Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

10 Kulturális kilátó Nyolcszáz év után Árpád-kori leletek Nagykátán Időről időre szóbeszéd tár­gya volt a nagykátai terme­lőszövetkezet szántójából ki­emelkedő Kenderhalom. Akadt, aki úgy tudta: kincset rejt­ett a föld, mások őslele­tek létezését gyanították, az öregek arról is meséltek, hogy a harmincas években ásatás volt a dombon. De a Kenderhalom nem szerepelt a régészeti irodalomban, vi­szont az ott talált néhány cserépdarab és csont alátá­masztani látszott a feltétele­zéseket. A két évvel ezelőtti tavaszon — ma már nem tudni, miért — valaki gödröt ásott a Kenderhalom tetején, s így bukkant elő egy épít­mény döngölt agyagból ké­szült alapja. Bizonyság lett: valóban kincset, történelmi kincset rejt a föld. Néhai falu Elődeink hagyatékának faliár­ását elsősorban a hely­beliek akarták, többször is szorgalmazták a ceglédi mú­zeumban az ásatás megkez­dését. Csakhogy ehhez a munkához pénz kell és nem is kevés. A nagykátai hely­­történeti csoport két vezető­je, Kátai Szilveszter és La­katos Gyula pedagógus szö­vetkezett a járási könyvtár­ral és megkezdődött a szer­vezés. Eredményeképpen a középiskolások társadalmi munkában vállalták a fárasz­tó ásást; a termelőszövetkezet meleg ételt és erőgépeket biztosított; a Telefongyár üzeme pedig egy lajtkocsit. Tavaly július végén megkez­dődött az ásatás Dinyés Ist­ván ceglédi régész irányítá­sával. — Addigra már nagyjából tudtuk, hogy mit keresünk — magyarázta Dinyés István. — Az előbukkant alap töre­dékéből feltételezhető volt, hogy egy középkori templo­mot találtunk, és ha templom van, akkor temetőnek is kell lenni. Bár nem voltunk optimisták, mert a mezőgaz­dasági termelés legalább egy métert lekoptatott már a Kenderhalomról. Három hé­tig ástunk, mikorra kiemel­kedett a tizenegy és félszer hét méteres alapzat, körülöt­te pedig több mint ötven sírt bontottunk ki. Megállapítot­tuk, hogy a templom a XII. század közepén épült. A csontvázak és a mellettük talált tárgyi leletek azt mu­tatják, hogy legalább százöt­ven-kétszáz évig létezett ez a falu. Az Árpád-kori falut persze nem szabad a mai település­­kategória szerint mérni, in­kább egy tanyabokorhoz ha­sonlatos. Ahol ötven-hatvan család élt, az már nagy tele­pülésnek számított. A Ken­derhalom körzetében lakók mezőgazdasággal foglalkoz­tak s természetesen katonás­kodtak. Ez utóbbiakat kell tekintenünk a későbbi kisne­­messég magjának, bár sokan közülük zsellérsorba süllyed­tek. A feltárás igazolta a nagy­kátai öregek meséjét is: megtalálták ugyanis azt a kutatóárkot, amelyben a har­mincas években dolgoztak, és a sírok egy része sem volt már érintetlen. Azt viszont nem lehet tudni, hogy ki folytatta az ásatásokat, mert nincs nyoma a tudományos elemzésnek, ráadásul csak részben bontotta ki az alapot és a templomhajó belsejét. Eltérések — Több érdekességgel is szolgált ez a lelőhely — terí­tette Dinyés István a hely­színrajzot az asztalra. — A kor szokásai ellenére a templom tengelye eltér a ke­let—nyugati iránytól, ezen­kívül a szentély nem négy­szög vagy félkör alapú, ha­nem téglaidomra emlékeztet. Az eltérések biztos