Szolnok Megyei Néplap, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
1981. DECEMBER 24. Ajándék Szinte minden kirakat előtt megállok, szinte minden üzletbe benyitok, minden polc előtt szemlét tartok az utóbbi napokban. Nem éppen fölösleges, de kétségtelenül túlméretezett buzgalom ez, hiszen mindössze néhány apróságra vadászok, amelyekkel meglephetem majd karácsony napján azokat, akik számomra kedvesek: puha, meleg kesztyűt keresek az egyiknek, puha, meleg hangokat — Koncz Zsuzsa valamelyik lemezét — a másiknak. Ennek ürügyével fordultam be Budapesten a Váci utcába, Szegeden a Kárász utcába, s időztem el jó néhány szolnoki üzlet pultjánál is: ennek ürügyével merültem el a karácsony előtti napok lázas hangulatában. Megcsodáltam mindazt, amit máskor alig veszek észre: az aranyból készült karpereceket, a fekete gyöngyből fűzött nyakláncokat, a karcsú ólomkristály vázákat, amelyek legfeljebb egyetlen szál virág befogadására alkalmasak, a rejtélyes rendeltetésű opáltégereket, porcelán flakonokat. Földbe gyökerezett a lábam egy — füstszínű? — szarvasbőr mellény láttán. Ami olyan ritkán fordul elő; szinte megbabonázva kószáltam az ingek, a nyakkendők, a sálak színes örvénylésében. Tekintetemmel végigtapogattam a szövetek garmadát. Kezemet megmártottam a vásznak hűvösében, a mohai holmik lágy özönében, a bársonyok mámorító langymelegében — a karácsony melegében! Mindez, persze, csak pillanatnyi érzés volt, sőt: érzéki csalódás. Mert jól tudjuk, ha van a karácsonynak melege, azt nem a kelméktől, nem a bársonyoktól kölcsönzik. Sokkal inkább: az emberek mosolyától. Attól a félénk mosolytól például, amellyel egy kisfiú megkérte az eladónőt: adjon neki egy szappant, mindegy, hogy milyet, csak fehér legyen, mert otthon az anyu olyat használ. Aztán attól az átszellemült mosolytól, amellyel ugyanez az eladónő később előhúzott valahonnan a polcok mögül egy fehér napszövet darabot, s amivel mutatta az ismerősének: íme, ő szeret ügyet csinálni a karácsonyból, most például asztalterítőt hímez a szüleinek, nyolc figurával, mert ugye, már nyolctagú a család, beleszámítva a második unokát is, akinek néhány hónap múlva ad majd életet a nővére. S attól a türelmes mosolytól, amellyel mindezt a többi vevő is végighallgatta ... Továbbá attól a büszke mosolytól, amellyel eközben egy fiatalasszony elmesélte: berontott tegnap a konyhába a fia, hogy ötöst kapott a gyakorlati foglalkozáson, ő bólintott, derék dolog. Csakhogy a gyereket nem elégítette ki ennyi, s hozzátette: a karácsonyi ajándékomra kaptam! Arra a lábastartóra, amit neked készítettem! És ne haragudj, de meg kellett mondanom, nem bírtam tovább! A történet folytatása: képzeld, ma reggel ébresztés nélkül fölkelt a gyerek és kijött, megnézte, használom-e a lábastartót, arra tettem-e rá a fölforralt tejet... És feltétlenül kapnak némi fényt ezek a karácsonyi napok attól a dacos mosolytól is, amelynek kíséretében ez idő alatt egy középkorú, szolid eleganciával öltözött hölgy ajándékozta meg önmagát. Hogy miért, az persze nem derült ki, az nem volt odaírva a finom ízléssel kiválogatott ruhadarabokra. — Talán egy hosszú szenvedésért, talán egy néma kitartásért, amelyre csak tisztelettel tekinthetünk. És hadd említsem meg végezetül a legfényesebb karácsonyi mosolyt, azt, amelyet egy idős, fejkendős néni arcán láttam felragyogni, egy játékkal megrakott polc tövében. Ahol végre talált egy kedvére való, olcsó kis mackót! Pontosan olyan barnát, és pontosan olyan fitos orrút, amilyet a tévében is lehet látni, s amiért annyira lelkendezik az unokája! S amelyikért annyi üzletet végigjárt már a fájós lábával! — Mintha valami belülről gyulladt volna ki benne hirtelen: sárgás bőrén rózsaszín fénnyel világított át az öröm. Nézte, forgatta a selymesbundájú mackót, aztán áhítatos csoszogással elindult a pénztár felé. S ezzel az áhítatos csoszogással lépett ki az üzlet ajtaján is. Óvatosan szorítva hóna