Szolnok Megyei Néplap, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

8 Irodalom­ művészét 1982. MÁJUS 29. (Száz én magiján nűoelhíiből gyszer Guido­­do gróf, amikor egyedül vadá­szott, kitévedt az erdőből a Duna partjához. Hanem ott az ő hódos fekete lova csak meg­horkant és megadott. Annak a ló­nak neve Aldazar volt, és Guido­­baldo a szaracénoktól hódította karddal. — Itten vársz rám Aldazar — mondta neki Guidobaldo.­­Aztán leugrott és tölgyfagere­lyét jobb kezébe szorítva, előre lopódzkodott. Hanem amint kiért a sűrűből, meglátta a kék Duna vizét és egy szépséges fehér le­ányt, amint fürdőzött. — Ezt nem anya szülte — gondolta magában Guidobaldo, merthogy ilyen szépet még nem látott. És amint körültekintett, meg is pillantotta a fehér hat­­­­tyúruhát a parton. Guidobaldo odaugrott és rálépett. A lány is akkor észrevette és kiáltva igyeke­zett a partra: — Add vissza a hattyúruhámat — mondta kérve. — Nem adom vissza — felelte Guidobaldo. — Mondd meg a nevedet, szép­séges tündérlány, mert most már az enyém leszel.­­ — Tündér Ilona az én nevem — felelte a lány. Akkor Guidobaldo ölbe kapta és vitte. Hanem a Tündér Ilona nem jajgatott és nem sírt, de csendesen nézett a lovag szemébe és mosoly­gott vala. Guidobaldo nézte, hogy Tündér Ilona mosolyog, és azt gondolta, elolvad az ő melle a páncél alatt, mintha csak forró bor volna vaskehelyben. — Hej, Aldazar — kiáltott­ Gui­dobaldo — nem vittünk még ilyen zsákmányt. Hát téged milyen téli csoda vert, hogy fehér lettél, amíg odajártam? Aldazar visszanyerített és meg­rázta a sörényét, fehér felhőt ver­vén vadalmavirágból, mely behul­latta, hogy a fiatal ágakat tépdes­te. Mert virágzó tavasz volt ép­pen akkor. Hát fölültek. Guidobaldo ge­relyre tűzte a hattyúruhát, és Al­dazar még egy­ virágos ágat tépett magának az útra. Mikor meglátta őket az őr a to­ronyablakból, azt mondta: — Fekete lovon ment el Guido­baldo gróf, fekete páncélban és fekete tekintettel. Íme fehér lovon tér meg, fehér lobogóval és pán­célját is fehérség övezi. Mire vél­jem? Mikor Guidobaldo belovagolt a vár udvarára, azt mondta a to­ronyőrnek : — Most­­ már ereszd le a csapa­fádat, toronyőr, és a ka­pu is maradjon zárva. Békesség legyen most már a környéken és­ minden utasoknak. Hát boldogságban, szerelemben éltek, éldegéltek Guidobaldo gróf és Tündér­ Ilona. De attól fogva­­ boldogabb volt mindenki is a vár­ban. Guidobaldo anyja elfelejtette, hogy öreg és beteg. Guidobaldo két árvája elfelejtette, hogy meg­halt édesanyjuk, és minden szolga elfelejtette az­ ő szolgaságát, mert mosolyogva járt közöttük Tündér Ilona és mindenek meleg örömet éreztek szivükben, merthogy úr­nőjüktől is távol maradt a bánat. Hanem ez azért volt, mert a tündérek nem tudnak sírni. Történt azonban, hogy Guidor­baldo anyja meghalt. Nagy lett a szomorúság, mert mindenki is az öreg asszonyt nagyon szerette. Nagy siránkozás közben tették sírba. De mikor a gödör körül állnának, egyszer csak azt mondja haraggal a Guidobaldo első kapitánya: — Mégis nincsen szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog. Azt felelte akkor Guidobaldo gróf: — Fogjátok meg a kapitányt és vessétek a legmélyebb tömlöcbe. Mitévő lennék ék­, ha még ő is sírna az egyetlen fényesség is elromlana. Ők százszor áldott az ő sebezhetetlen tündér szíve. Hanem a várnép fele nem sze­rette többé mosolygó Tündér Ilo­nát. De Guidobaldo gróf még százszor jobban szerette, és még nagyobb szerelemben éltek, élde­géltek attól fogva. Történt azonban, hogy betegség ütött ki, és Guidobaldo két árvája egy éjszaka meghalt mind a ket­tő. Hát a sírás-rívás majd fölve­tette várat. A gróf is Tündér Ilona térdére fektette a fejét, han­­gosan zokogván és önnön húsát tépte kínjában. Hanem mikor a gödör körül áll­nának, egyszer csak azt mondja haraggal Guidobaldo második ka­pitánya: — Itt temetjük a két édes árvát. Velük játszadozott mindig Tündér Ilona. Térdén ébresztette, keblén