Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
10 Kulturális kilátó Nyolcszáz év után Árpád-kori leletek Nagykátán Időről időre szóbeszéd tárgya volt a nagykátai termelőszövetkezet szántójából kiemelkedő Kenderhalom. Akadt, aki úgy tudta: kincset rejtett a föld, mások ősleletek létezését gyanították, az öregek arról is meséltek, hogy a harmincas években ásatás volt a dombon. De a Kenderhalom nem szerepelt a régészeti irodalomban, viszont az ott talált néhány cserépdarab és csont alátámasztani látszott a feltételezéseket. A két évvel ezelőtti tavaszon — ma már nem tudni, miért — valaki gödröt ásott a Kenderhalom tetején, s így bukkant elő egy építmény döngölt agyagból készült alapja. Bizonyság lett: valóban kincset, történelmi kincset rejt a föld. Néhai falu Elődeink hagyatékának faliárását elsősorban a helybeliek akarták, többször is szorgalmazták a ceglédi múzeumban az ásatás megkezdését. Csakhogy ehhez a munkához pénz kell és nem is kevés. A nagykátai helytörténeti csoport két vezetője, Kátai Szilveszter és Lakatos Gyula pedagógus szövetkezett a járási könyvtárral és megkezdődött a szervezés. Eredményeképpen a középiskolások társadalmi munkában vállalták a fárasztó ásást; a termelőszövetkezet meleg ételt és erőgépeket biztosított; a Telefongyár üzeme pedig egy lajtkocsit. Tavaly július végén megkezdődött az ásatás Dinyés István ceglédi régész irányításával. — Addigra már nagyjából tudtuk, hogy mit keresünk — magyarázta Dinyés István. — Az előbukkant alap töredékéből feltételezhető volt, hogy egy középkori templomot találtunk, és ha templom van, akkor temetőnek is kell lenni. Bár nem voltunk optimisták, mert a mezőgazdasági termelés legalább egy métert lekoptatott már a Kenderhalomról. Három hétig ástunk, mikorra kiemelkedett a tizenegy és félszer hét méteres alapzat, körülötte pedig több mint ötven sírt bontottunk ki. Megállapítottuk, hogy a templom a XII. század közepén épült. A csontvázak és a mellettük talált tárgyi leletek azt mutatják, hogy legalább százötven-kétszáz évig létezett ez a falu. Az Árpád-kori falut persze nem szabad a mai településkategória szerint mérni, inkább egy tanyabokorhoz hasonlatos. Ahol ötven-hatvan család élt, az már nagy településnek számított. A Kenderhalom körzetében lakók mezőgazdasággal foglalkoztak s természetesen katonáskodtak. Ez utóbbiakat kell tekintenünk a későbbi kisnemesség magjának, bár sokan közülük zsellérsorba süllyedtek. A feltárás igazolta a nagykátai öregek meséjét is: megtalálták ugyanis azt a kutatóárkot, amelyben a harmincas években dolgoztak, és a sírok egy része sem volt már érintetlen. Azt viszont nem lehet tudni, hogy ki folytatta az ásatásokat, mert nincs nyoma a tudományos elemzésnek, ráadásul csak részben bontotta ki az alapot és a templomhajó belsejét. Eltérések — Több érdekességgel is szolgált ez a lelőhely — terítette Dinyés István a helyszínrajzot az asztalra. — A kor szokásai ellenére a templom tengelye eltér a kelet—nyugati iránytól, ezenkívül a szentély nem négyszög vagy félkör alapú, hanem téglaidomra emlékeztet. Az eltérések biztos magyarázatát még nem tudjuk. A sírok elhelyezkedése sem egyezik a kelet—nyugati iránnyal. Erre már van magyarázat, de tudományosan még nem igazolható: azt tekintették keleti iránynak, ahol a halott védőszentjének napján felkelt a Nap. Ez okozhatja a szóródást. — És találtunk még különlegességet: csecsemősírokat. Ez ritka, mert keresztény temetőbe csak megkeresztelt embert helyeztek el. De az akkori egyházi liturgia szerint nem pici korban keresztelték a gyerekeket. Tehát itt egy helyi szokásra kell gondolnunk. Sajnos elég kevés tárgyi lelet maradt meg: néhány egyszerű ékszer és pénzek. Ez utóbbiak még talizmánként funkcionáltak. A kereszténység is átvette a görög mitológiából, hogy a halottat egy csónakos ember viszi át a túlvilágra, ennek fuvardíja