Szolnok Megyei Néplap, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
10 A falu pénzéből Amikor R. P.-né bekopogott a tanácsházára, május 26-ot mutatott a naptár. Jegyzőkönyvbe foglalták kérelmét : egyszeri segélyt szeretne kapni. Állandó orvosi kezelés alatt áll, most is kórházba kellene mennie, és mert szociális helyzete igen rossz a legszükségesebb ruhadarabok megvásárlására kellene a segítség. Másnap már felkereste őt otthonában a gyámügyi előadó, környezettanulmánya alátámasztotta a kérelmet. Az egyszobás ,,C” lakás berendezése, a kérelmező ruházata rendkívül szegényes. Élelmezését nehezen oldja meg, mivel diétáznia kell, s havi 1430 forint nyugdíjból él. A hatvan esztendős, beteg asszony május 31 én meg is kapta a javasolt egyszeri segélyt, 1000 forintot. Nyugdíjjal se rendelkezik a nyolcvanéves hadiözvegy, A. J.-né, a lánya anyagi támogatásából tartja fenn magát. Számára téli tüzelő beszerzésére hivatalból kezdeményezte június 20-án 1000 forint rendkívüli segély kifizetését Ráczkevei Lajosné, a szakigazgatási szerv vezetője. Cibakháza lakóinak egyötöde idős ember, számuk ezerre tehető. A szociálpolitikai feladatok között ebben a faluban is kiemelkedő helyet foglal el az időskorú lakosságról való társadalmi gondoskodás. Közpénzből tavaly 958 ezer forintot fordítottak az öregek napközi otthonának fenntartására, a házi szociális gondozásra és segélyezésre együttesen. Az otthon 28—30 rendszeres látogatója közül azok, akiknek havi jövedelme nem éri el az 1700 forintot, térítés nélkül kapják a tízórait és az ebédet, a jelenleg 10 házi gondozott mellett további 5—6 rászoruló részesül a falu pénzén szociális étkeztetésben. A rendszeres szociális segélyt igénylők száma 36, ők családi támasz nélküli, kis jövedelmű öregek, vagy éppen jövedelem nélküliek. Noha Barta Györgyné alig két hónapja intézi gyámügyi előadóként az idős emberek segélyezési és egyéb ügyeit — a korábbi ügyintéző betegsége miatt, — a gyors segítségre szorulók, a rendkívüli segélyért folyamodók sincsenek hosszas várakozásra kárhoztatva. A bevezetőként hozott példák is ezt bizonyítják. Tavaly a falu 83 idős lakója kapott 500— 1000 forint egyszeri segélyt, ebben az évben a példaként említett R. P.-nén és özvegy A. J.-nén kívül 51 cibakházi öreg helyzetén könnyített a gyors ügyintézés. Időarányosan a tavalyinál már többet felhasználtak a rendelkezésre álló keretből, mert a kedvezményes tüzelőakcióra tekintettel korábban kifizették a tüzelővásárlásra szánt pénzeket. — rónai — Félek a gyerekemtől Nem biztos, hogy az idős emberek szeretnek panaszkodni. Ok nélkül aligha teszik — sok tapasztalatunk van erre manapság. Gyakran kapunk olyan levelet, amely felér egy egy segélykiáltással, s ha igazságról a helyszínen próbálunk vizsgálódni, sajnos legtöbbször az derül ki, igaz volt a levél minden szava . .. Megszaporodtak postánkban az idős, gyermekeikkel együttélő szülők levelei. Panaszos levelek ezek, de orvoslásukra hiába is lenne kész bárki. — ezekre a bajokra csak a család adhatna gyógyírt. Nem vitatjuk, öreggel, beteggel együtt élni, róla gondoskodni cseppet se könnyű, hiszen az aktív munkáskorú felnőtt gyerekek egyfelől saját gyermekeiket is nevelik, pénzkereső munkában is fáradnak, s gondoskodniuk kell a velük közös háztartásban élő öregekről is. Sok ez, persze, hogy sok, egész embert, néha