Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-04 / 2. szám

1980. január 4. Harmadik napja tart a népszámlálás Január másodikán az or­szág minden részén meg­kezdődött a népszámlálás. Az összeíróbiztosok az ös­­­szeíróív alapján munkához láttak­. Tegnap Zagyvarékasra lá­togattunk el megnézni, hogy milyen körülmények között dolgoznak. Zagyvarékas ti­zenkét és Szászberek négy körzetében az összeíróbizto­sok munkához láttak. Min­den reggel a tanács épületé­ben megbeszélik az előző napi tapasztalatokat. Az el­ső napon megnehezítette munkájukat a hiányos adat­­szolgá­ltatás, mivel azok a családtagok akik várták őket, nem tudták pontosan a távollevőknek a munkahe­lyükkel, foglalkozásukkal és az iskolai végzettségükkel kapcsolatos adatait. A tanácsházáról Molnár Lászlónéval és Fekete Gá­llamnéval indultunk el. Az első három házba hiába csengettek, a lakók Szolno­kon dolgoznak, így este kell ismételten felkeresni őket. A levélládába bekerült az értesítés és folytattuk az utunkat. A Zrínyi u. 13. számú ház ajtaján csengettünk. Az aj­tó nyílt és kedvesen fogad­ták az idegeneket. Csák Bé­­láné a szobába invitált, és már át is adta a szükséges iratokat. Szabadságon van —­ mondta — mert a fia Debrecen­ben középiskolában tanul, és a téli szünetet együtt töltik. Az összeíró ívre gyorsan felkerülnek az adatok a lakásról, a munka­helyről és a foglalkozásról. Pár perc után elbúcsúz­tunk a családtól. Az össze­íróbiztos és a felülvizsgáló folytatta a munkát. A kö­r­­ziet 324 lakóját kell felkeres­niük. Az első nap közülük mindössze 30-tól tudtak vá­laszt kapni az íven feltünte­tett kérdésekre. Kunhegyes műemlékei Eredeti formájukat kap­ják vissza a Tisza II. víz­lépcső körzetéhez tartozó Kunhegyes műemlékei. A több mint 150 éves klasszi­cista stílusban épült refor­mátus templom helyreállí­tása hamarosan befejező­dik; jelenleg már a hom­lokzatát renoválják. Meg­kezdődött a XVIII. században épült barokk stílusú „só­ház” felújítása is. A resta­uráláshoz a központi­ támo­gatás mellett a helyi ipari és mezőgazdasági üzemek 400 ezer forint értékű tár­sadalmi munkát ajánlottak fel. Befejezése után közmű­velődési központot alakíta­nak ki benne a nagyközség lakóinak. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Hétrészes tv-sorozat a gyermekekről A gyermekeket körülvevő világról, a velük való törő­désről, fizikai és szellemi fejlődésükről szóló hétrészes dokumentumfilm-sorozat su­gárzását kezdi meg szomba­ton —• január 5-én — dél­után a televízió. A „Játszani is engedd...” című műsorsorozat — Jó­zsef Attila szép szavaival — arra utal, hogy a játék is komoly dolog. Munkára és életre nevel, hozzájárul a gyermekek szellemi és testi gyarapodásához, hatással van kézügyességük, megfi­gyelőképességük, találékony­ságuk, fantáziájuk fejlődé­sére, magatartásukra, jelle­mük, személyiségük alakulá­sára. A filmsorozat Kővári Péter író-szerkesztő-riporter alkotása. Újabb pihenőerdők A települések közvetlen közelséiben kialakított pihe­­nőerdők jelentik nagyon sok esetben a városi lakosság egyetlen kapcsolatát a ter­mészettel, ennélfogva a MÉM „erdőátalakítási” fej­lesztési programjának a szó szoros értelmében köz­érdekű haszna van. Az év minden hónapjában a láto­gatók seregeit fogadó, pihe­nőhelyekkel, erdei pályák­kal, esővédőkkel és szalon­­napütőkkel ellátott terület 1979-i ben már csakne­m 75 ezer hektárra kerekedett. 