Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-25 / 20. szám
1980. január 25. Amíg a család eljut odáig A nyár végi nagy kánikulában Kisági lihegve, izzadva állt meg a gyári portánál. — Miska bácsi, tessék gyorsan kihívni anyut, nagyon fontos. — Már megint apád? — kérdezte a portás, s választ se várva felhívta az anyja művezetőjét. — Itt a Kovácsné gyereke, a kisebbik. Valami baj van megint otthon, küldd már ki. Nagyági futva jött. A gyerek kisírt, rémült szeme még jobban megijesztette. Azért arra ügyelt, a félszemmel-fülel odasandító portás ne értse a szavukat. — Apu lecsatolta a kezemről az órámat, azt mondta, minek az nékem. Gyere gyorsan haza, vedd vissza tőle, mert azt se látjuk többet — mondta a kislány, s hiába nem akarta, nagy könnyek borították el a szemét. — Mit mondott, miért veszi el ? — Nem mondott semmit, de még otthon van. — Nem ment műszakba, megint nem ment dolgozni — öntötte el a kétségbeesés az asszonyt. Mi lesz ebből, te jó isten. — Aztán megvigasztalta a gyereket, nemsokára vége a munkaidőnek. Nem kéredzkedhet el, annyiszor kellett már mostanában hazajutni, hogy szégyellné. Mire hazaért, már a nagyfia is otthon volt. Dolgozott a gyerek egész nyáron, hogy segítsen valahogy az anyján. Az apjára már évek óta hiába számítanak. A kislány órája és az apa eltűnt. Nagyági már rég vacsorát adott a gyerekeknek, a tévét is kikapcsolta, amikor tétova kaparászést hallott az előszoba ajtónál. Jól sejtette, Árpi italosan tért haza. Először gondolkozott, az ajtóban belülről benne volt a kulcs. Ha nem akarja, nem nyitja ki. Ha beengedi, úgy is csak vita lesz, veszekedés, a gyerekek is felébrednek. Igen ám, de a múlt héten is betörte az előszoba ajtó kisablakát, amikor kiszólt neki, menjen oda, ahol éjszakázott. És a szomszédok is felébredhetnek, s hogyan is érthetné meg mindenki, mit szenved ő a két gyerekkel már évek óta a büdös pia miatt! Míg ideért, gondolatban, a csengő szólt. Árpi rugdalta az ajtót. Beengedte. Merev arccal, kissé előredűlten, fátyolos szemekkel lépett be a családfő. Megcélozta a szobájuk ajtaját, aztán úgy ahogy volt, ruhástól rádőlt a vetett ágyra. — Segítek anyu — hallotta a háta mögül. A nagyt fiával együtt vetkőztették, öltöztették a magatehetetlen embert. Amikor készen voltak, megkönnyebbültek, hátha elalszik csendben. — Szemét, kurva, strici — ült fel az hirtelen az ágyon. — Azt hiszitek, velem lehet kukoricázni? — Mondtam, egy rundót fizetek, több pénzem nincs! Mi lesz a világból, egy óráért 100 forintot adnak! Jó, majd holnap mást hozok! Ki tanyája ez a nyárfás, nem hallatszik a kurjantás... A házban sokan felébredtek. Volt, aki mérgelődött, volt, aki szidta a részeges Árpit, s nem egy asszony arra gondolt: jobb lenne a Nagyáginak, ha elmenne ez a részeges ember, ha itthagyná a két gyerekkel. Nagyági másnap reggel bement a gyárba, szabadságot kért, megmondta a művezetőjének, megy a férje munkahelyére. Valami nincs rendben. Jól sejtette. A szakszervezeti titkár csodálkozott, hogy a férjéről érdeklődik. Azért leültette. — Ágika, már második hónapja nem kapja a fizetését. Nem gondolta, hogy valami nincs rendben? Emlékezhet, amikor kérelmezte, hogy ne adjunk pénzt a kezébe, attól kezdve magához ment minden. Postán. Dehát nincs mit küldenünk, a múlt hónap elején kilépett. Azt mondta, már ne haragudjon, válnak, még a városból is elmegy. Az asszony nem sírt, nem rémüldözött. Pedig meglepődött, hiszen a munkahely, a férj munkahelye a sok bizonytalanságban is adott valami bizonyosságot. Egyébként is, itt dolgoztak a sógorai, hajdanán apósa is, itt ismerték Árpit, ha sikertelenül is, de megpróbálták visszavezetni a rendes útra. Ezentúl ez se lesz, pedig Árpinak még a múlt héten is adott vagy három százast, mert