alatt a kevéske nyugdíjból vásárolt ajándékot, amelyért cserébe valami nagy-nagy dolgot remélhetett — hiszen azt remélünk aprócska ajándékainkért, titokban, valamennyien! Azt a valamit pedig úgy hívják: szeretet... Káposztás János Csillagszóró” (Fotó: TKL) SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Fókuszban a család Részletek Németh Lászlót napló jegyzetéből: „Három közös alkotás őrzi együtt, s néha egymás ellen végigküzdött évtizedek eredményét. Az első: a család. Azt, hogy nekem ez volt a legfontosabb, senki sem vonta még kétségbe — legkevésbé a lányaid, s lassan az unokáid is, akik ma is a te kemence-meleged mellett érzik legboldogabbnak magukat, s tőled elszakadva eszmélnek rá a világ kegyetlen hidegségeire. De ha az izgalmasabb, mutatósabb vállalkozás el is fedte: a család fönntartása, tagjainak az előmenetele volt számomra is az elsődleges férfikötelesség. A gyermeki igény, sőt szeszély előtt az én igényem, még a pályám kívánta is, mindig háttérbe szorult; az a hat—hét év pedig, mely alatt fordításból éltünk, szinte számokban mérheti a kétféle ösztönzést: mit tudtam a családnak dolgozni, s mit a múzsáknak kiszorítani. De hisz ez természetes is, s ha a gyerekek az áldozat nagyságát nem is tudják már felmérni, a közös család azért maradt most, amikor már maguknak is van, olyan rév s öröm, a számukra, s sok rájuk szentelt óra benne van tökéletesítve.” Őszinte, szép vallomás a családról, az összetartozásról, az egymásért vállalt felelősségről. A családról, amelynek jelenéről, jövőjéről, változásairól oly sokat írnak, vitatkoznak manapság szociológusok, pszichológusok. A szerkesztőségünkben ankétot rendeztünk, pontosabban egy bensőséges hangulatú beszélgetést a családról, a család felelősségéről, — korántsem tudományos igénnyel. A résztvevők — Baloghné Thaly Gabriella 5 gyermekes édesanya, háziasszony, Barcsi Ferenc, a TITÁSZ mezőtúri üzemének művezetője, három kislány édesapja, Csendes Csaba, a szolnoki Verseghy Ferenc gimnázium tanára, osztályfőnök, Nagy Lajosné egy gyermekes édesanya, a Pannónia Szőrmekikészítő és Szőrmekonfekció Vállalat kunszentmártoni gyárának meósa, Nagy Sándorné, most második gyermekét váró mama, túrkevei járványügyi ellenőr és dr. Tekse Ilona, egy gyermekes édesanya, a megyei tanács vb családjogi csoportjának vezetője, akiknek véleményét kértük közvetlen hozzászólásként a vitához. Beszélgetőpartnereim egyetértettek abban, hogy egy házaspár egyaránt felelős a múltért és a jövőért, vagyis felelős az öreg szülők sorsának alakulásáért és felelős a gyermekekért. Baloghné Thaly Gabriella szerint a gyerekeket olyan meleg légkörben kell felkészíteni az életre hogy minden szituációban emberek tudjanak maradni. És ez nem a pénzen múlik, hanem azon, hogy milyen érzelmi nevelésben részesülnek. Az egymás iránt viselt felelősség érzését már kisgyermekkorban ki kell alakítani, a gyermek tudja, érezze, nemcsak a szülők tartoznak felelősséggel a családért, nekik is megvannak a maguk kötelezettségeik. „Mi a gyerekekkel még az anyagi dolgainkat is megbeszéljük. Tudják mikor mire telik a havi jövedelmünkből.” Egyébként Gabriella elmondta: a férje keresete 4300 forint, a Családi pótlék 3000 forint és egy éve havonta 1700 forint állami támogatást kapnak a gyerekek után, amely óriási segítség. De még így is nagyon be kell osztani a forintokat, hogy mindig, mindenre, legalábbis a legszükségesebbekre jusson. „Az egyik lányom kis barátnője azt mondta a múltkor a gyerekeimnek: sajnálom, hogy ennyien vagytok testvérek. Feltételezem arra gondolt, kevesebb jut nálunk egy személyre a keresetből, mint ott, ahol csak egy gyerek van. Nos, mi szeretjük a gyerekeket és mi tudatosan öt gyereket akartunk. Lehet, hogy kevesebb pénz jut egyre-egyre, de mégis gazdagabbak vagyunk, mert a gyerekeink nagyon sok örömet adnak nekünk és viszontszeretetet, és azt ők is tudják, hogy ez nekünk mindennél fontosabb”. Szintén egyöntetű