5 A Gecse Árpád képei a fővárosban Gyümölcsöző „kulturális szövetség” hozta létre azt a képzőművészeti kiállítást, amelyhez a Szolnok megyei Tanács, a Jászberényi Járási Hivatal művelődésügyi osz­tálya és Budapest­ XXI. ke­rületi Tanácsa művelődési központja adta a nevét, s amelyet a csepeli Rideg Sándor Művelődési Ház ka­maratermében rendeztek meg 1979 decemberében. A ne­vezett helyen az a Gecse Árpád állította ki festmé­nyeit, akit Szolnok megyé­ben nem kell bemutatni, a főváros iménti peremkerüle­tében viszont még a rend­szeres tárlatlátogatók több­sége sem tudott létezéséről. E tény említésével nem a köztiszteletben álló alattyá­­ri művész elért eredményeit kívánjuk­­ elhomályosítani, hanem sokkal inkább alá­­húzottan hangsúlyozni az ilyen rendezvények fontossá­gát kulturális missziót be­töltő szerepét. Mert — kü­lönösen az elmúlt évtized alatt — bármennyire is na­gyot léptünk előre a közmű­veltség emelésében, ezen be­lül pedig a vizuális kultúra terjesztésében, azért még korántsem lehetünk elége­dettek. Nem lehet mindenki kor­szakos jelentőségű zseniális mester; olyan stílusforradal­már, mint mondjuk éppen a természeti valóságot új szemszögből láttató Szinyei volt a múlt században, vagy mint a kora társadalmi va­lóságát könyörtelen objek­tivitással feltáró Derkovits Gyula, századunk első har­madában. De mindig így volt ez a művészettörténet folyamán: a társadalmi alap minőségi változása, vagyis az ugrásszerű fejlődés szük­ségszerűen „kitermelte” a megváltozott viszonyokat ki­fejezni tudó néhány előre­mutató nagy egyéniségét, hogy aztán a többiek ma­gas-, közép- vagy elfogad­ható esztétikai szinten kö­vessék őket a megérzett és kijelölt úton. Gecse Árpád tehetsége a negyvenes évektől bontako­zott ki Érdeklődését, festői látásmódját mindvégig az alföldi táj szeretete, a falu romantikus-valóságos at­moszférája és a hozzájuk kötődő emberek mindenna­pos foglalatossága határozta meg. A tisztes korba érkezett művész ma is hű önmagá­hoz, amin azt kell értenünk, hogy sem tematikai érdeklő­dését, sem stílusát nem kí­vánja tőle idegen hatások­kal kozmetikázni. Bizonyára tisztában van azzal — mű­vei is ezt sugallják —, hogy mindaz, ami tőle idegen, az­zal kialakult egyénisége nem tudna mit kezdeni. Ha meg­próbálna modernkedni, ab­ból csak egy esetlen, ügyefo­­gyott valami lenne, de még a sikerültebb produkciókról is lekiabálna a modorosság. Ilyeténképp lemond, ugyan a „modern festő” kétes értékű besorolásáról, de kárpótlásul magáénak tudhatja a „mű­vészi etika” mindennél tisz­tább értékeit. Mindez per­sze korántsem jelenti azt, hogy pályafutása alatt ne alakult, változott, fejlődött volna piktúrája. Az ő alko­tói útjának is megvannak a maga egymásból logikusan következő, kimutatható pe­riódusai. Ez elsősorban az esztétikai minőség szüntelen fokozásán érvényes nála, de szemmel látható az a törek­vése is, hogy saját forma­­kultúráján belül stilárisan is előbbre lépjen, vagyis hogy a bonyolultabb kém­ megoldásoktól az egyszerűbb, a leszűrtebb, az összegezőbb kompozíciós megoldásokat keresse. Íme, mennyi tiszteletet ér­demlő művészi tisztességet tudhatnak magukénak a tisz­tes hagyományokat követők. Mert Gecse Árpád — amint arra már utalás történt — korábbi kezdeményezésének kitaposott úton jár. Képei­ben épp úgy ott vannak a szolnoki hagyományok, mint a nagybányai plein air fes­tésmód jellemzői. Ebbe az „idegen” masszába aztán