Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-28 / 98. szám

1982. ÁPRILIS 28.t IA tévé képernyője előtt Újra a Mészöly-filmről Válasz Menkó Máriának Nem szokásom, hogy a té­véjegyzetemhez kapcsolódó, hozzám érkező levelekre vá­­l­aszol­jak. Hogy most kivé­telt teszek, egyik kedves le­vélíróm megjegyzésére még­is reagálok, annak több oka is van. Mindenekelőtt az, hogy attól tartok, nemcsak Menkó Mária szolnoki olva­sónk­ értette-értelmezte fél­re múlt heti mondanivaló­mat, s áll ki ellenem Mészöly iránti rokonszenvtől vezérel­vén a „megvádolt” kapitány védelmében, hanem­ mások­ban is támadhatott hasonló gyanú soraimmal kapcsolat­­ban. Illik tehát „tisztáznom” magam. Ugyanakkor a szen­vedélyes hangú levél egyné­mely kitétele alkalmat kínál arra is, hogy néhány kérdés­ben — például valóság és an­nak i művészi mása, a kettő összefüggése — elmondjak á­ltalam lényegesnek tartott gondolatokat. Ennyit elöljá­róban, és most lássuk a leve­let. „Ne haragudjanak, hogy levelemmel zavarom Önöket munkájukban” — kezdi so­rait Menkó Mária — és itt rögvest álljunk is meg. Egy­általán nem tartom zavaros­nak, kedves Mária, hogy a magából kikívánkozó vélemé­nyének hangot adva levélben kereste meg szerkesztőségün­ket. Sőt, elárulhatom, örül az ember lelke, ha így is tapasz­talja, hogy szavainak nyoma marad, hogy amit mond, amit leír, nem pusztába ki­áltott szó. Ezért minden ne­kem címzett levélnek­­ külö­­nös becse van számomra, egyéb hasznáról most nem is beszélve. Majd így folyta­tódik a levél: „Nem tudom, ki az a V. M...., aki az... és Mészöly Kálmán kapitány című műsorról írt. Nem ér­tek vele egyet.” Úgy látszik, itt az ideje, hogy felfedjem magam. — Több mint tíz éve írom immár jegyzeteimet ez­zel a monogrammal —, annál is inkább, mert eszem ágá­ban sincs, hogy eltitkoljam személyes valómat, s hogy hétről hétre véleményemmel két, egyesek számára, de le­het, hogy sokak számára is rejtélyes betű mögé rejtőz­zem, nem mervén nyíltan ki­állni a porondra. Nos, ked­ves levé­líróm, Valkó Mihály a becses nevem (innen a V. M.),­ elhagytam már az ötve­­net (sajnos), évtizedekig pe­­dagóguskodtam, s a tanári foglalkozást cseréltem fel az­ újságírói­ munkával. Járatos vagyok — úgy hiszem — a magyar irodalomban és a francia nyelvben, és régóta­­ foglalkozom a televízióval. De ami a legfontosabb: egy vagyok a tévénézők közül, akinek hétről hétre meg­adatik nyilvánosan is elmon­dania azt, amit mások eset­leg csak barátaikkal vagy munkatársaikkal közölhet­nek,, véleményét a televízió egy-egy műsoráról. Épp ezért semmi meglepő nem lehet abban, hogy ezúttal a Mé­­szöly-fi­lm esetében vélekedé­seink nem egyeznek, hogy maga például másként, ellen­tétesen ítéli meg a látottakat. Ehhez minden állampolgár­nak joga van. Jó, jó, vála­szolhatna erre, dehát a kri­tikusét mégiscsak közlik, a tisztelt állampolgárét pedig ,legfeljebb mint mo­st, kivé­teles alkalommal teszik köz­zé, holott lehet, hogy neki és nem az „előjogot élvező” új­ságírónak van igaza. Hát igen, megeshet ez is, de ép­pen az említett helyzetből származik a jegyzetíró, a kri­tikus rendkívüli felelőssége, hogy a mérlegelésnek azokat a szempontjait válassza, ame­lyek alapján közelebb kerül­het egy-egy műsor értékei­nek vagy épp hibáinak tár­gyilagos felderítéséhez. Per­sze még így sem tévedhetet­len. Ezért