véleményként hangzott el: nagyon fontos, hogy megfelelő családmodell álljon a gyerekek előtt, hogy mindent együtt kapjon meg a saját családjában, ami szép és jó. Mert a gyerekek családi életre nevelésének egyik fontos célkitűzése, hogy bennük a jövő korszerű családképét alakítsa ki, és alkalmassá tegye őket ennek majdani megteremtésére. Az utóbbi években egyre jobban erősödik a szülők iránt az a követelmény, hogy utódaikat a társadalmi beilleszkedésre, a munkában való helytállásra nevelés mellett a jövendő családi életükre is tudatosan neveljék. Nem egy gyermeket nevelünk, hanem embert. Olyan embert, akinek egykor munkára, örömre, társadalmi beilleszkedésre képesen kell élnie a világban. Meg kell tudnia valósítania önmagát, szabadon és szuverén módon kell tudni élnie az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerében. És ez elsősorban nem a pénzen múlik. Dr. Tekse Ilona számos problémát sorolt, hiszen munkaköréből következik, hogy sok olyan családot ismer, amelyik nem alkalmas gyermeknevelésre, és amelyekben a szülők nem is akarnak azzá válni, ahol fel sem tűnik ha például a gyerek napokig elcsavarog, ha lopott holmit visz haza. A beszélgetés résztvevői a családi összetartozás érzésének elmélyítésére saját életükből számos példát mondtak: Nagy Sándorné és Nagy Lajosné a közös reggeliket, vacsorákat említették, amikor együtt a család és amikor mód nyílik jóízű beszélgetésekre is. Nagy Sándorné elmondta: bizony ezt nem volt könnyű megszervezni, amíg férjével együtt mindketten tanultak. Most 12 évi házasság után jutottak odáig, hogy többet tudnak foglalkozni a gyerekekkel. „Az a véleményem, — mondta. — sokat kell még nekünk szülőknek is tanulnunk, hogy nevelni tudjuk a gyerekeinket, hogy ők el is fogadják példaképnek a saját családjukat, otthonukat. Mi négyen vagyunk testvérek, házasok valamennyien, de nincs olyan nap, hogy haza ne szaladnánk akár egy percre is a szülőkhöz. Én a gyerekeimet is arra akarom nevelni, hogy úgy mint mi, ők is összetartsanak”. Barcsi Ferenc szerint ez nem olyan egyszerű. Sok régi családi szokás kiveszőben van, és újabb szokások alakulnak ki. Ma, amikor mindkét szülőnek munkahelyi elfoglaltsága is van, óhatatlanul kevesebb ideje jut a gyerekekre. A megmaradt kis időben kell foglalkozni velük. Igen ám, de a gyerekek is eléggé túlterheltek. Iskola, különböző szakkörök, társadalmi munka. A nevelésről mégsem lehet lemondani. Ők például nem ellenzik soha, ha a kislányoknak az úttörőszervezet munkát ad, mert szerintük ilyen kicsi korban kell rászoktatni a gyereket arra, hogy természetes legyen számukra: nemcsak a családjáért, a társadalomért is felelősséggel tartozik az ember. Igen, megváltozott az életformánk, ma kevésbé van lehetőség — már a kisebb alapterületű lakások miatt is — nagy családi összejövetelekre. Hol van olyan szoba, ahol a családi asztalt akár húszan is körül ülhetik. De kérdés mivel pótoljuk ezt, vagy pótoljuk-e egyáltalán? Elhangzott az is: amikor a családon belüli felelősségről beszélünk, akkor mindenki elsősorban a szülő felelősségét és abban is elsősorban az anyagi felelősségét érti. Holott napjainkban már ezzel van a legkevesebb gond. A gyermek testi, szellemi fejlődéséért vállalandó felelősség sajnos már nem ilyen egyértelmű egyes családokban. Csendes Csaba miközben ezt hangsúlyozta, azt a véleményét is kifejtette: mennyire fontos, hogy egy családban olyan szokásrendszer —mint például az udvariasság, az őszinteség —, alakuljon ki, amelyben a régi, jó hagyományok átmenekíthetők a mába és az követelmény legyen családon belül. Őszinték- e a gyerekek a szüleikkel? Ott igen, ahol a szülő is őszinte a gyerekhez, ahol nyíltan feltárják gondjaikat a gyerekek előtt, mintegy bízva abban, osztoznak ők is azokban, a maguk lehetséges módján. Ám ahol ez hiányzik, ahol nincs idő foglalkozni a gyerekkel, az ellenőrzésükkel, ott nem lehet csodálkozni azon ha elcsavarog ha minden más jobban érdekli, mint a saját családja. ..