be­legyúrja még önmagát, azt a szubjektív töltetet, amely műveit megkülönbözteti a másokétól, a jeles iskolák és alkotók biztos alapot nyújtó hatásától. Festményeinek alapvető formai ismertetőjegyei: egy­felől a különös éles kont­rasztokra épített színvilág, másfelől a finoman rejtett és egyben határozott szer­ke­­zetiség. Kiváltképp tájképei és falurészletei jeleskednek ebben, amikor is a mellbe­vágó sárgákkal hol drámai, hol pedig lírai hatást tud egy-egy témába varázsolni (Alkony, Sárga ház ősszel..., Sárga ház télen). A külföldi utazások élményeit feldol­gozó vedutaképeken viszont teljesen feloldódik a konst­­ruktivitás, és átadja helyét az impresszionisztikusan vib­ráló ecsetkezelésnek, vala­mint a tüzes színek és a fény-árnyék játék festői kontrasztjának (Wawel, Szent Márk tér). A mintegy negyvenre te­hető kollekcióban Gecse Ár­pád az emberábrázolásnál vezette a legtávolabbra a látogatót. Három pályakez­dő arcmása (Kesztyűs nő, Szakállas öreg, Öregasszony) a stílus tekintetében szinte a múlt századi portretírozást idézi, anakronizmusa viszont perdöntően bizonyítja, hogy tökéletesen megtanult raj­zolni és hiánytalanul elsa­játította a mesterségbeli tud­nivalókat. Újabb portréi kö­zött alighanem fő műnek te­kinthetjük a Napsütést, ame­lyen szinte izzik a kávéját kevergető nőalak piros ru­hája, de ez az áradó plein air hatja át az asztalon levő csendéleti tárgyakat és a kompozíciót lezáró kertrész­letet. A könnyed ecsetkeze­lés és az emberi karakter érzékletes megragadása je­leskedik önarcmásain is (Szolnoki önarckép, Pipás önarckép). Művészünk láthatóan sze­reti a virágokat, s ez­t ele­ven, életszagú virágcsendéle­tei hitelesítik. Tanulságos volt megfigyelni, hogy ezek­ az „élő” tárgyak milyen frissnek, szinte spontán ele­ganciával hatnak, ugyanak­kor az ,,élettelen” anyagok — üvegek, cserép- és fém­tárgyak — csendéleti össze­állításai ridegek és megle­hetősen keresettnek hatnak. Kívánatos lenne, hogy Gecse Árpád Csepelen be­mutatott festményanyaga Szolnokon is nyilvánosság elé kerüljön. Egy kis sze­lektálás és egyúttal kibőví­tés persze nem ártana — na és a szakszerű rendezés, amelynek hiánya a fővárosi szereplés sikerét jócskán de­valválta. Hiába, a jó szán­dék és a lelkesedés önmagá­ban kevés ahhoz, hogy a műtárgyakban rejlő artiszti­­kum csorbítatlanul érvénye­süljön. Ecsery Elemér — A munkaközvetítőben mondták, hogy maguk vesz­nek fel embereket. — Veszünk. Ide akarsz jönni ? — Érdeklődnék, milyen le­hetőségek vannak? — Hát, itt olyan lehető­ség­ek vannak, hogy ide­jössz, aztán meglátod. — És hogy alakul a kere­set? — Hát úgy, ahogy dolgo­zol. Teljesítménybér. — Értem, de mégis men­­nyit lehet keresni? — Miska, te mennyit szok­tál keresni? — Én-e? Úgy 4—5 között. —• Az jó. És milyen fel­tételek vannak? — Itt nem nagy feltételek vannak: munkakönyv, er­kölcsi, egészségügyi könyv. — Jó, akkor hétfőtől jö­hetek? — Jöhetsz. o — Na, mi van öcsém. Jöt­tél dolgozni? — Aha. — Az lesz a kocsid, ez meg a sofőröd, nagyon ren­des gyerek. Csókold meg! Hát akkor menjetek. — Menjünk! — Ide jöttél dolgozni?