Szolnok Megyei Néplap, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-05 / 3. szám

1982. JANUÁR 5. Ma este a Kossuth adón Szép vagy Alföld Versenyben Szolnok és Baja középdön­tőjéhez érkezett a Szép vagy Alföld című rá­diós vetélkedő. Tótkomlós és Kecskemét csa­pata után ma este negyed 8 órától Szolnok és Baja vetélkedőjét hall­hattuk a Kossuth adón. — A szolnoki csapat csak­nem a maximálás txmtszám­mal jutott a középdöntőbe. Milyen esélyekkel indulnak mos­t? — kérdeztük Szurmay Ernőt, a megyei könyvtár igazgatóját, a csapat ..kapi­­tányát”. — Igyekeztünk úgy felké­szülni a középdöntőre, hogy lehetőleg minden kérdésre választ tudjunk adni. Minde­nekelőtt szűkebb hazánk tör­ténelméről, alábrajzáról, mű­vészeti életéről, a tóiestség sajátosságairól szerzett isme­reteinket elevenítettük fel,de bővítettük is ismereteink kö­rét, amikor az egész Alföld múltjáról jelenéről és a versenytárs Baia történelmi, néprajzi, irodalmi, klibzőmű­­vészeti életéről tájékozód­­tunk. A középdöntőben ugyanis ez­­ utóbbiakról is számot kell adni. Próbáltuk megkeresni azokat a ,,cso­mópontokat”, amelyeken Ba­ja és Szolnok város törté­nelmi múl­tj­a kapcsolódik egymáshoz. Hogy csak néhá­nyat említsek. Az a Marti­novics, akinek mozgalmában a szolnoki­ születésű Ver­seghy Ferenc is aktívan részt vett, két­­ évig Baján tanult. Vagy a bajai és Szolnoki Mű­­vésztelep alkotóinak számos szállal egymáshoz kötődő kapcsolatairól is szólhatnánk. Részletesen tanulmányoz­tuk az 1848-as eseményeket. A középdöntőben esetleg szó­ba kerül a szabadságharc idején nagy szerepet játszó Mészáros Lázár hadügymi­niszter, Baja akkori ország­­gyűlési képviselője és az ez időszakban Szolnokon is­ több ízben tartózkodó költő, Pe­tőfi Sándor köztudomásúlag ellenséges viszonya is. Tóth Kálmán bajai születésű köl­tő művei is lekerültek a könyvespolcokról. Így akad­tunk rá arra a versére, ame­lyet az 1848-as szolnoki ese­ményekben legjelentősebb szerepet játszó Damjanich János tábornok feleségéhez írt. Természetesen nem tud­hatjuk, hogy milyen felada­tokat kell megoldanunk. A felkészülés során legfeljebb csak találgathattuk, hogy az óriási ismereti halmazb­ól mi­lyen kérdéseket tehetnek fel majd a csapatnak. Végülis ettől verseny a verseny és izgalmasabb a já­ték, amelynek szolnoki szín­helye ezúttal is a­ Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont lesz, a rádió innen köz­vetíti egyenes adásban, a kö­zépdöntőt. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Anjou kőcímert találtak Győrben A közelmúltban új köntösbe öltöztették a győri Püspökvár tornyát, s a felújítást megelőző műemléki feltárás során az építmény történetének számos érdekes részletére derült fi­nny. Az eredeti tornyot va­lamikor a XIV. század­ban emelték. Mindössze 14 méter magas, vaskos falú, zömök építmény volt, amelyet egy felhúz­ható csapórács választott el a gótikus palota kapu­aljától. Homlokzata elé a XVI. században — va­lószínűleg­ statikai okok­ból — egy kötényfalat húztak, amely évszázado­kon át elrejtette a hom­lokzat díszeit. Most a kö­­tényfal lebontása után ta­láltak rá egy kőből fara­gott Anjou címerre, amely az ugyancsak kő­rből formált harci sisak­kal és a tollfosóval együtt a falmező közepén kő­­baldachin alatt