annál is többet kívánna, de nem lehet mindenkit szociális otthonban elhelyezni, s a kórház, az elfekvő is csak valóban betegeket, gyógyintézeti ápolásra szorulókat fogadhat. Legutóbb egy nyolcvanadik évéhez közelítő idős nyugdíjas asszonytól jött ilyen kétségbeesett, segítségkérő levél. Jó egy éve, hogy eladta a saját házát, s az érte kapott összes pénzt a gyereke kezébe tette. Az ötvenes gyerek azonnal megvette anyja, meg a maga pénzéből a rég áhított gyönyörű családi házat, s ígérte, holtig gondozza, ápolja szülőjét, a majd’ kétszázezer forintért. Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon s az idős asszony kis félelmeit is eloszlassa, az új ház adásvételi szerződésében holtig tartó haszonélvezetről biztosította anyját. Az eljárás becsületes, hiszen az idős asszony saját háza árával az új felét fizette meg. Az élet azonban drága, így havonta kis nyugdíja nagyobb felét is letette a családi kasszába. Egy év nem telt el a házvétel óta, s az öregasszony nekünk írta meg: hosszú, nagy betegsége után minden megváltozott új otthonában. Az ételt elélökik, napok telnek, s nem szól hozzá senki, — ha aztán szól, abban nincs köszönet! Soha semmibe bele nem szól, mégis indulatos és durva veszekedés, az élete. Újabban — nehogy hírét hordja a falu — egész nap bezárják abba a szép új házba, nincs kapukulcsa, ha lenne jártányi ereje, akkor se szólhatna senkihez, bezárt világ a szó legszorosabb értelmében az övé. Ezért kért bennünket, vitessük szociális otthonba, mert lehet, idegei felmondják a szolgálatot, s nagy magányában végez önmagával. Gyönyörű házban találtunk rá s kerítésen át válthattunk csak szót. Tényleg bezárták, bezárják ma is. Vittük az előre elkészített levelet, hiszen saját magának kell kérnie a szociális otthoni elhelyezést. Csak sírt, s azt mondta, még aláírni se meri. Tán meg is vernék, hiszen kitudódna, miért akar elmenni. Úgy gondolta, amikor a levelet küldte megoldás csak ez lehet. Már úgy véli, ez se az, mert amíg elintéződik a sorsa, rengeteg nehéz nap várna rá. A rövid beszélgetés ideje alatt — a család távollétében — különben ez a szó szerepelt a legtöbbet: a félelem, a reszketés. Búcsúzásnál azt mondta: az unokája, a tizenéves még többször bántja csúnya szavakkal, mint a gyerekei. Ezen nem csodálkoztunk, hiszen látja, hallja a szüleitől, hogyan bánnak a nagymamával A kérdés csak az: folytatja-e, amit szülei elkezdtek? Akkor ugyanis majd a most félelmetes anya félhet a gyerekétől... — S — Az oldal fotó illusztrációit Tarpai Zoltán készítette. Összeállította: Sóskút Júlia Nyugdíjasok fóruma Szemünk világa Amit a világiból megismerünk, annak túlnyomó részét a szemünknek köszönhetjük, hiszen vele érzékeljük környezetünk ingerének 90 százalékát. És milyen öröm ismerkedni a világgal! Az öröm azonban csak abban az esetben zavartalan,ha a külvilágból érkező fénysugarak a szemgolyó mélyén a látóhártyán (recehártya, retina) éles, tiszta képet formálnak, s az jut tovább a látóidegen az agykéregbe. A kép pedig akkor lesz éles, ha a szemgolyó méretei megfelelően és a szemlencse az összegyűjtött fénysugarakat éppen a megadott helyre, a látóhártyára vetíti. A szemlencse aszerint változtatja az alakját, hogy közelre, vagy távolra nézünk. Ez az alkalmazkodás azonban nem mindig és nem mindenkinek sikerül egyformán. A kor előrehaladtával, általában