kámat meg a Mészáros ma­mát. — Kölnid van már? — Vettünk a boltban. . . — Mit szeretnél kapni a locsol­kodásért? — .. .pénzt meg csokito­jást. .. Nagy tábla hirdeti: Mészá­ros Zoltánná, női-, férfifod­rász. Az üzlet még csendes csak egy vendég van. — Délutánra várom a na­gyobb forgalmat — mondja a fiatal fodrásznő, — miköz­ben a frizurakészítés kellé­keit rendezgeti. — A legtöbb asszony, lány ugyanis dol­gozik, csak három, négy óra felé érnek rá. — Milyen frizurát kérnek most a a vendégek? — Az idősebb asszonyok daueroltatnak, a fiatalok le­vágatják, berakatják a ha­jukat. Jönnek a férfiak is „szépítkezni” és­­ sok kisgye­reket hoznak. — A fodrásznőnek ki csi­nálja az ünnepi frizurát? — Természetesen saját magam... Az ünnepi készülődés lá­zában égett az egész község a hét utolsó napjaiban a legfiatalabb lakótól a legidő­sebbig. Húsvéti jókívánsá­goktól volt hangos a tisza­­várkonyi főutca. — szekeres — A LEHEL-KÜRTÖK KÉSZÍTŐJE Aki Jászberényben a Liliom utcát keresi, ha kérdezősködik sem biztos, hogy rátalál. Az elfelej­tett sétány szerényen hú­zódik meg a Zagyva­partion, néhány régi ház szegélyezi, egyik vége a Szövetkezet úti lakótelep emeletes épületei közé nyúlik. Könnyen rátalál viszont aki úgy keresi... az utca, ahol Háy Nándor szobrászmester lakik. A Lehel-kürtök készítőjét so­kan ismerik. A 81 esztendős mester szá­mára még mindig a műhely a legmeghittebb zug a ház­ban. Tréfálkozik, hogy kösz­­vénye elől menekül a mű­helybe, de a polcokon sora­kozó Lehel-kürtök jelzik: a munka az, ami odaviszi. — A jászberényi gimnázi­um 4 osztálya után Buda­pestre a Felsőipari Rajzis­kolába kerültem. Barokk or­namentikát, külső-belső hom­lokdíszítést tanultam. Mes­terem, Kórász József szob­rász- és iparművész volt. Számát sem tudom már azoknak az épületeknek, amelyeknek a homlokzatát díszítettem. Budapesten régi oktatási intézmények, Győr­ben többek között a kápta­landombi bérház, a törvény­szék épületének homlokzata őrzi kezem nyomát. A Lehel kürtökről, „önté­sükről” mesél: — Érdekes történet, fiatal korom és öreg napjaim hű­séges kísérői ezek a kürtök. A történet az 1896-os mille­náris kiállítással kezdődött. Ott volt a Lehel-kürt is. Tanítómesterem, a­ jászberé­nyi tanács engedélyével ne­gatívot készített a történel­mi ereklyéről, a következő esztendőben pedig az iskolai szemléltetés céljából enge­délyezték a másolatok készí­tését. — Az iskola befejezése előtt mesterem tanácsolta le­gyen a Lehel kürt a vizsga­munkám, mint jász gyerek­nek jár nekem ez a „kivált­ság.” Ez volt az első „nagy találkozásom” a kürttel. A másik a világháború után történt. Amikor leszereltem és nem volt munkám, a jászberényi Tanítóképző In­tézet megbízott: készítsek Lehel-kürtöt, több százat, először a felsőfokú, majd az alsófokú oktatási intézmé­nyek részére. Azóta nem tud­tam „szakítani velük.” — Hány került ki a mű­helyéből, s hol vannak most ezek a kürtök? — Nagyon sok, még ez­rekben számolva sem tud­nám megmondani. Ha ven­dég jön Jászberénybe, vagy a Jászságba, vendéglátója gyakran a Lehel-kürttel ked­veskedik neki. Ha kirándu­lókkal­­ megrakott autóbusz áll meg a főtéren, útjuk rendszerint hozzám is elve­zet. Évente több száz levelet kapok az ország minden tá­járól, az idegenforgalmi hi­vataloktól, Rómából, Párizs­ból, Londonból, a testvérvá­rosokból, Lehel-kürtöt kér­nek. — Melyik kürtjére emlék­szik legszívesebben? — Mindegyikre. Ha mégis