foglalt helyet. Minden valószí­nűség szerint Kálmán­­ győri püspöké volt, aki a XIV. század közepé­n töltötte be a magas egy­házi tisztséget a város­ban és Károly Róbert ki­rály gyermekeként hasz­nálhatta a családi címert. UTAZÓ SZÍNHÁZ Egyszer talán eljutunk odáig, hogy minden község­ben jól felszerelt művelődé­si otthon működik majd, korszerű világító és egyéb berendezésekkel a színpa­don, kellemes fűtéssel az öl­tözőkben, a közönség min­den kényelmi igényét kielé­gítő felszerelésekkel a néző­téren. Vagy lehet, hogy el­lenkezőleg alakul a helyzet: akit a színházi előadások ér­dekelnek, estefelé beül a ko­csijába családostól, s besza­lad a legközelebbi városba, ahol már jó előre megvál­totta jegyét az esti színielő­adásra. Hadd legyünk egyszer jó­sok. Valamelyik a fenti két megoldás közül bizonyára eljön majd. Lehet, hogy a 21. században, vagy még ké­sőbb. Ma viszont még ott tar­tunk, hogy Déryné Széppa­taki Róza és vándorszínész társainak késői utódai jár­ják az országot. Az ekhós szekeret már régen felvál­totta az autóbusz, s az egy­kori beszálló-fogadók, szó­lók helyetti művelődési ott­honok várják a társulatokat. Úgy látszik, a hőskor és a bevezetőben felrajzolt vágy­álmok között már legalább feleútan vagyunk. Megszűnt a Faluszínház — éljen a Népszínház! Vala­hogyan így hangzott néhány éve a „jelszó”, némileg mó­dosítva az angol királyok személyének változásakor hagyományos felkiáltást. Nem volt ugyan ennyire egyhangú a lelkesedés, sok kétkedő hang is hallatszott, mondván: hogyan lehet ös­­­szeegyeztetni a budai Vár­ban, a pesti Józsefvárosban és az ország számos helyén szanaszét játszó társulatok műsorpolitikáját, hogy az mégis egységes egész legyen. Annyi bizonyos, hogy ma is, de feltehetően évtizedek múlva is mást és másképp kell játszani az egyik, a má­sik és a sok, harmadikként említett helyen. Mások a fel­tételek és mások — bár nem mindig kisebbek! — a követelmények. De a jó szí­nész tudja ezt is, azt is, meg amazt is. Ezért kötött a Népszínházhoz újonnan szer­ződött több színész alterna­tív szerződést. Egy-egy sze­repet játszanak Budapesten, ugyanannyit az utazó tár­sulatoknál. Ebben az évadban öt uta­zó társulat járja az orszá­got: három prózai, egy ope­ratársulat, egy táncszínház és egy animációs­ báb társu­lat. S ha már a számoknál tartunk: az országnak min­den tizedik helyére jutnak el, összesen 290 városban, községben tartanak évente csaknem 800 előadást. Egymagában is tiszteletre méltó teljesítményt mutat­nak ezek a számok. Ma már ugyan a falusi színházi elő­adások jelentős részét a me­gyei társulatok adják, a Népszínház művészei és­ se­géderői számára azonban még így is jut elegendő hely. Olykor túl sok is. Hi­szen vannak megyék, ahol a székhelyen működő társulat — élve a helyismerettel­­ — „kimazsolázza” — az úgyne­vezett jobb helyeket. Az olyan községeket, ahol kor­szerű a művelődési otthon, ahol jó út vezet az előadás színhelyéig, ahol jól fűthető az öltöző. Vagy — talán ahol hálásabb, művészetkedve­­lőbb a közönség. Hiszen ez sem mindenütt egyforma. Bizony, nem könnyű — például — Schiller: Ármány és szerelem című „szomorú­játékát” előadni úgy, hogy a drámai jelenetek közben re­csegnek a székek (vagy ép­pen padok), új nézők érkez­nek, mások