magyará­zatát még nem tudjuk. A sí­rok elhelyezkedése sem egye­zik a kelet—nyugati irán­­­­nyal. Erre már van magya­rázat, de tudományosan még nem igazolható: azt tekintet­ték keleti iránynak, ahol a halott védőszentjének nap­ján felkelt a Nap. Ez okoz­hatja a szóródást. — És találtunk még külön­legességet: csecsemősírokat. Ez ritka, mert keresztény te­metőbe csak megkeresztelt embert helyeztek el. De az akkori egyházi liturgia sze­rint nem pici korban keresz­telték a gyerekeket. Tehát itt egy helyi szokásra kell gondolnunk. Sajnos elég ke­vés tárgyi lelet maradt meg: néhány egyszerű ékszer és pénzek. Ez utóbbiak még ta­lizmánként funkcionáltak. A kereszténység is átvette a görög mitológiából, hogy a halottat egy csónakos ember viszi át a túlvilágra, ennek fuvardíja volt­ a pénz. Bemutatják A Kenderhalmon végzett ásatásnak egyedülálló értéke van: ebből az időszakból Pest megyében eddig nem ta­láltak hasonló leletanyagot. Már csak azért is érdemes volna megőrizni az utókor számára, de a kibontott ala­pot körülbelül húsz év alatt felmorzsolja az időjárás. A nagykátaiak vállalkoz­nak ennek a gondnak a megoldására is: a termelő­szövetkezet kivonja ezt a te­rületet a mezőgazdasági mű­velésből, és oszlopokon álló tetőt épít a körülbelül há­romszáz négyzetméternyi te­rület fölé, a kivitelezést ter­mészetesen jórészt társadalmi munkában végzik el. A ré­gész úgy fogalmazott: ha ez megépül, akkor minicsoda lesz! Akár idegenforgalmi ér­dekességként is szolgálhat, mert ilyen leletet az ország­ban csak nagyon ritkán lát­hat a közönség. Kriszt György 1983. JANUÁR 8. 0 magyar szürrealizmus mestere 75 éves lenne, ha élne Ámos Im­re, a magyar szür­realizmus sajátos hangú, korán el­hunyt mestere. Származása, gye­rekkorának vallá­sos nevelése, a fa­lu mondákkal teli levegője nemcsak művészetéhez adott mesékkel te­li, útipoggyászt, de sorsát is meghatá­rozta a két háború közötti Magyaror­szág fasizálódó utolsó éveiben. Érettségi után Pestre került, ahol először a Láng ezüstgyárban fes­tő és zománcozó­ként helyezkedett el. 1927-ben nagy­bátyja segítségével beiratko­zott a Műegyetemre, de vá­gyai és képességei a festé­szethez vonzották. 1929-ben a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott át, ahol Rudnay Gyula növendéke volt. Te­hetségére hamar felfigyelt a kritika, 1935-ben már az Ernst Múzeum csoportkiállí­tásán szerepelt. Bár egész életét ma elképzelhetetlen nyomorban kínlódta végig, 1937-ben mégis módja nyílt arra, hogy hűséges társával, feleségével, Anna Margit fes­tőművésznővel 3 hónapot Párizsban, a képzőművészet akkori központjában töltsön. Korai festményein is a fran­cia festészet ihlette, művei a párizsi „Nabi” csoport és a hozz­ájuk kapcsolódó Rippl- Rónai József művészetével állnak, rokonságban, nosztal­gikus, szemlélődő felfogásuk azonban már magában hord­ja Ámos egyéniségének ké­sőbbi jegyeit is. 1936-tól nya­ranta Szentendrén dolgozott. 