Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-04 / 2. szám

1983. JANUÁR 4. A rádió hullámhosszán Szilágyi magányossága A rádió különböző mű­sorszámai egytől egyig kol­lektív munkával készülnek, minél több szereplője, részt­vevője van egy-egy mű­sornak, annál jobban elosz­tódik a szerzőkre nehezedő felelősségtudat, hiszen ha az egyik szereplő hibázik vagy „gyengébb”, feledteti a másik, akinek „jobb nap­ja van”. Ha lapos a próza, majd feldobja a műsort egy-egy fülbemászó közked­velt zeneszám. Mindezektől függetlenül őszinte tiszteletünk a né­pes szereplőgárdát felvo­nultató műsorok szerkesz­tőinek, még akkor is, ha az igazi rádiós bravúrt inkább riporterek feszültséggel te­li műsoraihoz kötjük. E né­hány, alig végig gondolt adalék Szilágyi János Halló, itt vagyok! című műsorá­ról jutott eszünkbe. A hazai rádiózás történetében alig tudunk még egy ilyen koc­kázatos műsorról, amely­ben ehhez foghatóan kön­­­nyű lenne megbukni. Az ismeretlenségbe futó drótok végén ül a magányos ripor­ter, Szilágyi, önmagára utalva. Az elmúlt három évben harminckét Halló, itt vagyok! műsor hangzott el kétszázhuszonöt­­ telefon­partner kérdése, keserve került ki az éterbe. Ke­gyetlen műsor, tragikus helyzetű emberek próbálnak belekapaszkodni Szilágyi Jánosba, akit a rádióval azonosítanak. Érdekes lenne tudni, hogy ha a stúdióban egy közis­merten széplélek, papos be­szédű riporter ülne, lenne-e ennyi hívás, ugyanazok je­lentkeznének-e, mint Szilá­gyinak? Úgy hisszük, nem, ehhez a műsorhoz Szilágyi erős egyénisége kell. Nem meghatódó típus, mindent elhisz, de semmin sem cso­dálkozik, még csak vigasz­talni sem próbál, intézked­ni meg pláne nem. Mi ak­kor e műsor titka? Egyik alapja feltétlenül az a saj­nálatos tény, hogy nagyon sok nálunk a magányos em­ber. Motivált természetesen az emberi kíváncsiság is: mit szól a rádió helyzetem­re? Pedig Szilágyi nemigen minősít, csak félmondatok­kal reagál, vagy még ezt sem teszi, csak hümmög, netán a csenddel érzékel­teti a véleményét. A be­szédes csend dramaturgiai felhasználásához Szilágyi­nál aligha ért valaki job­ban. A csend tehát válasz, a kritikus helyzetű embe­rek még ebbe is képesek kapaszkodni. A beszélgeté­sek általában így fejeződ­nek be: köszönöm, hogy fel­hívott, mondja Szilágyi. Miért köszöni? Nemigen udvariasságból, de azért már igen, hogy a hívó kö­szönő­ jó szót kapjon. Mi­lyen önzőek az emberek! Elvárják, hogy gondjukat, bajukat valahol az éjszaká­ban egy számukra ismeret­len ember megértse, azo­nosuljon azzal, nemigen gondolnak arra, hogy a kö­vetkező fél órában még öt­hat ilyen vagy másmilyen panasz terheli Szilágyit. Nem azért írjuk le mindeze­ket, hogy Szilágyi sajnál­­tassék, csupán érzékeltetni szeretnénk, hogy akinek panaszkodnak, mennyire ki­szolgáltatott. Mindenhez ne­ki kell alkalmazkodnia: a telefonálókhoz, a napi po­litikához, a közhangulathoz, a műsoridőhöz, stb. És a sok kompromisszumból mi­ni rádiódrámák születnek, igazak és valódiak. Csak Szilágyi János tudja, hogyan csinálja. De ő nagyon! X. L. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP AZ ELSŐ FECSKÉK Szakoktatók diplomával Hazánkban most, de­cemberben adtak először főiskolai oklevelet szak­oktatóknak. Megyénkből hatan (mindannyian szol­nokiak) jutottak el a diplomáig: Veresné Ba­logh Éva, a vegyipari szakközépiskola; Balázs Jánosné, a 633. számú szakmunkásképző; Kocs­­már István, a 606. sz. szakmunkásképző; Lékó Károly, a 633. számú szakmunkásképző; Ve­­rovszki László, a 606. számú szakmunkásképző és Szokolyi Lajos, a gép­ipari szakközépiskola szakoktatója. Balázsné ki­vételével velük beszél­gettünk a főiskolai évek­ről .*/ A vita tulajdonképpen ré­gen eldőlt, meghozták az intézkedéseket, sőt már az első fecskék is megjöttek, a kétkedés ördöge mégis ott bujkál nemcsak a szakmai berkekben, hanem egy ki­csit a frissen végzettekben is: kell-e a szakoktatóknak főiskolai diploma? Veresné Balogh Éva meg­győződéssel vallja, hogy kell: — Okvetlenül szükséges számunkra a főiskolai vég­zettség, hogy magunk is többé váljunk és minél ér­tékesebb ismeretanyaghoz juttassuk a tanulókat. Meg azután a szakmai képzés­nél vetődik fel nálunk a legtöbb emberi probléma és sok kérdés a világ dolgai­ról, azokra is választ kell adnunk. Lékó Károly sokkal szkep­tikusaba­n Szakközépiskolában egyértelmű a válasz, a szakmunkásképzőben már nem annyira. Ott csak be­iratkozás van, nincs felvé­teli. Matematikából néha minimális átlaggal alakul­nak tanulócsoportok. Ezek­kel a gyerekekkel csak egy bizonyos szintet lehet el­érni. Addig meg egy ala­csonyabb képzettségű okta­tó keze alatt is eljutnak. Végső soron ugyanezt vallja Kocsmár­ István is: — Magasabb kvalitású oktatónak ugyanolyan gye­rekanyag lenne az ideális partner. A szakmunkáskép­zőkben viszont csak az el­ső félév után nyílik lehető­ség valamelyest szelekcióra. Ezért ott a szakoktatók számára a diploma inkább a jövő, mintsem a jelen szükséglete. Veresné kontrázu­k: — A gyengébb átlagú csoportok oktatásához is nélkülözhetetlen a diploma, hiszen szakmai­lag-pedagó­­giai­lag jobban felvértezve többet lehet velük elérni. Ebben egyetértenek, és főképpen abban, amit Szo­­kolyi Lajos így summáz: “ A képzettség mellé hivatásszeretet és képesség is kell. Azt hiszem, ez eg­yikő­­jüknél sem hiányzik, hiszen másként nemigen vállalták volna a munka, a családi gondok, nehéz életutak mellett a levelező­ képzés­ben való részvételt. Lékó Károly például negyven­­nyolc évesen jutott diplo­mához: — Rossz csillag alatt szü­lettem. Segédmunkásként kezdtem, a szakmunkáskép­zővel együtt végeztem az általános iskolát, azután pedig tanultam tovább. Há­rom gyerek mellett sokat kellett vállalni a felesé­gemnek is. Kocsmár István lakatos­ként kezdte, és a főiskolán vörös diplomával végzett. — Engem mindig a siker­telenség inspirált. Először nem volt módom a tanu­lásra, később a vállalat nem javasolt, mondván, hogy nincs szüksége magasabb képzettségű emberre. Az­tán, amikor adódott lehe­tőség, úgy voltam vele, hogy ha az ember felkötötte a kolompot, rázza is. Három gyermek mellett megerőlte­tő volt a főiskola,­­ az anyagiakról nem is beszél­ve. Arra viszont nagyon jó volt, hogy ne ösztönösen, hanem kellő ismeretanyag birtokában oktassuk a ta­nulókat. Előzőleg kapiskál­­tunk, hogy miként foglal­koztak velünk a szüleink, hogyan csinálták tanáraink, de a mai gyerekanyag más, a régitől eltérő