azt mondta, minden nap várható a gyárból a pénze. És a buszbérletre is elkérte a pénzt, meg cigarettára is. Csakhogy közben eltűnt az a két új lepedő, amit az anyósától kapott a névnapjára. És a kristályváza is, amit húsz éve, nászajándékba kaptak. Kisági órája is lecsúszott a torkán. Kicsit panaszkodott a Szakszervezeti titkárnak. Megmondta őszintén: az anyósához nem akar menni, úgyis tudja, hogy sok baj van a fiával, mit keserítse a szívbeteg özvegyet. Az anyjának még úgyse mondja, mert az már öt évvel ezelőtt össze akarta pakolni, s vinni haza a gyerekekkel együtt. De hát ő mindig remélt, hátha újra rendes lesz az ember. Rendes volt, a húsz évből tíz becsületben, békében telt el fölöttük. Nevelték a két gyereket, szépen berendezték a lakást. Mire addig elértek, akkor kezdődött, s tán vége se lesz soha Árpi piálásának. A gyárból a tanácsházával ment. Emlékezett Kissné kálváriájára, tudta, be lehet jelenteni, kérni, vigyék elvonóra az urát. Egyszer, önszántából volt már, de a megyeszékhelyi kórház kezelése után rövid volt az öröm. Újból ivott, megtalálta a szeszbarátait. A tanácsnál elmondott mindent. Az előadó — nő volt s ennek még örült is — megértette, s megmondta, mi a teendő. Figyelmeztette arra is, hogy nehéz tortúra, s időben se rövid a várakozás. Elviszik, bíróság fogja elvonásra ítélni, s lehet, évekig nem jöhet vissza. Rábólintott. A gyerekek a ház előtt várták. Ebből rosszat sejtett. — Kisági eljött értem és hazajöttem — mondta a fia. — Apu nagyon részeg, már lefektettem, de összetört mindent a fürdőszobában. A tükröt is, és bevágta a kezét. Kértünk kötszert a szomszédból, már elállt a vérzés. Aznap, amikor vacsoráztak, megmondta a gyerekeknek, kérte, vigyék el az apjukat. Sokáig hallgattak. Kisági se kérdezett semmit. — Arra gondoltam, — mondta a tizenhat éves nagyfiú — hogy kimaradnék az iskolából. Dolgoznék, hogy megéljünk, aputól meg váljál el. Nincs már ennek az életnek így sok értelme. Jobb lenne, ha nem lenne velünk. Az ember szégyenkezik, meg fél. Tudod, ezt nem azért mondom, mert megütött a múltkor. Inkább azért, mert téged is bánt. És elviszi azt a pénzt is, amit te keresel. Most is kért részegen, hogy kötöztem a kezét, simogatott, hogy adjak egy százast. Mondtam nincs, mert vacsorázni is kell, meg reggelizni is. Ha úgy gondolod, én tényleg elmegyek dolgozni, vagy ott maradok, ahol most vagyok. Ezen egészen szeptemberig gondolkoztak, aztán Kisárpi csak visszament az iskolába. Akkor már tárgyalták az apja ügyét. Lassan őrölnek isten malmai. A lakásból közben fogyott az ágynemű, minden fel volt forgatva a pénz után, s az előszobaszekrényből eltűnt a prémes télikabát, s az a jó sötét öltöny is, amit az apja temetésekor vettek. Árpi olyan volt, mint az árnyék. Napközben többnyire aludt, késő délután indult, s mindig éjszaka, hajnalban érkezett. Kétszer olyan állapotban, hogy nem engedte be, ott remegett az ajtó mögött a két gyerekkel. Akkor a folyosón aludt, magára húzgálta a rossz rongyszőnyeget, s úgy hörgött, mint egy halálos beteg az utolsó perceiben. Novemberben Nagyágit behívatták az iskolába. A fia osztályfőnöke kérdezte, miben segíthetnének? A gyerek fáradt, képtelen figyelni, sokat rontott az eredményén. Elmondta, várják az ítéletet, s akkor lesz nyugalmuk. Az osztályfőnök türelmet, megértést ígért. Látszott rajta, sajnálja. Még abban a hónapban a munkahelyén hívatták a gyári stb-re. Segélyt kapott anélkül, hogy kérte volna. Sírva ment haza. Árpi a szokásosnál is elnyűttebben és sápadtabban ült a konyhában. Szótlanul mutatta a papírt. Végzés volt, egy hét múlva utaznia kell. — Látod, mi lett belőled — mondta neki, bár félt, hátha üt. — Kiváló munkás voltál, jó dolgos, jó kereső. Szerettek a gyárban, szeretett