távoznak. Vagy egy-két négyzetméteres szín­padrészre kell összetömö­rülni a művészeknek, mert csak annyi megvilágítható. S ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy egy-egy előadásért a tavalyi idényben átlago­san 386 kilométert kellett utazniuk a párzai társula­toknak, 450-nél is többet az operainak — elképzelhe­tünk valamennyit a Nép­színház nehézségeiből. Mégsem a panaszkodás a jelle­­ző rájuk. Aki vállalja, hogy szeptember második fe­létől június közepéig — ép­pen csak a karácsonyi—új­évi időszakot kivéve — jár­ja az országot, elviszi a kul­túrát Szabolcs-Szatmártól Zaláig mindenfelé — első­sorban hivatástudatból teszi. A Népszínház célja: közel vinni a színházművészetet a legszélesebb tömegekhez. Érthető színházat adni, meg­ismertetni és megszerettet­ni a művészetet olyan em­berekkel is, akik korábban legfeljebb hírből ismerték. Vagy — a televízióból. To­vábbi erőfeszítéseket kíván az utazó társulatoktól, hogy olyan színvonalú és annyira közérthető színházat vigye­nek a falvakba, amely fel­veszi a versenyt „a szem rá­gógumijával”. S ebből nem­egyszer gondok adódnak. Még olyanok is, hogy a té­vében rétegműsorként, késő este "sugárzott , s némi kulturális előképzettséget feltételező — műsorokhoz hasonlókat szeretnének itt­­ott látni. Ez azonban már nem lehet a Népszínház uta­zó társulatainak a feladata. Annál kevésbé, mert nem „konkurrálni” akarnak a te­levízióval, a fővárosi és a megyei színházakkal, hanem alapot adni a művészet élve­zetéhez. Figyelembe véve a művelődés, a kulturális po­litika és a szórakoztatás szempontjait is. Pedig olykor a színpadi díszletek nagyságát az ha­tározta meg, hogy mekkora a szállító teherautó platója. A társulat létszámát meg az, hogy hányan férnek az autóbuszba. Itt nincs és még sokáig nem is lehet heti 42 órás munkaidő, hiszen a műsza­kiak előadás után még két­­három órát kénytelenek rá­dolgozni, felépíteni és lesze­relni a díszleteket. S akkor még nem is szóltunk az oly­kor több órás hazautazá­sokról.­­ De tavaly 18, az idén pedig 15 színész kötött szer­ződést­ a Népszínházzal, túl­nyomó többségben fiatalok, pályakezdők. Ami bizonyít­ja, hogy — addig is, amíg a bevezetőben említett idő el­érkezik — van jövője, pers­pektívája a Népszínház uta­zó együtteseinek. — Várkonyi — 5 „A Doberdó-mesék elmaradtak” Kompország katonái című regénye nemrég jelent meg több mint 80 000 példányban. Sikerkönyv­­írója ezzel a művével a kortársi magyar próza élvonalába került. 1973-ban jelent meg az Egy remek nap című novel­­láskötete. Ennek fülszövegé­ben, életrajzi adatai között írta: „1941 — Bombázzák Kassát, mire napvilágot lá­tok, apám már a fronton.” Ebből nyilvánvaló, hogy a Kompország katonái szinte egész életében íródott benne, nem csupán a könyv végén jelzett időben, 1974—80. kö­zött. — Nemzedéktársaim közül talán másokban­­ is érlelődik hasonló témájú regény, drá­ma ... Rájöttünk: nem ma­radhatunk ifjú vének csupán amiatt, mert a hallgatag apák nemzedéke nem tuda­tosította bennünk, hogy az ő történetük szerves folytatása vagyunk mi, a fiaik. A Do­berdó-mesék elmaradtak. Emlékszem, 1970 táján döb­bentem rá végleg pincékbe zárt, drót mögé terelt gye­rekek fotói láttán, hogy hi­szen ezek a gyerekek én vol­tam, a háború