Épp ha konfliktus támad családon belül, például elcsavargott a gyerek, vagy öngyilkosságot kísérelt meg. sajnos iilyen eset az utóbbi időben több is előfordult. a szüleik — néhány kivételtől eltekintve — alig hajlandók együttműködni az iskolával. És akkor van nagy baj, amikor a súlyosabb dolgokat otthon elhallgatják. Mi is végzünk különböző felméréseket. Egy kérdőíven, a következő kérdés is szerepelt: ha nagy bajban lennél kinek mondanád el? A 31 gyerek közül az egyharmad meg sem említette a szülődet.” — mesélte Csendes Csaba. Így került szóba az 5 napos munkahét bevezetése. Államunk nem kis anyagi áldozatot vállalt ezzel éppen azért, hogy a családok többet legyenek együtt. Beszélgető partnereim között voltak, akik gondként mondták el: az 5 napos munkahét azt jelenti, hogy hétközben lesz hosszabb a munkaidő, tehát tovább kell a gyereknek az óvodában a napköziben lenni. Vajon ellensúlyozza-e mindezt a negatívumot a lehetőség a családok hétvégi együttlétére? Attól függ, mire, hogyan használja fel ezt az időt egy család. Fusizik-e, pénzt hajszol-e a szülő ahelyett, hogy a gyerekeivel lenne, velük foglalkozna. — hangzottak a viszontválaszok. Ha helyesen, a gyerekeké lesz a többlet szabad idő, akkor ellensúlyozza. Barcsi Ferenc szerint: ..a szombat lesz az amikor nálunk a család tovább lustálkodhat, amikor kirándulhat, vagy amikor a feleség jó házitésztát süt majd a gyerekeknek. Nem olyat, amit cukrászdában is lehet kapni. A gyerekek lássák: értük nekik dolgozik az anyjuk.” Nagy Lajosné mondta: ..az ember csak akkor érzi, amikor már saját gyereke van, hogy a szülő mennyi áldozatot hozott őérte. Valahogy ezt kell megérezniük majd a mi gyerekeinknek is.” Igen ám, de kérdés, hogy a mai gyerek érzi-e majd, hogy érte áldozatot hoznak a szülők? ..A mindent túlzottan megadás. — hangsúlyozta Csendes Csaba — önzővé teszi a gyereket, nem készíti fel arra, hogy az életben lemondani is tudni kell, kudarcot is el kell tudni viselni.” Ha a gyereket nem így készítjük fel az életre, hogyan alakítja majd ő a saját családja életét, sorsát? Hiszen a társadalom olyanná válik, amilyenekké a családok lesznek. Eddig csak a szülő és a gyerek kapcsolatáról beszéltünk, de a család fogalmába beletartoznak a nagyszülők is. Itt is a szülői példamutatás a döntő. — mondták beszélgetésünk résztvevői. A nagyszülők iránt ugyanolyan a felelősségünk, mint a gyerekeinkért. Addig nincs is baj, amíg az idős emberek le nem esnek a lábukról, akkor viszont hány és hány család úgy véli, megoldhatatlan gondot kell a nyakukba vennie az öregekkel. Dr. Tekse Ilona mondta: ..A gyerek mindig azt akarja visszaadni a szülőnek, amit tőle kapott. Ha valahol le akarják rázni az öregeket, kérdés, milyenek voltak abban a családban korábban a kapcsolatok?” Nagy Lajosné szerint: „Én hiszem, hogy a szüleinket szeretők vagyunk többen, csak a negatív példa mindig jobban feltűnik az embereknek. Mi úgy neveljük a gyerekünket, hogy tisztelje, becsülje a nagyszülőket. És ha ők netán gondozásra szorulnak, nem létezik, hogy nem tudjuk megoldani, pedig mi is bérházi kislakásban élünk. Minden embernek szüksége van olyan körülményekre, ahol megpihenhet, felszabadulhat és ezt csak az érzelmi kötődésen alapuló család tudja nyújtani számára. Az a család, amely Németh László már idézett szavaival élve valóban — alkotás. A családot teremtők közös életműve. És e harmonikusan élő kis közösségek léte: feltétele a nagyobb közösségek egészséGS légkörének is. A család felelős azért elsősorban, hogy a gyermek a társadalomban, a munkába alkudóan, felkészülten beilleszkedni képes felnőtté váljon de emellett a családi életét, bensőséges kapcsolatait magasabb érzelmi és etikai kultúrával, felelősen, harmonikusan alakító emberré is. Varga Viktória Barcsi Ferenc Thaly Gabriella Nagy Lajosné Nagy Sándorné dr. Tekse Ilona Csendes Csaba Felelősségről őszinteségről, kapcsolatokról