a 40. életév betöltése után a szem is öregedni kezd, fénytörése megváltozik, a szemlencse laposabb, merevebb lesz. Mindez élettani folyamat, öregednek a szövetek romlanak az erek, rosszabb a szerv vérellátása. Aki eddig nem viselt szemüveget, az előbb utóbb észreveszi, hogy már nem képes a megszokott közelségből olvasni, szemüvegre van szüksége , amely megfelelő dioptriájú, domború, tehát nagyítólencse. Ha valakinek olyan a munkája, hogy közelre és távolra is kell néznie orvosától úgynevezett bifokális, üveget kérhet. Távollátó egyénnek idősebb korában szüksége lehet egy állandó utcai és egy olvasó szemüvegre. A rövidlátók azonban idős korban már gyengébb szemüveggel is jól látnak, mert szemük fénytörése kissé megváltozik. Az öregszeműség az életkorral párhuzamosan súlyosodik, ezért magától értetődik, hogy bizonyos időközökben, egykét évenként ellenőriztetni kell a szemet, így a szemüveg lencséjét erősebb dioptriájára kell cserélni. Súlyosabb a változási, ha kóros viszonyok akadályozzák a látást pl. fejfájásroham, szédülés, hányás. Erre fel kell hívni a szemorvos figyelmét, mert a panaszok oka kezdődő zöldhályog (glaukoma) is lehet. Hatvan éven felül nem ritka a szemlencse elhomályosodása , a szürkehályog. A szürkehályog-műtét után a szemüveg teljesértékű látást biztosít. A szemüveg az élet alkonyán nélkülözhetetlen segítőtárs. Hiszen a látás csökkenése elszoktathatja az embert az olvasástól, s ha még nagyothallás is járul hozzá, a társalgástól. Az idős ember nem süllyedhet ingermentes magányba, mert ez testi, lelki állapotának rovására megy. ,,cs” Nyugdíjastalálkozó a repülő főiskolán A Killián György Repülő Műszaki Főiskola parancsnoksága június 27-ére összehívta nyugdíjasait, tiszteket, tiszthelyetteseket, polgári alkalmazottakat. A meghívottak nagy érdeklődéssel várták ezt a találkozót. Volt, aki Győrből, Budapestről, vagy az ország más részéből és természetesen Szolnokról jött el egykori munkahelyére. A vendégeket Zsemberi István mérnökezredes, a főiskola parancsnoka fogadta, majd tájékoztatta az iskola jelenlegi életéről. Az egész napos program keretében a vendégek megtekintették a korszerű oktatási eszközöket, valamint a főiskola felújított múzeumát. Ezt követően a főiskola hallgatói rövid műsorral szórakoztatták a nyugdíjasokat, akik a figyelmes vendéglátás után megelégedéssel hagyták el volt munkahelyüket, —i —r 1983. JÚLIUS 9. Emberek a kastélyban — A gondozottak többsége beteg, illetve állandó felügyeletre szorul — sóhajt Tóth János, megmondja azt is, hogy a hetvenöt ápolt között soknak van családja, hozzátartozója, mégis ritka itt a látogató. Van olyan ápolt, akihez már tíz év óta senki se jött, pedig jöhetne. Az otthon nagyon szép. Tizenegy holdas park közepén állnak a régi kastély épületei, s az újak, amelyeket már a szociális otthon céljainak megfelelő módon terveztek, építettek, s rendeztek be. Harmincegy dolgozó, ápolók, gondozók, kisegítőszemélyzet áll a hetvenöt lakó szolgálatában. Valóban szolgálják őket, hiszen mind szomorú sorsú ember, aki ide kerül. Aki ismeri a szociális otthonokat a megyében, csak sóhajt, ha Tiszaugot említik. Férfiak, nők a lakók, s nem mind nagyon idős még. Csak az állapota és a helyzete kényszeríti az intézeti életet. Lassan tíz éve, hogy Tóth János pedagógus az intézet igazgatója. Azt mondja, más