1935-től művészete fokozato­san átalakult. Dekoratív vo­nalvezetésű, összegező kör­vonalú képei a természetelvű festőiség irányába oldódtak a posztnagybányai művészet­hez kapcsolódva. A látványt azonban belső látomásainak kivetítésével gazdagította, így a magyar szürrealizm­us egyéni hangú mesterévé vált. A maga törekvéseit asszocia­tív expresszionizmusnak ne­vezte. Párizsban megismer­kedett Chagall és Picasso művészetével. Stílusa kiala­kult. Álompiktúrája 1936— 1939 között különleges kép­zettársításaival egy soha nem volt világba vezetett, amelynek légkörét a képek messzenéző tekintettel téve­­dő alakjai sugallják, akik csodákra várnak, távoli or­szágokba vágyakoznak. Vis­­­szatérő témája a halászas­­­szony, az örök emlékőrző víz, a tükör, amelyből visszanéz­nek a régvolt ősök arcai. Színei pasztellszerűek, ezüs­tösek. Képcímei is múltba­­vágyó nosztalgiájáról árul­kodnak. [Dédanyám tükre előtt (1936 körül), öreg te­mp­­lomszolga Magyarországra gondol (1936), Álom a med­­vetáncoltatóról (1937), Álmo­dó (1938)] A medvetáncolta­­tós képen az alvó festő alak­ját a bohócruhás mutatvá­nyos és a medve alakjával montírozza össze érdekes kompozíciós móddal, mert képein a képzelet alakja és az álomlátó egyaránt jelen van. Ez a kettősség, az álom és valóság kettőssége jellem­zi érett munkáit. A víziót soha nem ábrázolta reálisan, teljes értékűnek, hanem puhán elmosódva, a szürkés, áttetsző vonalakkal rávetít­ve az erős színekkel festett, reális látványra. Festészeté­re jellemző a határozott kon­túrok használata. 1940 után, rövid élete utolsó szakaszá­ban erőteljesebb színeikkel,­­ súlyos sötét ecsetvonásokkal határozta körül motívumait. Főleg a vörös és fekete szimbolikus alkalmazásával fejezte ki mind szorongatóbb belső vízióit a háborúba szé­dült Európáról. Látomásai mellőztetése, súlyosbodó gondjai és egzisztenciális fe­nyegetettsége miatt elszaba­dultak. A mindennapi tár­gyak új tartalmak hordozói­vá lettek képein, például a csendéletein mindinkább gyakori a fenyegető kés. A térnélküli, zsúfolt motívu­mok együttese fullasztó láto­mássá, egy erőszakkal terhes kor jelképévé válik utolsó képein. 1940—1944 között több munkája szürrealisz­­tikus szimbolikus vallomás, önmarcangoló viaskodásairól, szorongásairól, halálfélelmé­ről a háború éveiben. (Sötét idők, 1940.) A szubjektív ví­ziók egyetemes jelképpé vál­tak az 1944-es Apokalipszis­sorozatban. Háború című képén a gyermekkor emlékei helyett fantomok, gördülő fe­jek lepik el a kardot marko­ló, alvó férfi alakját. A ké­pein szereplő óra az állandó­sult rettegést közvetíti, az életidő végét vetíti előre. Az ő életideje korán lejárt. 1940-től nagyrészt munka-, szolgálatos volt, alig festett. 1944 őszén több század­ magá­­val erőltetett menetben a németországi koncentrációs táborok egyikébe indították. Útközben egy thüringiai fa­luban, Ohrdruftban flekk­tífuszjárvány ütött ki a lá­gerben, s vagy a betegség, vagy az SS-ek gépfegyverei végeztek az amúgyis a lét végső határán imbolygó, le­gyengült művésszel. Brestyánszky Ilona Ámos Imre rajza SZÓRAKATÉNUSZ Játékparadicsom Kecskeméten Alig több mint egy eszten­deje nyitotta meg kapuit Kecskeméten a SZÓRAKA­­TÉNUSZ Játékműhely és Já­tékmúzeum. Az intézmény — Kerényi József Ybl-díjas épí­tész tervei alapján — kettős funkcióval jött létre. A mú­zeumok hagyományos szere­pét betöltve gyűjti, őrzi a