altatgatta. Értük az ő ura önnön húsát megtépte kínjában. Mégis gonosz a szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog. Akkor kardot rántott Guidobal­do gróf és a második kapitányt ott levágta. • Mindenki haraggal fordult el, de a gróf magához ölelte Tündér Ilonát és sírván mondta: — Mosolyogj, mosolyogj, egyet­len sugaram, mert megszakad a szívem, ha te is elborulsz! Attól fogva mindenki gyűlölte Tündér Ilonát, de Guidobaldo még jobban szerette, és még száz­szor nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva. Történt azonban, hogy egy sze­relmes éjszakán azt mondta Gui­dobaldo Tündér Ilonának: — Óh, én mosolygó szerelmem. Ha te elhagynál, halálra válnék. Aztán elgondolkodott és később azt kérdezte: — Vajon mosolyognál-e, ha én téged elhagynálak? — Nem tudok sírni, Guidobaldo — felelte Tündér Ilona Ere Guidobaldo az ajkába ha­rapott, aztán leszállt a nyoszolyáról és búcsú nélkül kiment Tündér Ilona szobájából. Hanem másnap reggel az ajtónál kopogott. Csak halkan kopogott be, és szíve tele volt szégyennel és aggodalommal, hogy Tündér Ilonát nagyon meg­­bántottta. De Tündér Ilona kitár­ta két liliomkarját és még sokkal­ta ragyogóbban mosolygott rá, mint azelőtt. Mikor is ezt gróf Guidobaldo meglátta, hogy sok­kalta ragyogóbban mosolyog rá, mint azelőtt, egy szót sem szólt, hanem sarkon fordult és kiment a szobából. Hanem estére kelve, fölparancsolta a második kapi­tány maradott özvegyét. Hango­san mulatott vele, hogy hallhas­sák Tündér Ilona szobájában, és magához vette éjszakára. Hanem reggelre kelve szöges korbáccsal verte ki a palotából a második kapitány maradott özvegyét. Az­tán Tündér Ilona ajtajához ment és sokáig állt ott és kopogni nem mert rajta. Hanem Tündér Ilona elébe jött és kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót kitárta liliom­karját és még sokkalta ragyogób­ban mosolygott rá, mint azelőtt Mikor is ezt gróf Guidobaldo meglátta, hogy sokkalta ragyo­góbban mosolyog rá, mint azelőtt, az öklére csavarta Tündér Ilona aranyhaját és őt lerántotta a földre. — Csak nem sírsz? Nem sírsz? Mégse sírsz? Akarom, fájjon! Akarom, jajgass, sírj hát, sírj! — és ütötte, rúgta Tündér Ilonát, hogy hadtestéből kiserkedt a vér. De Tündér Ilona csak egyre hal­ványodott, ragyogó kék szeme el­fakult, de egy csepp nem sok, annyi könny sem hullott belőle. — Nem tudok sírni, Guidobaldo —■* mondotta csendesen. Ak­kor gróf Guidobaldo letépte róla a rúnát és hajánál fogvast kivánszolván a palotából, régi hattyúruháját utánadobta. Tündér Ilona pedig elvánszor­­gott az istállóba, ahol Aldazar volt bekötve, és véres sebes testét befektette az o jászolába. A hódos fekete paripa hízelegve és szomo­rúan nyihogott rá és véres sebeit puha nyelvével nyaldosta, hogy estig be is hegedtek. Akkor kikelt a jászolból. Másnap reggel kilépne Guido­baldo a palotából, hát a küszöbön fekszik Tündér Ilona, fehér hat­­­tyúruhája a feje alatt, úgy alszik. Akkor gróf Guidobaldo arcát el­öntötte a meleg könny. Csak néz­te Tündér Ilonát, hogy alszik és szólni nem mert, mozdulni se. Hát fölébredt Tündér Ilona és fölnézett a grófra. Még kék szeme is hal­vány volt, de vértelen ajkán szép édes mosoly ragyogott Guidobaldo felé. Akkor gróf Guidobaldo le­rúgta a küszöbről. — Menj el a váramtól, mert boszorkányfaj vagy és nem tudlak megölni! És gróf Guidobaldo ráuszította a kutyáit. Hanem az ebek behúz­ták farkukat és hason csúsztak Tündér Ilonához. Akkor a gróf ráuszította szolgáit és azok kiűzték a mezőre mert mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát. Jóf Guiobaldo kiállt a torony­ba és onnan nézte, hogy Tündér Ilona hattyú képében a levegőbe emelkedik. A levegőbe emel­kedett, de nem szállt el, hanem a vár fölött kerengett lassú repü­léssel. Akkor Guidobaldo fogta íját és minden erejével a hattyúra lőtt. De a nyíl nem vitt odáig, hanem ragyogó ívben hajolt el alatta. Akkor a hattyú hirtelen lecsa­pott elébe a nyílnak és mellel fogadta. Aztán lassan a hattyú felemel­kedett és nyugatnak szállt. Nyu­gatnak szállt, mellében a nyíllal és dalolni kezdett. Hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az ének­ben. Amikor Guidobaldo gróf azt mondta a toronyőrnek: — Most már csukd be a láncos­­ kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapafádat. Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje Reich Károly: Radnóti illusztráció Balázs Béla (1884—1940) sok­oldalú művész, költő, elbeszé­lő és világhírű filmesztéta. Apja középiskolai tanár volt. Bölcsészegyetemet végzett, ösztöndíjasként Berlinben és ■ Párizsban is tanult. Rövid ideig tanárkodon, majd" Kór - lapíró lett. Neve a Holnap cí­mű antológiában közölt verse­ivel vált ismertté 1908-ban. Ettől kezdve 1919-ig állandó munkatársa volt a Nyugatnak. Szimbolistának indult. Né­hány versét Bartók zenésítette meg: A kékszakállú herceg vára, Bartók operájának szö­vegkönyve, s Misztériumok cí­mű kötetének többi darabja is arról tanúskodik, hogy Ba­lázs Béla a modern dráma le­hetőségeit kutatva, a mese és valóság, a jelkép és realitás egységét kereste. A Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának vezetője és a színházi ügyek fő irányí­tója volt. A forradalom buká­sa után emigrált: Bécsben, Berlinben, majd Moszkvában telepedett le. Újabb műveiben elszakadt régi hangjától, s a szocializmus mellett tett hitet. Ebben a korszakában főleg filmművészeti vonatkozású írásai jelentősek, melyeket több nyelven kiadtak: a fiatal művészet nemzetközileg elis­mert szaktekintélyének számí­tott. 1931-ben a moszkvai film­művészeti főiskola tanára lett. 1945-ben hazatért, Kossuth­­díjjal tüntették ki, egy­ ideig a Színművészeti Főiskola tanára volt, s ő írta a Valahol Euró­pában című nagy sikerű film forgatókönyvét. Álmodó ifjú­ság című önéletrajzi regényé­ben (1946) ifjúságának, lőcsei és szegedi éveinek állított em­léket. Ferencz Győző: Mi mögött Volt egy nagy lehetőség életemben, amikor Márta néni fuvolázni akart tanítani. Akkor lehettem 8—10 éves, s volna valaki más, ki tudja, beváltam-e. Végül családi alapon egy másik rokongyerek tanult nála. Pedig Zelinka bácsi is — igaz, zongorázni — szeretett volna tanítattni. Költségesebb. S akkor egy fuvola is drága volt nekünk. Ma­­ viszont — a blockflőte megy, hallás után. Van egy szoprán s egy alt; kiélem magam, így a fuvola elmaradt, s lettem, mi (mögött a „ha”). Egymásig Mielőtt elutazol, még szeretnék mindenképpen találkozni veled. Nem voltam, sokat gondolok veled, s még ettől is elönt valami meleg. Nem tudom, mit hogy vennél, s mit lehet; az igazsághoz hozzátartozik ez is: félek, hogy ez is tönkremegy, ha teszek valami másvalamit. Úgy látom, megfelelek neked így (röviden: lehet más is emögött. Van.), de úgy bizonyos fokig? Ha megkereslek szerda délelőtt — Fontosabb (minden másnál s) mint a „fok”, hogy te tudjad, hogy mire gondolok. Szeder Katalin: Arc és Te fagyban izzó színtelen ember formájú fényelem szikrázó villanyvezeték szélfútta zivataros ég papírsárkány felleg mögül ki földet perc alatt kerül s színes kendőként nyújtja át a forrongó Brazíliát zúgó neonsíp-orgona hegesztőpisztoly csillaga te arcba metsző sarki szél kétrét hajlított pengeél te vagy látás és láttatás a léttel együtt alkotás Fényablak mikor kisüt a nap a pillanatok úgy megsűrűsödnek mint mézben a cukor mint méz a virágban virág a mezőn amikor süt a nap Körmendi Lajos: Időért viaskodó Szűcs Sándor néprajztudósnak Ebben a testben még táltosdob dübög. Világfatermete csupa csonk, üszők. Egekben arca, békák között­­ lába, középső világból alsó világba hu­­jjj... Mellkasa foglya: táltosdob — dübög még. Maradna örömest, de már mehetnék középső világból alsó világba... Testem lesz a hantja szívemben ágya huuujjj... Gyökerek Játszik a fűzfa kontyos árny cigány és táncolj muzsikálj Tiszánk üstöke ködhajzat elbitangol az ebfajzat Elmennem sej-haj nem lehet gyökerek fogják szívemet

Next