volt a pénz. Bemutatják A Kenderhalmon végzett ásatásnak egyedülálló értéke van: ebből az időszakból Pest megyében eddig nem találtak hasonló leletanyagot. Már csak azért is érdemes volna megőrizni az utókor számára, de a kibontott alapot körülbelül húsz év alatt felmorzsolja az időjárás. A nagykátaiak vállalkoznak ennek a gondnak a megoldására is: a termelőszövetkezet kivonja ezt a területet a mezőgazdasági művelésből, és oszlopokon álló tetőt épít a körülbelül háromszáz négyzetméternyi terület fölé, a kivitelezést természetesen jórészt társadalmi munkában végzik el. A régész úgy fogalmazott: ha ez megépül, akkor minicsoda lesz! Akár idegenforgalmi érdekességként is szolgálhat, mert ilyen leletet az országban csak nagyon ritkán láthat a közönség. Kriszt György 1983. JANUÁR 8. 0 magyar szürrealizmus mestere 75 éves lenne, ha élne Ámos Imre, a magyar szürrealizmus sajátos hangú, korán elhunyt mestere. Származása, gyerekkorának vallásos nevelése, a falu mondákkal teli levegője nemcsak művészetéhez adott mesékkel teli, útipoggyászt, de sorsát is meghatározta a két háború közötti Magyarország fasizálódó utolsó éveiben. Érettségi után Pestre került, ahol először a Láng ezüstgyárban festő és zománcozóként helyezkedett el. 1927-ben nagybátyja segítségével beiratkozott a Műegyetemre, de vágyai és képességei a festészethez vonzották. 1929-ben a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott át, ahol Rudnay Gyula növendéke volt. Tehetségére hamar felfigyelt a kritika, 1935-ben már az Ernst Múzeum csoportkiállításán szerepelt. Bár egész életét ma elképzelhetetlen nyomorban kínlódta végig, 1937-ben mégis módja nyílt arra, hogy hűséges társával, feleségével, Anna Margit festőművésznővel 3 hónapot Párizsban, a képzőművészet akkori központjában töltsön. Korai festményein is a francia festészet ihlette, művei a párizsi „Nabi” csoport és a hozzájuk kapcsolódó Rippl- Rónai József művészetével állnak, rokonságban, nosztalgikus, szemlélődő felfogásuk azonban már magában hordja Ámos egyéniségének későbbi jegyeit is. 1936-tól nyaranta Szentendrén dolgozott. 1935-től művészete fokozatosan átalakult. Dekoratív vonalvezetésű, összegező körvonalú képei a természetelvű festőiség irányába oldódtak a posztnagybányai művészethez kapcsolódva. A látványt azonban belső látomásainak kivetítésével gazdagította, így a magyar szürrealizmus egyéni hangú mesterévé vált. A maga törekvéseit asszociatív expresszionizmusnak nevezte. Párizsban megismerkedett Chagall és Picasso művészetével. Stílusa kialakult. Álompiktúrája 1936— 1939 között különleges képzettársításaival egy soha nem volt világba vezetett, amelynek légkörét a képek messzenéző tekintettel tévedő alakjai sugallják, akik csodákra várnak, távoli országokba vágyakoznak. Visszatérő témája a halászasszony, az örök emlékőrző víz, a tükör, amelyből visszanéznek a régvolt ősök arcai. Színei pasztellszerűek, ezüstösek. Képcímei is múltbavágyó nosztalgiájáról árulkodnak. [Dédanyám tükre előtt (1936 körül), öreg templomszolga Magyarországra gondol (1936), Álom a medvetáncoltatóról (1937), Álmodó (1938)] A medvetáncoltatós képen az alvó festő alakját a bohócruhás mutatványos és a medve alakjával montírozza össze érdekes kompozíciós móddal, mert képein a képzelet alakja és az álomlátó egyaránt jelen van. Ez a kettősség, az álom és valóság kettőssége jellemzi érett munkáit. A víziót soha nem ábrázolta reálisan, teljes értékűnek, hanem puhán elmosódva, a szürkés, áttetsző vonalakkal rávetítve az erős színekkel festett, reális látványra. Festészetére jellemző a határozott kontúrok használata. 