ré­gi játéktárgyakat, ugyanak­kor újfajta feladatra is vál­lalkozott; a szó szoros értel­mében játszani tanítja a gyermekeket, fejleszti krea­tivitásukat, alkotókészségü­ket, ezzel oktatási-nevelési feladataink megoldásában is szerepet vállal. Közös tapasz­talata ugyanis a szülőknek, pedagógusoknak, pszicholó­gusoknak, hogy a gyerekek többsége nem tud mit kez­deni szabad idejével. Unat­kozik, mert nemigen tud cse­lekedni, kezdeményezni, al­kotni. A kész, „mindentudó” játékok — amelyekkel elhal­mozzák a felnőttek őket — nem kívánnak gondolkozást, ezek nem alkalmasak az egyéni elképzelések megvaló­sítására. Igaz, mutatósak, drágák, de többnyire csak arra hivatottak, hogy pótol­ják a családi együttlétet, a gyermekkel való szellemi tö­rődést. A SZÓRAKATÉNUSZ nem kevesebbre vállalkozott tehát, mint hogy megfordítsa ez­t a folyamatot, segítsen le­küzdeni rossz nevelési szoká­sainkat; a játékkal,­­az öröm­teli, igazi élményt adó játék­­lehetőségek megteremtésével. S a rövidke egy esztendő, ta­pasztalatai bizonyítják, si­kerrel tesz eleget ennek a feladatának is. A játékműhely az óvodás kordáktól a középiskolásokig vonja be tevékenységébe a gyermekeket, fiatalokat. Csak ízelítőként néhányat so­rolunk fel első évi program­jából, amely természetesen kutató-kísérleti és módszer­tani szerepkörrel is bír, hisz az intézmény munkája nem öncélú. A munkát irányító pszichológus, az ott dolgozó muzeológusok múzeumpeda­gógusok, a foglalkozásokat vezető népművészek, oktatá­­si-nevelési szakemberek ta­pasztalataik, megfigyeléseik, kutatási eredményeik közzé­tételével hasznosítható isme­retek birtokába szeretnék juttatni az ország — hasonló tevékenységet is folytató — közművelődési, oktatási in­tézményeinek szakembereit. Az intézmény részt vesz a pedagógusok alap- és to­vábbképzésében is. Tehát a programból: já­tékkészítés textilből, énekes, táncos népi játékok, papír­hajtogatás, játékkészítés ter­mészetes anyagokból, aprók tánca, rajzos játékok, szövés, agyagozás, nyelvi és zenei játékok, önismereti foglalko­zások, memóriajátékok és még hosszan sorolhatnánk. Ezeken a foglalkozásokon, a játékműhely állandó csoport­jai mellett — az úgynevezett ,,nyitottházas” napokon — a gyerekek ezrei vesznek részt. A múlt évben csaknem tizenegyezren keresték fel az intézményt, s örvendetes, hogy egyre több kisgyermek érkezett a szüleivel együtt játszani. A „nyitottházas” napokon, elsősorban a hét­végeken, nevelési, pszicholó­giai tanácsadást is igénybe vehetnek a látogatók. A SZÓRAKATÉNUSZ-ról szólva azonban nem feled­kezhetünk meg az országban egyedülálló játékgyűjtemény­ről, időszaki kiállításairól sem. Ez utóbbiból négyet rendeztek a múlt évben, 1983-at pedig a Petőfi Sán­dor születésének 160. évfor­dulója alkalmából meghirde­tett országos gyermekrajz- és játékpályázat anyagának be­mutatásával nyitotta az in­tézmény. Állandó kiállításá­nak látogatottsága igen nagy, volt olyan hónap, ami­kor 12 ezren nézték meg a gyűjteményt, amely az eme­leti termekben és a belső udvar körgalériáján várja az érdeklődőket. A kiállítás ke­resztmetszetet ad a hazánk területén fellelt játékokról az őskortól a