Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-04 / 183. szám

1983. AUGUSZTUS 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP „Életszeletek” a tiszaligeti KISZ-táborból Szabálytalan riport fákról és emberekről Tábor. A szó eredeti értelmére gondolva sátrakat, esténként gyűlő tüzeket, vadregényes környezetet idézhet az emlékezet. A Szolnok megyei KISZ-bizottság tiszaligeti tábora jelenlegi képét tekintve ötvözi az „egykorit” és a „mait”. Emiatt látványosságszámba megy az először belépő számára. Nagy Erika gimnazista, aki lakója volt a tábornak (mint az Országos Diáknapok meghívott fotósa) — Pestről érkezvén elámult: — Az Alföldről a földrajzkönyv alapján mindig azt hittem, hogy csöndes, néptelen és sík. Itt az első pillanatban meg kellett lepődnöm a Tisza, a folyóparti fák és a zajló élet sokszínűségén. Elismerem, naiv voltam, noha korábban is tudtam arról, hogy híres festők generációi ütöttek tanyát Szolnokon. Hogy a tábor, ahol egy hétig voltam, milyen? Nagyon nagy élmény — az esti beszélgetésektől, a tábori között foglalkozásokig minden. — Az esti beszélgetéseken mi került szóba? — Hát nem az éppen „menő” divat volt a téma. Tegnap este például alaposan összevesztünk a Hatásvadászok című filmen. A társaság (négyen laktak egy házban) egyik fele midenestől hülyeségnek tartotta a filmet, a másik fele — velem az élen — fontos, rólunk is szóló alkotásnak érezte. —A filmkritikusok nem döntötték el pontosan, mit is „ér” ez a film. Ti hogy döntöttetek? — Úgy, hogy még egyszer megnézi mindenki. * * * Térben és időben nagy ugrás visszafelé. E sorok írójának volt szerencséje 1964. nyarán ebben a táborban tölteni két hetet — vörösnyakkendősként. Úgyhogy meglehetősen pontosan emlékszik, milyen képet mutatott akkor a tábor. Állandó fedett létesítmény csak az étkező volt — a tábor többi részét sátrak, öreg, terepszínű, itt-ott lyukas, kimustrált ponyvák alkották. Esett az eső és mi boldogok voltunk, mert éjnek idején mentettük holmijainkat egy valamivel stabilabb sátorba, ahol azután hajnal felé összejöttünk vagy harmincan, legvégül előkerült a tangóharmonikás ifivezető és — eső ide, égzengés oda — rázendítettünk a „Mint a mókus”-ra, majd a „Kossuth Lajos azt üzente..kezdetű tábori szignálra. Akkoriban pöfögött még a Tiszaligetben az úttörővasút is — rövidebb szakaszokon versenyt futottunk a szerelvénnyel. Nem nyert mindig a vonat. Az akadályverseny kötelező állomása volt a Damjanich emlékmű — azóta tudom, érzem, mit jelent e tájnak önnön múltja; a mi hajdani csatakiáltásunkon tán áthallott még a hős vörössipkások kiáltása. Meglehet, mindez beletartozott politikai képzésünkbe? Nem tudom. Annyi bizonyos mindenesetre, hogy a tábor és a Damjanich-szobor környékén mindmáig az a melegség önt el, ami húsz évvel ezelőtt elöntött. * * * A tábor az elmúlt évek alatt igazi „nagyüzem” lett, fölszerelve minden korszerű kellékkel. Magony Miklós — hogy hivatalos címén nevezzük — a Szolnok megyei KISZ-bizottság politikai képzési központja gondnoka így mutatja be a létesítményt: — Való igaz, aki régen járt itt, aligha ismer rá erre a táborra. Amelyik — és ezt feltétlenül el kell mondani — az ország egyik első ilyen típusú létesítménye. A régi sátortábort faházak váltották fel, utána következett a „komfortosítás”, a közművesítés. A legutóbbi „lépcső” a