ez a világ, s más a gyerekeké, de ide talán még több megértés és türelem kell, mint egy iskolába. Elhiszem. Az 59 éves Máriának legalább ötödször mond nyugtató szavakat: az autó nem érte jött, menjen csak, vacsorázzék a többiekkel. A kis éttermekben lassan, komótosan vacsoráznak a betegek. Nincs ott mindenki, Jánost az erkélyen találjuk, azt mondja, verset tanul Kiderül, nótaszövegeket kapott valakitől, s nagyon megtetszett neki. A szerelemről szól, a szeretetről. János majd elszavalja egyszer, valakinek. Az udvaron sétáló kis öregember keze dohánytól barna, s égett, de az ajkán is látni, annyira szívja a cigarettáját, hogy észre se veszi, hol az ujját hol az ajkát perzseli a cigarettavég. Szép szál öregember az udvar hátuljába lépked, ott legnagyobb döbbenetemre kaszát Látogató ritka és kevés akaszt a vállára fenőkővel a kezében megy tovább. Az igazgató megnyugtat: akik munkával is elfoglalhatók és gyógyíthatók, dolgoznak. Az öregúrnak a fűkaszálás a hobbija, esteledik, a helyére viszi a kaszát s a fenőkövet. Az udvar hátuljában különben istálló, ólak világa kezdődik. A hatalmas park egy része konyhakert, kaszálót külön bérelnek, az ólakban kis- és nagymalacok lustálkodnak, az istállóban jászol előtt lovak álldogálnak. Húsból, konyhakerti növényekből önellátó az otthon, kenyeret, süteményt, tejes árukat Kunszentmártonból kapnak. Különben mindenért utaznak. Tiszaug kis falu, nehéz a beszerzés, ruhaneműt, ágy- és asztalruhát Szolnokról, Kecskemétről, Pestről hoz az autó. Esteledik. A hálótermekben vetett ágyak várakoznak gazdáikra. A Legidősebbek már éltették magukat holnapra. Az intézet ajtaja egész nap nyitva van, de senki nem csatangol el. Itt az otthona, itt megértik. Hetvenöt beteg ember, ötven körül van a nyugdíjasok, járadékosok száma. A tiszaugi új temetőben száznegyven egykori otthonlakó sírját gondozzák a szociális otthon dolgozói. Ezt is kötelességüknek tartják. Elvégre ez itt egy nagy család. Fantázia és kézügyesség Alacsony, régi ház, gondozott, dús kerttel: Kupás Sándor otthona. Állandó kiállítását tíz éve sokan megcsodálták. A nyolcvanegy éves ember egyszerűen csak hobbinak nevezi szenvedélyét. Minden lehetséges anyagot megmunkál, és más oldaliáról mutat meg, mint ahogyan megismertük: a kacskaringós gyökerek mesebeli szörnyekké, a műanyag flakonok, tálak falidíszekké, indián fejdísszé, övékké, a keményre összegyűrt sztaniolpapír tetszetős nyaklánccá alakul keze nyomán. A kis szobában zsúfolva állnak a fafaragások, amelyek állatokat, mesehősöket ábrázolnak, János vitéz teljes jelmeze, Iluska fejdísze; kupakokból, műanyagból, fémből, fából készült asztali- és falidíszek, kézzel varrott táskáik; a magyar korona aprólékosan kidolgozott mása; faragott szélmalom. A falon öt kisebb nagyobb citera lóg, mászás festett virágos díszítéssel, mind más, friss hangot ad. Ezeket is maga készítette, s bármelyiken szívesen játszik, énekel is hozzá, elfelejtett régi nótákat... A főhelyen viszont a kunhegyesi templom kicsinyített mása áll, amelyet 1975-ben készített: nyílik ajtaja-ablaka, kong a harangja leemelt tetején át beleshetünk a prédikáló pap, a kántor, a hívők figuráira. — Kunhegyesen születtem és ott is éltem 1950-ig, akkor jöttem Szolnokra — meséli, miközben keze megpihen a citera húrjain. — Dolgoztam napszámosként, voltam vasúti pályamunkás és pályamester is. Aztán a kisipari szövetkezethez kerültem, ahol szabász és üzletvezető is voltam. Innen mentem nyugdíjba 1962-ben. Sok munkahelyem volt, mert mindig hajtott a vágy, hogy mást is megismerjek, munkát, embereket. 