ki kellene választani egyet, a Torontóba került kürtöt említeném. Kértek egy kür­töt, megkapták és egy ma­gyar nyelvű könyveket áru­sító bolt kirakatába állítot­ták ki. A rendező szervek­től levelet kaptam, írták, hogy a kirakat elé, mint za­rándokhelyre járultak az ott élő magyarok hónapokon keresztül. — Derűs történet? *— Volt olyan is. A hatá­ron a fiatal svájci vámtiszt gyanúsan méregette az aján­dékba vitt Lehel-kürtöt, többször belelapozott a kul­turális értékű tárgyak jegy­zékébe, azután azzal a meg­jegyzéssel nyomta rá a bé­lyegzőt a vámcédulára, hogy mehet mert a kürt törött. Egy jászberényi ismerősöm mesélte a történetet, a sváj­ci rokonlátogatás után. — Illés — SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Esszék, tanulmányok a költészet napjára Könyvkiadásunk nemcsak a hazai és külföldi klasszi­kus kortársi lírai alkotások közzétételével ünnepli a köl­tészet napját, jónéhány es­­­szét, tanulmányt is megjele­­tetnek. Szuromi Lajos műve az Akadémiai Kiadó gondozásá­ban az irodalomtörténeti fü­zetek 93. köteteként lát nap­világot. A szerző József Atti­la egyik legtöbbet elemzett versét, az „Eszmélet” című alkotást értékeli, a tanul­mány az eddigi kutatások kamatoztatása mellett a köl­temény új értelmezését ad­ja. Ugyancsak­ az Akadémiai Kiadó adja közre Széles Klá­ra „Reviczky Gyula poétiká­ja és az Új magyar líra” cí­mű kötetet, amely Reviczky Gyula költészetét elemezve a művek értékének mérhető­ségéről, minőségéről is szól. Sipos Lajos műve „Babits Mihály és a forradalmak ko­ra” címmel jelenik meg a magyar líra ünnepén. Juhász Géza, az 1968-ban elhunyt irodalomtörténész a most megjelenő Csokonai tanul­mányok című kötetben meg­állapítja a Csokonai művek kronológiáját, bemutatja a költő latin- és magyar nyelvű zsengéit, eloszlatja az élete és munkássága körül szövő­dő tudománytalan legendá­kat. Somlyó György irodalmi esszéinek négy évtizedes ter­mésből készült válogatás, „A költészet vérszerződése” címmel, amelyet a Szépiro­dalmi Könyvkiadó jelentet meg. A Móra kiadó Petőfi Sándor születésének 150. szü­letésnapjára jelentette meg első ízben Fekete Sándornak az ifjúság számára írt „Így élt a szabadságharc költője” című könyvét. A most meg­jelent második kiadás a na­pokban került a könyvesbol­tokba. SZÜLETÉSNAPI ÜDVÖZLET Ötéves a Ki mit tud győztes, a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttesse kÖPSOr. Tizenek ezelőtt egy vékonyka fiatal­ember lépte át a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium ka­puját. Szép nyár volt, taná­ri diplomáján akkor száradt a tinta. Minden jó volt, a diákok szerették, szénája, szalmája rendben volt Papp Imre ta­nár úrnak, de valami mégis nagyon hiányzott. A tánc... A fiatalember ide-oda kilincselt, hogy népi együttest akar alapítani. Jó lenne, de nincs rá pénz, mondták neki itt is, ott is ... Új szintjért. A­zottság és a városi tanács 1971-ben állást foglalt Papp Imre gondolata mellett. Vág­jon neki, Imre, biztatták, igaz, csak ezt az 50 ezer fo­rintot tudjuk első útravalóul adni, de több mint semmi, — nagy szíve van magának s az itteni fiataloknak. A szövetkezetnek is hamar megnyílt a szívük, befogad­ták a táncosokat, — a pénz­tárcájukat se sajnálták tő­lük. Az első verbunknak foga­natja volt. 1972. május else­jén az együttes már közönség előtt táncolt. Kecskeméti képsor, 1976. nya­rán. A néptánc-csoportokat minősítő bizottság csodálko­zott: a