módszerek­kel kell vele bánni. Verovszki Lászlónak sem volt könnyű: — Tíz évig szinte ösztö­nösen dolgoztam, nem vol­tak kellő pedagógiai isme­reteim, pedig a szakoktatói pályának is megvannak a buktatói. Úgy érzem, na­gyon sokat nyertem a főis­kolával,­­ pedig meditál­tam, hogy megszerezzem-e a diplomát. Akkoriban épít­keztem ugyanis, nagy volt a teher. A végén úgy ala­kult, hogy az egyik nap megkaptam az oklevelet, másnap meg költöztem az új lakásba. Ha arra gon­dolok, hogy az osztályom­nak több mint ötven száza­léka lemorzsolódott... — Akiben nincs hivatás­­szeretet és hajlam a maga­sabb tudás megszerzésére, — vélekedik Szokolyi La­jos. — a­ki csak a nyári szü­netek miatt lép pedagógus pályára, az nem megy sok­ra. A gyerek megérzi, hogy ki akar tőle azért minél többet, hogy értékes embert formáljon belőle. Önérze­temnek mindig hízelgett, hogy olyan gyerekek ke­rültek ki a kezem alól, akiknek sikeres lett az éle­tük. örülök, hogy ha min­den szempontból megállják helyüket. — Segítőkész kollégáim vannak, — mondja Veres­né. — mégis sokat jelen­tett számomra a főiskola. Kitekintést a pedagógiai te­rületre és önművelődésre is adódó lehetőséget. Üvegipa­ri technikusi pályáról nyer­­geltem át előbb a vegy­iparra, majd a lányom el­sős lett, amikor kezdtem a főiskolát. Ezeket a szakoktatókat kétezer jelentkező közül válogatták ki. Mintegy négyszázan jutottak el a felvételire és megcsappant létszámmal a diplomáig. Joggal vetődik fel a kérdés: az önbecsülésen, az értéke­sebbé váláson túl megérte-e számukra a küzdelem? — Egy kis csalódottság van bennem. — mondja Verovszki László. — Nem lenne baj, ha minden ille­tékes úgy vélné, hogy no ez többet látott, többet ta­nult, jó, ha megpróbál va­lami­ újat, ha nagyobb len­ne az érvényesülési lehető­ség. Nehogy félreértés le­gyen, nem török senki ba­bérjaira. .. Talán ez már más téma­kör. Abban azonban biztos vagyok, amit Kocsmár Ist­ván vall: — Hosszútávon ránk van szükség. Simon Béla Szokolyi Lajos Veresné Balogh Éva Kocsmár István Lékó Károly Verovszki László 5 Évzárás Több mint 22 ezer gyerek az úttörővárosban A karácsonyi szünetre a balatoni úttörőváros csapat­épületei is elcsendesedtek, hazautazott az 1982. évi utol­só turnus mintegy ezer tá­­borozója. Velük együtt ta­valy több mint 22 ezer gye­rek töltött huszonnyolc, il­letve tizennégy napot­ az út­törővárosban, köztük 3208 külföldi pajtás, akik har­minckilenc országból érkez­tek Zánkára. Az iskolai tanítás idején, januártól májusig, majd szeptembertől decemberig a hatodik osztályosoké volt az úttörőváros, ők huszonnyolc napos táborokban — az is­kolai­­ szaktárgyak tanulása mellett — úttörő őrsvezetői és fajtitkári képzésben ré­szesültek. Az úttörővárosi nyár, mint minden évben, 1982-ben is a legkülönbö­zőbb szaktáboraival tette színesebbé az úttörőmozga­lom szünidei programjait. Júniustól szeptemberig 14 napos turnusokban tizen­hat féle szaktábor fogadta a gyerekeket. Érdeklődésük­nek és tehetségüknek meg­felelően küldték az úttörő­csapatok a gyerekeket az éneklő ifjúság, a képző- és iparművész, a filmszemle, a tudományos, technikai út­törőszemlén egyéni pályáza­tot nyert úttörők, a túrave­zetők, a társadalmi