azt mondanám, a jegyzetíró az a bátor néző, aki véleményének közreadá­sával odadobja magát néző­­t­ársainak, hogy gondol­atait ízekre tépjék, hogy a külön­böző vélemények ütközteté­sének alkalmául szolgáljon. Ahogy ez most a „Mészöly­­ügyben” is megtörtént. Csak hogy — nézzük tovább a le­velet — Menkó Mária így folytatja: „Nem értek egyet, ugyanis az a beszéd (aki lát­ta a filmet, tudja, hogy itt most lényegében két kifeje­zést kell ideérteni, az én megjegyzésem­ hozzátartozik a meccsekhez és nem meg­botránkoztató.” Majd kicsit alább ezt írja: „Biztos szo­kott V. M. is tévét nézni, moziba, színházba járni, ott sem hall ennél különbeket.” Erről csak annyit: a trágár beszéd, a durva szó, megle­het, elharapódzott a meccse­ken, kispadon, lelátón, sőt a pályán is, magam is tapasz­taltam már. (Bevallom a színházban azért hasonlóval nem találkoztam, pedig arra a nézőtérre is gyakorta be­ülök.) Kedves Menkó Mária, ami pedig azt illeti, hogy egyálta­lán megbotránkoztató-e a durva szitkozódás, a teli száj­jal való káromkodás, egymás anyjának, apjának otromba szidalmazása, ebben szögesen egérnek véleményeink. Az én fülemet bizony sérti, még akkor is ha megfeledkezvén magamról az én számat hagyják el hasonló szitkok. „Nem hiszem, hogy a tisztelt újságíró úr nem mond néha­ ilyet, esetleg ennél megbot­­­ránkoztatóbb szót”. — toldja meg a tevés írója némi iró­niával a „mészölyi stílust” védelmező és az újságírót megfeddő sorait. Jól hiszi, s ezért bizony szégyenkezem is olykor, és egyáltalán nem hivalkodom vele. Hogy pedig magnószalagra vegyék és műsorban hangozzék el, attól még állmomban is irtóznék,­­ itt értem el mondandóm leglényegesebb pontjához. Ha figyelmesebben újraolvassa a kritikámat valaki, netán ma­ga Menkó Mária is megteszi ezt, kiveheti belőle: én első­sorban a Mészölyről készített film alkotóit ostoroztam, akik művé, műsorrá avatták azt, ami egyébként szerintem Mészöly Kálmán magánügye (és legfeljebb az általa vezé­relt csapaté) a kispadon. Hogy a film alkotói ahelyett, hogy igaza­bb és teljesebb (nem szebb!!!) képet „rajzol­tak” volna alaposabb felké­szüléssel a kapitány munká­járól, megelégedtek az egy­szeri helyzet, a felszín meg­ragadásával — realista kép helyett naturalista látleletet adtak Mészöly Kálmánról — ezt érzem én a legfőbb hibá­nak. És itt kell kimondani ismételten­ az alkotást, le­gyen az akár egy portréfilm is, soha nem tárgya minősíti, tehát az, amiről szól, bár oly­­­kor az sem mellékes, hanem a végső eredmény. A Mé­­szöly-film esetében épp ez­ért a felelősség kizárólag a televíziót, illetve a filmet ké­szítő stábot illeti. A kapitány itt csupán a „szenvedő” áldo­zat. Hogy ez a film ártott-e Mészöly közmegbecsülésé­nek? Maga azt írja, nem. Sőt, azt állítja levelében, hogy egyenesen jó, hogy a kapi­tányt ilyen idegállapotban is megismerhettük, erről az ol­daláról is. Félek, kevesen osztják ebbéli véleményét, és én is közéjük tartozom. Mé­szöly Kálmánt, megérteni meg lehet, ezt a magatartást elfogadni viszont aligha. Ez­ért a film nem vethet jó fényt a kapitányra. Sajnos. Végül, ami azt illeti, hogy ön, kedves Menkó Mária na­gyon szereti a labdarúgást, ebben tökéletesen egyetér­tünk, magam is rajongok a fociért. És mert szeretem, azért féltem, minden olyan műsortól, filmtől, hírverés­től, amely nem