1940 után, rövid élete utolsó szakaszában erőteljesebb színeikkel, súlyos sötét ecsetvonásokkal határozta körül motívumait. Főleg a vörös és fekete szimbolikus alkalmazásával fejezte ki mind szorongatóbb belső vízióit a háborúba szédült Európáról. Látomásai mellőztetése, súlyosbodó gondjai és egzisztenciális fenyegetettsége miatt elszabadultak. A mindennapi tárgyak új tartalmak hordozóivá lettek képein, például a csendéletein mindinkább gyakori a fenyegető kés. A térnélküli, zsúfolt motívumok együttese fullasztó látomássá, egy erőszakkal terhes kor jelképévé válik utolsó képein. 1940—1944 között több munkája szürrealisztikus szimbolikus vallomás, önmarcangoló viaskodásairól, szorongásairól, halálfélelméről a háború éveiben. (Sötét idők, 1940.) A szubjektív víziók egyetemes jelképpé váltak az 1944-es Apokalipszissorozatban. Háború című képén a gyermekkor emlékei helyett fantomok, gördülő fejek lepik el a kardot markoló, alvó férfi alakját. A képein szereplő óra az állandósult rettegést közvetíti, az életidő végét vetíti előre. Az ő életideje korán lejárt. 1940-től nagyrészt munka-, szolgálatos volt, alig festett. 1944 őszén több század magával erőltetett menetben a németországi koncentrációs táborok egyikébe indították. Útközben egy thüringiai faluban, Ohrdruftban flekktífuszjárvány ütött ki a lágerben, s vagy a betegség, vagy az SS-ek gépfegyverei végeztek az amúgyis a lét végső határán imbolygó, legyengült művésszel. Brestyánszky Ilona Ámos Imre rajza SZÓRAKATÉNUSZ Játékparadicsom Kecskeméten Alig több mint egy esztendeje nyitotta meg kapuit Kecskeméten a SZÓRAKATÉNUSZ Játékműhely és Játékmúzeum. Az intézmény — Kerényi József Ybl-díjas építész tervei alapján — kettős funkcióval jött létre. A múzeumok hagyományos szerepét betöltve gyűjti, őrzi a régi játéktárgyakat, ugyanakkor újfajta feladatra is vállalkozott; a szó szoros értelmében játszani tanítja a gyermekeket, fejleszti kreativitásukat, alkotókészségüket, ezzel oktatási-nevelési feladataink megoldásában is szerepet vállal. Közös tapasztalata ugyanis a szülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak, hogy a gyerekek többsége nem tud mit kezdeni szabad idejével. Unatkozik, mert nemigen tud cselekedni, kezdeményezni, alkotni. A kész, „mindentudó” játékok — amelyekkel elhalmozzák a felnőttek őket — nem kívánnak gondolkozást, ezek nem alkalmasak az egyéni elképzelések megvalósítására. Igaz, mutatósak, drágák, de többnyire csak arra hivatottak, hogy pótolják a családi együttlétet, a gyermekkel való szellemi törődést. A SZÓRAKATÉNUSZ nem kevesebbre vállalkozott tehát, mint hogy megfordítsa ezt a folyamatot, segítsen leküzdeni rossz nevelési szokásainkat; a játékkal,az örömteli, igazi élményt adó játéklehetőségek megteremtésével. S a rövidke egy esztendő, tapasztalatai bizonyítják, sikerrel tesz eleget ennek a feladatának is. A játékműhely az óvodás kordáktól a középiskolásokig vonja be tevékenységébe a gyermekeket, fiatalokat. Csak ízelítőként néhányat sorolunk fel első évi programjából, amely természetesen kutató-kísérleti és módszertani szerepkörrel is bír, hisz az intézmény munkája nem öncélú. A munkát irányító pszichológus, az ott dolgozó muzeológusok múzeumpedagógusok, a foglalkozásokat vezető népművészek, oktatási-nevelési szakemberek tapasztalataik, megfigyeléseik, kutatási eredményeik közzétételével hasznosítható ismeretek birtokába szeretnék juttatni az ország — hasonló tevékenységet is folytató — közművelődési, oktatási intézményeinek szakembereit. Az intézmény részt vesz a pedagógusok alap- és továbbképzésében is. Tehát a programból: játékkészítés textilből, énekes, táncos népi játékok, papírhajtogatás, játékkészítés természetes anyagokból, aprók tánca, rajzos játékok, szövés, agyagozás, nyelvi és zenei játékok, önismereti foglalkozások, memóriajátékok és még hosszan sorolhatnánk. Ezeken a foglalkozásokon, a játékműhely állandó csoportjai mellett — az úgynevezett ,,nyitottházas” napokon — a gyerekek ezrei vesznek részt. A múlt évben csaknem tizenegyezren keresték fel az intézményt, s örvendetes, hogy egyre több kisgyermek érkezett