az én hábo­rúm is volt, és az én hábo­rúm is fontos, jogom van hozzá, hogy az én történe­temhez elmondják nekem az apák az ő sorsukat! A döntő lökést a könyv megírásához az adta, hogy harminchárom évesen még mindig fiatal íróként, kiskorú állampol­gárként kezeltek, míg apám ennyi esztendős korára már férfivá érett, az ország sor­sába szól — szólhatott — be­le. Éreztem, ha nem tudom szóra bírni apámat és nem­zedékét, ha nem írom meg az ő igaz történetüket, nem jutok tovább. — Hat évig készült a könyv. Ez arra utal, nem volt könnyű dolga. — Nem nagyon szóltam a tervemről senkinek. Bizony­talan nyomokon haladtam, kitartóan jártam lakásról­­lakásra... A legnehezebb talán az volt: beleélni ma­gam egy más világ régvolt fiataljainak gondolkodás­­módjába. Eleinte, bármilyen furcsa, egyszerű megszólítási problémákkal is küszköd­tem ... Nemegyszer nálam szellemileg fiatalabb, de kor­ban idősebb férfiakkal kel­lett szót értenem. Aztán, amint megnyíltak a fiókok, jólesően tapasztaltam: jólle­het hallgatag ez a nemze­dék, emlékeiben, dokumen­tumaiban is állhatatosan őr­zi a múltat. Elbeszéléseikből nyilvánvalóvá vált számom­ra: a történelmet emberek alakítják, s a történelem is alakítja az embereket. Ta­nulmányainkból ennek a kettősségnek az érzékeltetése elmaradt, mintha nem alter­natívák közül való választá­sok sorozata lenne az egyé­ni, a közösségi sors is. Kü­lönös élmény volt rájönni, hogy egy családi történet, adott esetben a mi családunk története köré mint fonódhat az ország, s ezzel együtt egy kicsit Európa története is. — Nem óvta senki ettől a darázsfészektől? — Mintha az idősebbek meghatódtak volna, mégis jött egy szőrös, szakállas, harmincas fiatalember, aki érdeklődik a sorsuk iránt. Egyébként szégyelltem ma­gam emiatt, nemzedékem ne­vében is, hogy évtizedekig kellett várni ránk ... Nem érzem mentségünknek, hogy annyi elnagyolt „igazság” mellett a másodízben való szégyenkezésre, és az ezzel járó szorongásokra is megta­nítottak bennünket, mond­ván: ez a nép fasiszta és Hitler utolsó csatlósa volt. Ezt a képletet sohasem tud­tam elfogadni, hiszen még az általunk megtámadott Szovjetunió is — már a há­ború alatt — hangsúlyozta, hogy nem népek ellen, ha­nem azok népi-nemzeti érde­keket eláruló, tehát bűnös vezetői ellen harcol. A ma­gyar nép sem volt, amint a német sem, általánosíthatóan fasiszta. Viszont a magyar példa azért fontos és­ tanul­ságos — s talán nemcsak számukra —, hogy végre azt is elemezzük, elemezhessük, hogy a progresszív elemek milyen mozgási, cselekvési lehetőséggel rendelkeztek, rendelkezhetnek válságos történelmi pillanatokban — tehát azokban a bizonyos al­ternatív korszakokban. — Nem mindenki örül, ha az írók „történészkednek”... — Köszönöm a közbeszú­rást. És örülök annak a vé­leménynek, amit éppen tör­ténészek fogalmaztak meg: könyvem azt is példázza, hogy nem fantáziált írók és dogmatikus történészek áll­nak egymással szemben, ha­nem egy lehetséges, együtt dolgozni, együtt gondolkozni akaró közösség felelős tagjai. Munkám közben is ezt ta­pasztaltam. Jelentkeznek olvasók újabb dokumentumokkal? — Szép számmal kapok ú.iabb dokumentumokat, le­ veleket. Örülök a kisebb helyreigazításoknak, am­ó ki­egészítő adatoknak is. Eze­ket egy esetleges