1972-ben megözvegyültem, azóta élek egyedül, és készítem ezeket a tárgyakat. Két fiam és három unokám van, vasárnapomként az egyik fiamnál ebédelek, egyébként mindig én főzök. A házban, a ház körül is ellátok mindent. — Mióta citerázik? — Óvodás korom óta! Nagyon szeretem a zenét, az éneklést kilenc évig játszottam a szolnoki művelődési ház Pávakörében. — És azóta visszavonultan él? — Nem. Gyakran járok embereik közé, szinte minden nap ... Tagja vagyok a Hámán Kató klubnak, a Költői klubba is gyakran járok és az ipari szövetkezet klubjába is. Nem tudnék meglenni társaság nélkül, ezért ritkán vagyok itthon ... Néha meghívom a klubtagokat ide szalonnasütésre, pattogatott kukoricára, és akkor itt a teraszon tartunk egy kis dínom-dánomot, énekelünk, táncolunk is. ... Bemutattunk egy különleges embert, aki fantáziája, emberszeretete révén mindig tud újat adni már Körmendi Judit soknak. Most írom meg, pedig nem most történt. Már csak azért is bujtatgatom az időpont pontos megnevezését, mert a címzettnél sok csavaros észjárású ember ülhet, és még kinyomoznák az eset két főszereplőjét. Ebből pedig még az a nem várt következmény lehetne, hogy aki feltétlen dicséretet érdemelne, az elmarasztalást kapna és fordítva. Hogy miért neveztem csavaros észjárásúaknak a címzetteket? Nem másért, minthogy a helyi autóbuszmenetrendeket böngészgetve mindig ez a megállapítás jut eszembe. Vagy az, amikor valaki a jobb fülét a fejtetőn átnyúlva a bal kezével piszkálja. Na, de nem erről akartam írni, hanem a fentebb említett esetet szeretném elmondani. Időpont: egy 34 fokos kánikulai délután 5 óra. Kibukkanok a sarkon és tőlem kb. ötven méternyi távolságra akkor indul az autóbusz. Na, ezt jól megcsináltam, várhatok 30 percet a tűző napon. Közben irányomba érkezik a busz. Nyílik az első ajtó, szálljon be, tanár bácsi, szól ki barátságosan a vezető. A szabály Megilletődve, szinte meghatódva fogadom el a nagylelkű ajánlatot. Zavartan nézek körül. Látom és érzem a sok mosolygó tekintetből, hogy helyettem is megköszönik a ,,szabályt megsértő” vezető emberségét. Pedagógusnapi ajándék volt. Ez a vezető nagyon odafigyelhetett, amikor az iskolában az emberséges magatartásról, egymás megbecsüléséről tanították. Jól elraktározta, és egy életen át igyekszik kamatoztatni embertársai legnagyobb örömére. Ellenpólus: Hétvégi kertünkből összeszedve a főzéshez szükséges nyersanyagot, megrakodva szálltunk fel a végállomás előtt két megállóval, hogy biztosítsuk visszafelé is az ülőhelyet azon az autóbuszon, amelyik csak megfordul és indul is vissza. Kényelmesen elhelyezkedtünk és máris beértünk a fordulóba. Az utasok kiszálltak, mi nyugodtan ülve maradtunk. A vezető bennünket látva, felszólított a kiszállásra. De hiszen mi megyünk vissza a városba, próbáltam magyarázkodni. — Akkor is tessenek kiszállni, mert ez végállomás. A vezényszószerűen pattogó utasítására szó nélkül szedtük csomagjainkat, hogy egy fél perc elteltével ismét feltornásszuk magunkat a még ki sem hűlt helyünkre. Hiába, a szabály, az szabály. E kommentálást az olvasóra bízva egy nyugdíjas pedagógus . Varga Béla