szolgálja ne­mes népszerűsítésének az ügyét. Maradok tisztelettel Valkó Mihály SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP5 Jól éJJJJMill Igazán nem nevezhető vándo­rimádó maik. A Szín­­művészeti Főiskola elvégzé­se után összevissza két mun­kahelye volt: a szolnoki Szigligeti Színház és a Víg­színház. — Beszéljünk először a főiskolai évekről. Aki nem végezte el, az hiányolja azt az alkotó közeget, a szelle­mi feszültség jelenlétét, amely négy dolgos, viszony­lag gondtalan évet jelent, így van ez? — Azt hiszem, nem így van. Számomra a főiskola is elsősorban iskola volt és nem alkotó ..közeg”; nem a közösség formált, hanem a tanáraim véleménye, nem a mindenáron való produkció volt a cél, hanem a jó jegy, a kirostálás elkerülése. A hallgató a tanárai vélemé­nyét fogadja el abszolút igazságnak főképp azért, mert még kialakulatlan egyéniség. — Megtanulható a színész­­mesterség? — Mint minden mester­ség: igen. De a mesterség­beli tudás a színészi alkotó­munkának talán hatvan százalékát teszi ki, nem töb­bet. Szerencsés voltam: Si­mon Zsuzsa, Gátli József a szakma megtanulható ré­szét keményen, következete­sen sajátíttatták el velünk. A baj talán a megítélésben volt: azzal mérték az em­bert, hogy mennyi idő alatt tud közismertté lenni. A mi osztályunk, amelybe például Esztergályos Cecília, Harsá­nyi Gábor, Császár Angéla járt, hosszú távon is bizo­nyította a „pályaalkalmas­­sá­got”. És rengeteg múlt a nevelőikön! — A főiskola bizonyos védettséget is jelent. — Feltétlenül. Mindenkit ígéretnek tartanak.­ Ha film­szerepet, tévészerepet kap, vagy színházban játszik, a kollégák egyenrangúként kezelik. Ám amikor kezében a diploma, és leszerződik egy színházhoz, a pátyolga­­tás, a segítség megszűnik, az ember riválissá lesz. Eb­ben a közegben azután kü­lön szerencse és külön erő kell ahhoz, hogy a színész, önmagára találjon. — A színház tehát már „közeg”? — Igen, ez­ már alkotó közösségnek nevezhető; hal­latlan szerencsém volt ab­ban is, hogy éppen Szolnok­b­a kerültem. Azonnal a mély­ vízbe dobtak. Tudtam, hogy még rengeteg tanulni­­valóm van, s ki is próbál­tam mindent, minden mű­fajt. Persze itt is van bök­kenő. Az ember főszerepet játszik, és egzisztenciálisan egyáltalán nincs főszereplő helyzetben. — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy amikor a főiskola­ mellett statisztál­tam, sokkal többet keres­tem, mint a színháznál, fő­szereplőként, 1600 forintos kezelő fizetéssel. — A játék,lehetőség azon­ban, gondolom, sok minden­ért kárpótolta? — Sokat dolgozta­m Szé­kely Gáborral; ott játszot­tam mindazokat a szerepe­ket, amelyek megelőzték életkoromat és színészi ko­romat egyaránt. Közben Kassán vendégszerepeltem — másfél évig. Tulajdon­képpen egyet­len szerepet, a Charley nénje főszerepét játszottam, s az akkor ala­kult Magyar­ Színházzal Kassán és a tájközpontok­ban, Komáromban, Rima­szombatban például. — És 1974-ben szerződtet­te a Vígszínház. — Várkonyi Zoltán hí­vott, semmit nem ígért, még szerepet sem .. . — Miért vállalta mégis? — Már nem tudtam meg­ítélni, hogy szolnoki sikere­im az ismertségnek a több éves ottlétnek vagy tényle­ges képességeimnek köszön­hetők. És a Vígben elölről kellett kezdenem. Már tud­tam, mi az, főszereplőként meghajolni a függöny előtt... Az a hit tartott meg, hogy egyszer még si­kerülni