II. világhábo­rúig. Láthatók a régi korok gyermekjátékai és az úgyne­vezett polgári játékok, vala­mint a népi gyermekjátéko­kat, játékeszközöket, játék­szereket és játékos ábrázolá­sokat is bemutatja a tárlat. A SZÓRAKATÉNUSZ gyűj­teménye közt járva a kuko­ricaszárból készült hegedűt, kicsi szekeret, a csutkából, csontokból fabrikált lovacs­kákat, a csuhéjból megálmo­dott babákat, a mókás agyagfigurákat nézve igen nagy bizodalmunk támadt abban, hogy a vitrinek mö­gül egyszercsak beköszönnek a panelházak „másfélszobái­ba” is ezek a kedves játék­szerek — a mai gyermekek alkotó fantáziája, keze nyo- Török Erzsébet­Fotó: Dede Géza Az épület belső képe. A ga­lérián a Petőfi-kiállítás lát­ható Már maga az épület is játékra csábító. Előtte Nagy Kristóf fafaragó „hajója” Világszínház Új folyóirat a színházról Világszínház címmel új la­pot indít útjára ebben a hó­napban a Magyar Színházi Intézet. A havonta megjelenő folyóirat azzal a céllal szü­letett, hogy tájékoztassa az olvasókat a világ színházi életének újdonságairól, ese­ményeiről, megismertessen jelentős alkotókkal, színházi törekvésekkel, bemutassa a színház és társmű­vészetek kölcsönhatását, kapcsolatát, színházelméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó írá­sokat adjon közzé. A Világszínház első száma még nem jelent meg az áru­soknál, próbaszámainak egyi­két azonban már kézbe ve­het­tük, s ez is jól példázza­­ a Gervai András felelős szerkesztő vezette lap -i­ tö­rekvéseit. A folyóirat Elmé­let című rovatában Georges Banu, a román származású, fiatal párizsi egyetemi tanár és színházi teoretikus A kör és a folyó című, Peter Grook és Jerzy Grotowski tevé­kenységéről szóló tanulmá­nyát közli. A téma érdekes lehet, hiszen Brook és Gro­towski munkássága jelen fá­zisának első összevetését kaptuk kézhez. A Fesztivál rovatban Ránki Júlia, az idei avignoni színházi fesztivál­ról írt beszámolójának első részét olvashatjuk, majd Er­­dősi Mária Bayreuth ’82 cí­mű írását, amely az idei — július 25. és augusztus 28. között megrendezett — ünne­pi játékok Wagner-bemuta­­tóit értékeli. Szeredás And­rás amszterdami levele a holland színházi élet néhány jellegzetességével, új kezde­ményezésével ismerteti meg az olvasót Utcaszínház, mú­zeumszínház, színházmúzeum címmel. A Könyv rovat első­ként Kanadai tizenkettő cím­mel, a kanadai drámairoda­lom elmúlt 30 esztendőben született legjobb alkotásait egybegyűjtő antológia várha­tó megjelenéséről számol be, majd John Osborne önélet­rajzi kötetét ismerteti, végül recenziót közöl Atanasz Na­­tev Bevezetés a drámaelmé­letbe című munkájáról. Az élő színháztörténet Arthur Schnitzler, 1931-ben elhunyt, bécsi drámaíró munkásságá­val foglalkozik. A Körkép többek között New York, Moszkva, London, Berlin és Prága színházi életéne­k ak­tualitásairól ad hírt. A Be­mutatjuk ... címszó alatt Ta­­deusz Rozewicz, Viktor Ro­­zov, Charles Tidler, valamint John Driver és Jeffrey Had­­don egy-egy drámájáról ír Szántó Judit. A folyóirat következő szá­mait nyilván szívesen olvas­sa majd a színházi szakem­bereken túl a színházi élet iránt érdeklődő, azt alapo­sabban megismerni vágyó közönség is.

Next