* — Ide. — Eddig hol dolgoztál? — Hát, sok helyen, de fő­leg iskolába jártam. — Iskolába? — Abba. — Mélyenbe? — Tanárképzőre. — Tanár akarsz lenni? — Az. — Hogy még! Milyen ta­nár? Általános iskolás? — Az. — Akkor hogyhogy ide jöttél? Kirúgtak? — Nem. — Hát akkor? — Hosszú. — Na, jó. Ahova most megyünk, figyelni kell a mérleget. Nem kell kapkod­ni. — Jó. — Jó napot! Hát te mióta vagy itt? — Ma kezdtem. — Előtte? Elmondom. — Mi van sofőr, értelmi­ségi rakodóval jársz? #______ A felvásárlók réme az ellenőr. Ugyanis az ő köte­lessége minősíteni az árut. Hogyan ? Sokféleképpen. A felvásárló átvesz egy nap mondjuk harminc mázsa pa­radicsomot a termelőktől másodosztályban. Ki is fizet mindenkit másodosztályú áron. Aztán, ha az ellenőr félrenéz, felrakja a teher­autóra az egészet elsőosztá­lyúként. Van persze, amikor a termelő nem adja, csak ahogy elgondolta. Ilyenkor a felvásárló nem vele vitatko­zik, hisz kora tavasztól ké­ső őszig belőle él. Sőt, a rosszabb minőségű árut is hajlandó jobbnak nézni. De közben jöhet az ellenőr, aki lehet nagylelkű vagy kuka­­coskodó — ez általában ket­tejük viszonyától függ. Ma, úgy látszik, bal lábbal kelt fel. — Ez az alma nem első­osztályú — így az ellenőr. —Nézd, Pali bátyám!... — bírná jobb belátásra a felvásárló. — Hiába mondod! — Na de hát... A termelő eddig várt, de most egyszerre löki ki a magába fojtott indulatot: — Ide figyeljen! Mi a baj ezzel ? Nincs kiválogatva, mi? Hát én válogattam, nem maga, az biztos! Ám az ellenőr hajthatat­lan. — Kérem, ez nem első­osztályú ! — De mondja meg, mi a baj vele! — Kérem, válogassa át mégegyszer, vagy nem első­osztályú ! — Maga szívtelen, tudja! Ha magának kéne dolgozni vele! —■ Én a saját munkámat végzem. A felvásárló megpróbálja menteni a helyzetet a ter­melő és természetesen a sa­ját érdekében. — Pali bátyám, gyere már be egy percre az irodába! Bemennek. Almapálinka, vizespohár... A másik rakodó odahív: — Te, ha ezek megegyez­nek odabent, akkor követel­jed a jattot! Tudod, hogy te is felelsz, mit viszel be! Ér­ted! — Értem. Nem egyeztek meg. o______ — A mérésnél három má­zsával kevesebbet számolt, mint ami a kocsin volt. — Hű, aranyapám, máma meglesz a pénzünk! Már tudom is, hol adjuk el! — De szóltam neki. — Marha! — Buszos voltam. Távol­ságin. Nagyon jó helyem volt. Otthon kezdtem, ott­hon végeztem. Építkezek, nagyon kellett a pénz. Ki­mutatták, hogy rendszeresen sokkal kevesebbet adtam be, mint a váltóm. — Hát nem beszéltetek össze, hogy ő mennyit ad be? — Akartam én, de hát ne­ki nem kellett, nem csinálta. Fegyelmileg teherkocsira tettek. Nem tudtam keres­ni. Hordtuk a sódert a va­gonból. Ott is baj volt — fekete fuvar. El kellett on­nan jönni. — Ez most jó fuvar? — Jó a fenét. A begyűj­tést szeretem, a finom árut, ami délelőtt volt. A parko­lóban majd megállok. Megállunk. — Te, gyere már, tartsd a tetejét! — A szerszámos­ládából kivesz egy jól meg­termett kilométerkövet. Le­het úgy 70—80 kiló. — Hát ez minek volt itt? — Tudod, fel kellett má­rna emelni a kocsit, és ezt raktam az emelő alá. — Aha, ezért hordod, mi? Máskor is szeretsz ilyen hü­lyeségeket mondani? A felvásárlók kis mérlegen megmérik az árut, úgy ad­ják fel a kocsira. Reggel üresen — kilométerkő nél­kül — kell kocsisúlyt mér­ni bent a telepen. A begyűj­tés után, ha van az ember­nek 80 kiló plussza, annyi árut elad valahol. Az össz­súly nem lesz kevesebb, mert a telepen nagy má­zsán kocsival együtt mérik az árut, ma ennyi finom árut — szőlőt — lehetett el­adni. Akkor volt 12—13 fo­rint kilója, az legkevesebb 6—700 forint, mert ugye az orgazdának is keresni kell rajta. — Te, ne szój­j­ál már odabent. Tudod, kell a pénz, építkezek. Egri Sándor aranyapám, meglesz a pénzünk

Next