a családod. Most meg odáig jutottunk, hogy örülök én is, a gyerekek is, hogy elmegy. Árpi nem válaszolt. Zsebre gyűrte a papírt, gondosan felöltözött, aztán elébe állt: — Pénzt adj! — mondta, de olyan volt a hangja, hogy az utolsót is odaadta. Két százast, meg az aprót is, ami volt a pénztárcájában. — Azért — mondta az ember és köszönés nélkül ment is. Egy hétig éjjel-nappal tartott a búcsúzás. Ha nem adott pénz, kizárta a gyerekeket a lakásból és megverte. Szégyenkezve járt dolgozni, hol a karján, hol az arcán árulkodtak kékesfekete karikák, van még ura. Észre se vette, a gyerekek szóltak, nagyon lesoványodott. Ez akkor volt, amikor összeszedett Árpinak egy kis holmit, ami megmaradt. Másnap ment a nagy útra. Éjszaka nem tudta, mikor jött haza a férje, mennyire volt részeg. Reggel felé bebotorkált a gyerekekhez, s Kisárpit felkeltette. — Eredj orvosért, kisfiam — súgta neki. — Nagyon rosszul vagyok. Mentők vitték a közeli kórházba. A gyerekek mentek utána, minden nap ott voltak, s mondták, gyógyuljon gyorsan, nincs már mitől félni, elment az apjuk. Karácsony előtt, — tekintettel a gyerekekre — hazaengedték. — Visszajön, megműtjük — mondta a főorvos búcsúzóul. Otthon csodálkozott. Minden ruha lötyögött a testén, s a tükörképétől valósággal megijedt. A gyerekek takarítottak, bevásároltak. Kisárpi szó nélkül havat söpört éjszakánként, hogy legyen miből élniük. Kisági ilyenkor ébren volt, gyakran benézett az anyjához. Karácsonyra mindkét nagymama kitett magáért. Annyi jó falatjuk volt, s ajándék is mindhármuknak, hogy tán évek óta nem voltak ilyen „gazdagok”. És elteltek az ünnepek. Senki se mondta ki, csak a szemükön látszott, sokat szenvedtek, míg eljutottak idáig. És a szenvedés most is ott lebeg a szemük előtt Sok az emléke, sok a maradéka. Félnek kimondani, és azután majd, hogy is lesz? Senkitől se várnak rá választ. Sóskúti Júlia SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP5 KÖNYVTÁR ÉS KÖRNYÉKE Az egyletről máig Sokan tudják Tiszafüreden —s némi büszkeséggel emlegetik : településük könyvtára több mint száz esztendős múltra tekint vissza. A „Magyar Minerva. A magyarországi múzeumok és könyvtárak czímkönyve 1901—1902” így tudósít Tiszafüredről : „Könyvtár. A múzeummal egyidejűleg (1877-ben) keletkezett: 1896-ban a tiszafüredi törzskaszinó 1300 kötetből álló könyvtárával, 1897-ben pedig a tiszafüredi polgári kaszinó 610 kötetből álló könyvtárával gyarapodtott. Állománya 3174 kötet és 170 térkép, továbbá mintegy 200 darabból álló képgyűjtemény (...) A könyvtár évi javadalmazása 154 korona a városi segélyből s 176 korona olvasási díjakból. Csupán az egylet tagjai (110 fő) használhatják.” Az egyleti könyvtár egészen a II. világháborúig működött, majd a háborús évek — mint olyan sok mindent — szétfújták ezt az — a település nagyságát tekintve — értékes gyűjteményt. Az egyleti könyvtár s a háború előtti „köri” könyvtárak léte, működése — ha közvetve is — kétségkívül hozzájárulhatott ahhoz, hogy Füreden ma jelentős — az átlagosnál jelentősebb — az érdeklődés a könyv, az olvasás iránt. Fejlődés, jó közérzet A hagyományok szerepe azonban — noha nem jelentéktelen — koránt sem volt döntő Füreden az elmúlt évtized könyvtárügyében. Sokkal inkább szerepet játszott ebben az a tény, hogy a hajdani mezővárosból lett járási székhely nagyközség fejlődése, haladása a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a csöndes poroszkálásból, gyors ügetésbe (ha ugyan nem vágtára) váltott. Csodák nincsenek: a a Tisza II. víztározó építkezése az ipartelepítés hozott Füred és a füredi járás életében alapos változást. Az erre vonatkozó adatok hosszas citálása helyett inkább annyit: a fürediek — akik a „bőrükön érzik” és szívükön viselik ezt a változást — gyakran szinte pátosszal szólnak az elmúlt évtizedről. Egy fiatalember — ipari szakmunkás — azért nem kívánkozik el innen sehová, mert mint mondta: „ilyen jó közérzetem sehol sem lenne”. Középkorú pedagógus, az egyébként számos hiányosságról szólva, kedves megszemélyesítéssel élt: „Füred olyan most, mint egy hirtelen nőtt kamasz, aki egyik napról a másikra kinövi mindenét.” A hasonlat — könyvtárügyről lévén szó — akár kapóra is jöhetne: a kamaszkor az egyik legfontosabb időszaka az olvasóvá nevelésnek. De többről van szó ... Új igények A település gazdasági életének viszonylag gyors átalakulásával nemcsak az ipari munkásság és a műszaki értelmiség „jelent meg”, hanem — mert a mindennapok egyre több kérdést tettek fel — új kulturális igények is „jelentkeztek”. Hogy könyves példánál maradjunk: a tiszafüredi könyvesbolt forgalma — annak ellenére, hogy működése sok kívánnivalót hagyott és hagy maga után — évről évre ugrásszerűen nőtt, a leglátványosabban éppen a közelmúlt években. (Az 1976-os 823 ezer forintos forgalom 1978-ra 2 millió 100 ezer forintra emelkedett.) A közművelődési intézmények feladata a lehető legjobban „kiszolgálni”, elmélyíteni az adott igényeket, s ezzel együtt: újakat ébreszteni. Egy könyvtár esetében mindez rettenetesen sok „alig van látszatja”, hétköznapi munkát jelent: hatókörbővítést, újabb olvasói rétegek bevonását, napról napra igényesebb olvasószolgálati munkát, és természetesen mind több és jobb könyvet, szépirodalmat, szakirodalmat, folyóiratot, újságot. Átépítés — és ami mögötte van Az átlagosnál sokkal rosszabb feltételekkel működő tiszafüredi nagyközségijárási könyvtár átalakítása az új igényekhez 1975-ben kezdődött. Bővítették, tatarozták a régi épületet — a helyi tanács igen átgondoltan, több „lépcsőben” végeztette mindezt, az átalakítás miatt alig volt zárva az intézmény. Mindennek eredményeképp: 230 négyzetméterről 357-re nőtt a könyvtár alapterülete. Félreértés ne essék: a könyvtár így is kicsi, az előírtnak és a kívánatosnak mindössze egyharmada a jelenlegi alapterület. De sikerült olyan rendet, működési mechanizmust kialakítani az átépítés során, ami a korábbihoz képest sokkal többet nyújt ma a könyvtárba rendszeresen járó kétezer olvasónak. (Természetszerűleg a fiókkönyvtárak több mint ezer olvasójának is.) Jól és áttekinthetően elkülönülnek egymástól a könyvtár egyes részlegei, a gyermekkönyvtár, a felnőtt kölcsönző, az olvasóterem. Az olvasóterem a könyvtár legmeghittebb, legkényelmesebb része, s tegyük hozzá, hogy a helyben olvasásra szánt művek gyűjteménye is gazdag, sokrétűen használható. A könyvtár évek óta antikvár beszerzések és külön rendelések útján is igyekszik bővíteni, teljesebbé tenni a kézikönyvtárat. Az átépítéssel szinte egyidejűleg alakult ki a könyvtár jelenlegi, többségében szakképzett, nagy tapasztalatú könyvtárosokból álló szakembergárdája. S ez ugyancsak a korszerű könyvtári munka legfontosabb előfeltételei közé tartozik. (Következik: Az eredmények tükrében) Szabó János Zenei zenei zene... A jászberényi Palotásy János Zeneiskola 1958 óta működik. Jelenleg 410 növendéket oktatnak 16 szakon. Jászárokszálláson kihelyezett tagozatuk működik. Az oktatáson túl jelentős szerepet vállalnak a város kulturális életében. Sz. T. Kaljanov professzor vezetésével pedig az országos gordonka tanári továbbképzést rendezik meg évente. Péterné Varga Erzsébet tanárnő Majtényi Judit 2. osztályos növendéket készíti elő a félévi beszámolóra Szalóczy Miklósné furulyát, Czeglédi Zoltánné oboát, Lövei János pedig baritont oktat Erős Cecília 2. osztályos hegedűs növendék zongorakísérettel próbál Fotó: Nagy Zsolt A 40 tagú fúvószenekar a 28-i növendékhangversenyre készül Hernádi András tanár vezetésével