második kiadáskor beledolgozom a könyvbe. Néha összeszorul a torkom, amikor például egy anya elküldi odaveszett ka­tonafia tábori lapjait, azzal. ..Tudom, magánál jó kezek­ben lesz!” A legutolsó lapot félig elfagyott kézzel írta az a fiú, de azért azt üzeni, jól van... A visszhanghoz tar­tozik, hogy sok helyre hív­nak meg találkozóra, beszél­­getési­e. Legszívesebben kö­zépiskolába megyek (men­nék gyakrabban is), mert azt tapasztaltam, hogy a gyere­keket érdeklik közelmúl­tunk sorsfordulói, hiszen ön­magukat akarják megérteni. Ezek a gyerekek már utaz­gatnak a világban, ellentétes előjelű információk között tapogatóznak. Nekik nagy és idejében érkező segítség egy jó tanár, egy összefüggésekre rávilágító könyv, egy-egy őszinte beszélgetés. Sajnos, a szülők gyakran tétovák, in­kább mindent az iskolára bíznak, a tankönyvek pedig még mindig elnagyoltak, jobbára száraz adatgyűjte­mények., Arctalan történel­met tanítanak nálunk. Pe­dig vigyáznunk kellene, hogy a gyerekeink ne váljanak tá­jékozatlan emberekké, tu­datlanokká, akik könnyen megtéveszthetők. Magamról tudom, mennyire káros és bénító hatású a közéleti gya­korlat, a közben való gon­dolkodás, rádöbbenés katar­zisának hiánya. A divatos köldöknéző filozófia nem árthat annyit, mint azt ha tizen-huszonévesek nem tud­ják, hogy miféle világhely­zetben, milyen népek közös­ségében élnek. — Mi maradt ki a könyv­ből? — Három másik könyv. De ha azt kérdezi, ki kellett-e hagynom belőle valamit, az a válaszom: semmi nem ma­radt ki. Amikor elkészültem vele, bevittem a Magvető Kiadó igazgatóiéhoz, Kardos Györgyhöz. Éppen három na­pos hús­vét volt, otthon ez­alatt elolvasta a hatszáz ol­dalas kéziratot. Két, ténye­ket, adatokat érintő meg­jegyzést tett. Utánanéztem, mindkettőben igaza volt. A három ,,kimaradt” regény közül­ az egyik a Budai Ön­kéntes Ezred története. A másik a hatalmas tömegű ember Nyugatra sodródásá­nak szomorú története. És hát egy regény a gyerekek­ről­, a háború gyerekeiről — mert ez végül is elmaradt — Azt jelenti ez, hogy a Komvország katonáinak folytatása következik?­­— Talán. De nem akarok kizárólag ennek a témának a hegedűse lenni. Ezzel a könyvvel felmutatni és fel­­szabadítani akartam — ezt nevezhetjük, gondolom, írói, társadalmi feladatomnak. — Erőltetettnek hatnak, de összefüggést vélek fölfedezni a könyve és a között, hogy jó házigazda hírében áll! — Nem itt, a Ráday utcá­ban nőttem fel, nehezen szoktam meg ezt a környé­ket. De itt van a közelben a Nagycsarnok. Ott nemegy­szer láttam Lukács Györ­gyöt kis spárgacekkerével: bevásárolt. Nem tudom, jó házigazda volt-e, sohasem mertem volna becsengetni hozzá, de jó érzés volt látni, hogy otthon érzi magát a zöldséges halmok, a váloga­tó háziasszonyok közt. Így vagyok vele én is. Krudy Itt. két házzal odébb írta meg az Asszonyságok díját. Itt­hon volt ő is, itt élt Házi­gazdaként, a hazám­ban. Én sokáig többszörös és áldat­lan társbérletben laktam itt, még szinte vendégként De igaza van. ..Jó házigazdává” válni talán fontosabb, mond­juk így: házam-hazám dol­gaiban tisztán látni vágyó gazdai szándékkal... Idén lettem negyvenéves. Más se fiatalodott. Ideje, hát hogy jó házigazdák lehessünk vég­re. Európában­ pedig jó társ­bérlők.­­ , Gulay István

Next