a szüleivel együtt játszani. A „nyitottházas” napokon, elsősorban a hétvégeken, nevelési, pszichológiai tanácsadást is igénybe vehetnek a látogatók. A SZÓRAKATÉNUSZ-ról szólva azonban nem feledkezhetünk meg az országban egyedülálló játékgyűjteményről, időszaki kiállításairól sem. Ez utóbbiból négyet rendeztek a múlt évben, 1983-at pedig a Petőfi Sándor születésének 160. évfordulója alkalmából meghirdetett országos gyermekrajz- és játékpályázat anyagának bemutatásával nyitotta az intézmény. Állandó kiállításának látogatottsága igen nagy, volt olyan hónap, amikor 12 ezren nézték meg a gyűjteményt, amely az emeleti termekben és a belső udvar körgalériáján várja az érdeklődőket. A kiállítás keresztmetszetet ad a hazánk területén fellelt játékokról az őskortól a II. világháborúig. Láthatók a régi korok gyermekjátékai és az úgynevezett polgári játékok, valamint a népi gyermekjátékokat, játékeszközöket, játékszereket és játékos ábrázolásokat is bemutatja a tárlat. A SZÓRAKATÉNUSZ gyűjteménye közt járva a kukoricaszárból készült hegedűt, kicsi szekeret, a csutkából, csontokból fabrikált lovacskákat, a csuhéjból megálmodott babákat, a mókás agyagfigurákat nézve igen nagy bizodalmunk támadt abban, hogy a vitrinek mögül egyszercsak beköszönnek a panelházak „másfélszobáiba” is ezek a kedves játékszerek — a mai gyermekek alkotó fantáziája, keze nyo- Török ErzsébetFotó: Dede Géza Az épület belső képe. A galérián a Petőfi-kiállítás látható Már maga az épület is játékra csábító. Előtte Nagy Kristóf fafaragó „hajója” Világszínház Új folyóirat a színházról Világszínház címmel új lapot indít útjára ebben a hónapban a Magyar Színházi Intézet. A havonta megjelenő folyóirat azzal a céllal született, hogy tájékoztassa az olvasókat a világ színházi életének újdonságairól, eseményeiről, megismertessen jelentős alkotókkal, színházi törekvésekkel, bemutassa a színház és társművészetek kölcsönhatását, kapcsolatát, színházelméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó írásokat adjon közzé. A Világszínház első száma még nem jelent meg az árusoknál, próbaszámainak egyikét azonban már kézbe vehettük, s ez is jól példázza a Gervai András felelős szerkesztő vezette lap -i törekvéseit. A folyóirat Elmélet című rovatában Georges Banu, a román származású, fiatal párizsi egyetemi tanár és színházi teoretikus A kör és a folyó című, Peter Grook és Jerzy Grotowski tevékenységéről szóló tanulmányát közli. A téma érdekes lehet, hiszen Brook és Grotowski munkássága jelen fázisának első összevetését kaptuk kézhez. A Fesztivál rovatban Ránki Júlia, az idei avignoni színházi fesztiválról írt beszámolójának első részét olvashatjuk, majd Erdősi Mária Bayreuth ’82 című írását, amely az idei — július 25. és augusztus 28. között megrendezett — ünnepi játékok Wagner-bemutatóit értékeli. Szeredás András amszterdami levele a holland színházi élet néhány jellegzetességével, új kezdeményezésével ismerteti meg az olvasót Utcaszínház, múzeumszínház, színházmúzeum címmel. A Könyv rovat elsőként Kanadai tizenkettő címmel, a kanadai drámairodalom elmúlt 30 esztendőben született legjobb alkotásait egybegyűjtő antológia várható megjelenéséről számol be, majd John Osborne önéletrajzi kötetét ismerteti, végül recenziót közöl Atanasz Natev Bevezetés a drámaelméletbe című munkájáról. Az élő színháztörténet Arthur Schnitzler, 1931-ben elhunyt, bécsi drámaíró munkásságával foglalkozik. A Körkép többek között New York, Moszkva, London, Berlin és Prága színházi életének aktualitásairól ad hírt. A Bemutatjuk ... címszó alatt Tadeusz Rozewicz, Viktor Rozov, Charles Tidler, valamint John Driver és Jeffrey Haddon egy-egy drámájáról ír Szántó Judit. A folyóirat következő számait nyilván szívesen olvassa majd a színházi szakembereken túl a színházi élet iránt érdeklődő, azt alaposabban megismerni vágyó közönség is.