munka­felelősök, a sportaktívák, a a sakkolimpia, a vízi úttörők, az eszperantó, az úttörőta­nács-titkárok, a környezet­­védők, a teremtsünk érté­ket, a kiváló őrsök, a pá­lyázatot nyert úttörők és az Úttörőgárda szaktáboraiba. A tizenéves gyerekeket tá­­boroztató , a mozgalom tá­masztotta igényeket mind jobban kielégítő és fejlődő úttörőváros 1982-ben is gyarapodott, jelentős társa­dalmi összefogással elkészült az ország legnagyobb közle­kedési parkja. A gyerekek három és fél k­ilométer hos­­­szan kiépített, a közutakon előforduló összes közlekedé­si helyzetnek megfelelő pá­lyán — gyalog, kerékpárral és kismotorral — sajátíthat­ják el a közlekedés alapis­mereteit.­­Az idén — a már hagyományossá vált táboro­zások mellett — a mozgal­mi képzés korszerűbb for­máival is kísérleteznek, azt értékelik és alkalmazzák Zánkán, erre készül a bala­toni úttörőváros apparátusa. Tizenegy dal E5BB Mi születik abból, ha a popzene nagy „öregjei” ös­­­szefognak, s megírják Zo­rán negyedik albumának anyagát? Az elmúlt esztendő hazai lemezpiacának legtar­talmasabb, elegáns terméke. A muzsikus eléggé kalan­dos, kanyargós pályát fu­tott­ be eddig. Tulajdonkép­pen a Metró sikerével vált ismertté az énekes-gitáros neve. Kiválását követően rutinszerző, stíluscsiszoló zenei kalandozások követ­keztek, majd a szólisták nem épp könnyű kenyérke­resésével próbálkozott, elein­te több-kevesebb (de in­kább az utóbbi) eredmén­­nyel. Aztán jött a nagy egy­másra találás, Presser Gá­bor albumnyi nótát kom­ponált Sztevanovity Zorán számára, a szöveget pedig a testvéröccs Dusán írta. A színvonalas alkotásokat úgy­mond nehéz lett volna el­rontani, de erről szó sem volt, ugyanis Zoránnak sokat használtak a „tanulóévek”, hangja markánssá, de egy­ben vonzóvá vált. Ez a hang köszönt ránk az új album 11 dalát hallgatva, hol ér­cesen csillogva, hol pedig líraian. A szerzeményeket elsősor­ban Presser Gábor és az LGT tagjai írták és ők is kísérik. Új színfoltként je­lentkezik az album első ol­dalán a Szeretnél-e még cí­mű dal, melynek szerzője a dzsesszgitáros Babos Gyula. Természetesen a rokon mű­faj elemeiből is építkezik a kompozíció. A Fonográf ki­tűnő muzsikusa, szerzője is csatlakozott a gárdához. Bródy János az album ta­lán legkedvesebb slágerét írta, Ne várd a májust. Azt hiszem kevés szám szüle­tett még e műfajban, amely ily sok kedvességet, bájt ad a hallgatóknak. A Lokomotív zenészei is nagyszerűt produkáltak. A Presser-dallamokat ügyesen megszerkesztve Karácsony János és Somló Tamás szer­zeményei szakítják és nem törik meg. Valamennyi kom­pozíció hangszerelése profi alkotókra, kivitelezőkre vall. Zorán pedig a nagyszerű szerzeményeket professzio­nista módon szólaltatja meg. — f — Petőfi Sándor születésének másfélszázados évfordulóján avatták várossá szülőhelyét, Kiskőröst. A most egy évtizedes város ün­nepségsorozattal emlékezik a tíz esztendő fejlődéséről, s egyben Petőfi születésnap­járól, melynek Szilveszter éjszakáján volt 160 esztendeje. A városi művelődési köz­pontban állítják ki — december 29. és január 15. között — Tavaszy Noémi linó­­leummetszet-sorozatát, mellyel a költő emlékének adóznak. Egy ezekből, címe: Pásztorok királya

Next