bronz II. minősítésű, csaknem ismeretlen jászsági táncosok öt grádicsot ugrot­tak fölfelé. Ami jár az jár: megkapták az arany minősí­tés III. fokozatát. Jó másfél évvel később krónikás kameránk belép az együttes jászberényi Víz ut­cai székházába. Toldozott tol­dozott „bagolyvár”-szerű épület. A kiadós esők néha nemcsak a szántóföldeket áztatják. Hétköznapi kép: próbál az együttes. — Copfos kislány, jó volt az országra mosolyogni? Most is mosolyog. Beszé­des válasz. — S addig mi minden tör­tént? — Egy év szakadatlan munka után jutottunk odáig. Itt mindenki többesszám­ban beszél. A szólótáncosok is, a vezető, Papp Imre is. — A tánc „eszköz”. Nem­csak egy-egy kor és táj folk­lóranyagát mutatjuk be, amikor táncolunk, hanem ön­magunkat is kifejezzük. Na­gyon fontos tudnunk, hogy milyen emberek vagyunk, s milyenek lehetünk. A neve­lést a szakmai ismeretekkel egyenrangúnak tartjuk. A döntő előtt. A kame­­­­rák ezt nem mutatták. Papp Imre: „Fellépés előtt most szé­pen elmegyünk moziba, megnézünk egy jó filmet, az­tán táncolunk egy nagyot!” A krónikás ekkor már a képernyő előtt morfondíro­zott: „Tímár ‘Sándor mindent egy lapra tett fel? — de ő biztos szokott lenni a dolgá­ban! A Domaházi táncok fej, vagy írás! Ez a fiú az ország közvéleménye előtt akarja bizonyítani, hogy az évek óta tartó szakmai vitában neki van igaza: a népi tánc for­makincse önmagában is mű­vészi erő lehet! A krónikás már nem is tudja kinek drukkolt jobban: a jászságiak koreográfusá­nak, a Tisza táncegyüttes volt alapító tagjának, Tímár Sándornak, az ifjú Erkel-dí­­jasnak, vagy a fellpésre ké­szülő fiúknak, lányoknak. De a jászsági szakmunkástanu­lók, gimnazisták, ifjúmunká­sok magabiztosságát nem ol­vasztotta szét a jupiterlám­­pák pokoli melege. Fiatalember pergekalap­­ban. — Izgult nagyon? — Igyekeztünk, hogy elfe­lejtsük, hol is vagyunk. Megint: „mi”. * A képernyő f' an­ LineAm ■ - * látszott. Az inak feszes húrok. Rézágyúk dörrenése a legények dob­­bantása. A lányok Éva moso­lyával szelídítenek. Omlik a ritmus, árad a szerelem .. . Pernye András vége-hossza sincs cigarettája is táncol már.... Vásárhelyi a jó gaz­da mosolyával ül... Major tarkójáig húzza bozontos sze­möldökét: „még ilyet, ejnye, de szép!” Petrovics Emilnek a bajsza is nevet. Szinetár talán arra gondol: „ ... kin­cset érne mifelénk is egy ilyen tánckar!” A fergeteges tovább forró­sodik, ahogy a porond leve­gője. Ádám megint győz. A lányok átveszik a fiúk lépé­seit. Beteljesedett a szerelem. Újra itthon. nye ismert. A jászságiak ma­ximális pontszámmal nyer­tek. Ők nyertek? Is. A magyar néptáncmozgalom is vel­ük. S a szűkebb haza, ahol bi­zony rosszul indult a Ki mit tud? — Jönnek a VIII. országos néptáncfesztiválra, Szolnok­ra? — Nem, nem megyünk. De szeretnénk eloszlatni a „bel­ső berkekben” szállongó pletykákat: nem a „Tisza” miatti esetleges rivalizálás miatt nem indulunk a szol­noki fesztiválon. Nagyon is jó a kapcsolatunk a Tiszával, é s az is marad. De egyelő­re, ha nem is fáradtunk ki, többet nem bírunk. A hét vé­gén néhány pár a Sebő­­együttessel — az Interkon­­cert megbízásából — Len­gyelországba utazik, majd később tizennégy pár Görög­országba. — Hányan vannak tulaj­donképpen? — A gyerekekkel, az után­pótlással együtt több mint kétszázan ... Tiszai Lajos Fotó: Nagy Zsolt Papp Imre: Nagyon jó nálunk a közösségi szellem. Ez nagyon fontos! Fellépés előtt Párosan szép az élet

Next