fog. — Biztos volt benne? — Csak abban nem vol­tam biztos, hogy lesz-e erőm, energiám kivárni. Higgye el, akik elkallódnak, alkoholisták lesznek, nem azért kallódnak el, mert a könnyebb életet választ­ják, hanem azért, mert egyszerűen nem tudják ki­várni kevés lelkierővel ren­delkeznek. Feladják, s min­dent elvállalnak. Persze én is elvállalok sok mindent s nemcsak azért, mert min­denféle műfajban szeretek dolgozni. — Hanem ? — A színész társadalmi besorolása erőn felüli erő­feszítéseket­­ követel. Alig másfél éve, hogy otthonunk van, ahol élni, leülni, szere­pet tanulni lehet. És a hi­vatalos fizetésemnek ponto­­san kilencven százalékát fi­zetem ki havonta különbö­ző címeken! Rá vagyok kényszerítve ugyan de bol­dogan játszom! Soha ilyen elégedett nem volta­m, és jól érzem magam. Azt hi­szem, szerencsés alkat va­gyok, mert minden rendező­vel tudok dolgozni. Vagy talán azért, mert csak a magam dolgával törődöm, el vagyok foglalva azzal, amit csinálok. Tulajdonkép­pen egészséges arányt kel­lene találni a szín­ház és az egyéb elfogultságok között, de ez sajnos nemcsak a szo­rító anyagi háttér miatt megoldhatatlan .. . (És az­tán a televíziós szerkesztés iróniája, hogy az ember há­rom év alatt eljátszott da­rabjait egy hónap leforgása alatt mutatják be.) — Az első abszolút fő­szerepe Kis Hektór­ volt, a Zokogó majom pincére.­­ A siker a következő lép­csőfokokból áll: először azt mondják az emberre: „Nézd, Ott egy színész!”, a máso­dik: „Ott megy Kis Hek­tor!” s a le­gfölső: „Ott a Szom­bathy !” Hát én ezt szeretném elérni. Torday Aliz Szombathy Gyula és Reviczky Gábor Örkény István: For­gatókönyv. című drámájában.. ... Az egri Agria Játékokon Fekete Sándor: Lenkei tábornok című drámájában Miklóssy Györggyel Csillebércen folytatják Kis matematikusok sikere Megyei versenyen mérték össze ismereteiket a napok­ban a kis matematikusok baráti köreinek tagjai. Jó felkészültségükkel heten ju­tottak az országos döntőbe: Kunhegyesről Váradi Erzsé­bet, Martfűről Góg Géza, Szolnokról pedig Vígh And­rea, Zsoldos Gábor, Marsi András, Czekon Zoltán és Magossányi Zsuzsa utaznak júniusban Csillebércre. Kirakodó­­vásár a Pelikán előtt Rúddal mérik a virslit Ballagás a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola szolnoki tagozatán A Kereskedelmi és Ven­­déglátóipa­ri Főiskola szol­noki tagozatán idén végez az első, nappali tagozatos évfolyam. A hatvanhét har­madéves hallgató holnap délután vi­dém karneváli felvonulással, s kirakodóvá­sárral búcsúzik el a város­tól. A jelmezbe öltözött fia­talok lovaskocsin érkeznek a Pelikán Szálló elé, majd felütik sátraikat, s elkezdő­dik a vásár. A kifőzdében „méterrúddal mérik a virs­lit”, hordóból a sört a meg­éhező, megszomjazó vásár­lóknak, nézelődőknek. A hallgatóik vidám műsort is adnak az alkalmi közönség­nek. Az ünnepélyes ballagást pénteken délelőtt 11 órakor tartják meg amelyen a végzős hallgatók az alma matertől, s oktatóiktól vesz­nek búcsút. Májusban el­kezdődik számukra az utol­só erőpróba, a vizsgaidőszak, majd legvégül az államvizs­ga. Készítette: a türelem Miskolcon, a Herman Ottó Múzeum Kossuth utcai helyisé­gében kiállítás nyílt­k,Készítette a türelem” címmel. A szá­zadforduló idején készültek ezek a tárgyak, a különböző nagyságú üvegekben bányász és bibliai jelenetek láthatók

Next