téliesített, gázfűtéses, összkomfortos házak fölépítése volt. Amióta átvettük üzemeltetésre a városi tanácstól az úttörőtábort, egyszerre 350 úttörő, KISZ-es tanulhat, nyaralhat, pihenhet itt. — Úgy tűnik, egyre szebb környezetben... — Örülök, hogy észrevette a „szépülést”. Szerencsénk van: az utóbbi időben mesteri kezű, gondos kertészek — Gólya László és Kovács Géza —, és karbantartók — Fejes József és Kocsis Lajos — gondozzák a létesítményeket és a hozzájuk tartozó több mint húsz hektárnyi területet. A kertészek ágyásai — például — olyanok, hogy azokba csak nagyon rossz szívű ember gázolna bele, mondjuk azért, hogy letörjön egy szál rózsát. — Vagyis nem bántják a rózsákat. — Legfeljebb egy-két szerelmes — turnusonként. A szerelmesek könnyű talpakon járnak. A kertészek viszont nehéz szívvel szemlélik a könnyűtalpúak nyomait. — Kik lakják a tábor házait? — Könnyű erre válaszolni, — mondja Magony Miklós. Itt táborozik közel kétszáz Nógrád megyei úttörő és itt nyílt meg negyvenöt résztvevővel a Szolnok megyei középiskolások sport-honvédelmi tábora. * * * Minden nagyon szép, minden nagyon jó! Erről persze szó sincs. A Nógrád megyei úttörőtábor pedagógus lakói például szóvátették a tábor büféjének harmadosztályú üdítőital-árait (amelyek kicsit magasak az úttörőruha zsebmélységéhez képest), továbbá azt, hogy az időrőlidőre felhalmozódó göngyölegnek szaga van. (A büfét a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat üzemelteti). Aztán: épül, pontosabban épülget egy 250 személyes előadóterem (amely vetítésre, színházi előadásra is alkalmas volna). Eredetileg az ÉPSZER vállalta, azután átadta a munkát a LAKATÁR-nak (Lakáskarbantartó Társulás). « * * A középiskolások sporthonvédelmi táborának vezetője Veres Pál, a KISZ Szolnok megyei Bizottsága sportfelelőse. — Kiknek és mit „kínál” a tábor programja? — A program írott része lehet, hogy nem túl izgalmas. Előadások, gyakorlati foglalkozások, beszélgetések váltogatják egymást — „fűszerezve” módszertani bemutatóval, vetélkedővel. Persze ha ezek részleteit nézzük, talán több ok van az „izgalomra”. A módszertani bemutató például a Szolnoki MÁV MTE atlétikai pályáján lesz: láthatják a tábor „gyerekei” néhány válogatott atléta edzését is. Vagy a vetélkedő! Ebben lesz cérnafogyasztás, váltófutás, sportfotó, üveggyűjtő verseny. Az előadások témája pedig kötődik az iskolák mindennapjaihoz. Négyen üljük körül — tábornyitás előtt — az asztalt. Márkus Ibolya, a tiszaföldvári óvónőképző szakközépiskola tanulója utolsó éve előtt áll, társai: Almási Judit és Horváth Sándor, egyaránt első éves szakmunkástanulók voltak — Jászapátin, illetve Kunhegyesen. Ibolya évek óta sportol, s elsőéves kora óta igyekszik szervezni osztálya — és a földvári kollégium — sportéletét, míg Judit és Sándor — most készül föl erre a szervező munkára. Szkeptikusok és bizakodók a tábor „végkimenetelét” illetőleg. A tábor időtartama mindössze négy nap. A mindennapos menetrend — 6 óra 30-tól 22 óráig — voltaképpen alkalmas arra, hogy elmélyítse a résztvevő diákok sporthoz, mozgás adta örömhöz fűződő érzelmeit. A tábor — „táboroztatás” — célja sem több, s nem is kevesebb ennél. Évek óta igazolt tapasztalat tudniillik, hogy a tábor fái alatt eltöltött órák, napok szinte önkéntelenül inspirálnak a tanultak továbbadására. S hozzátesszük: a tiszaligeti KISZ-táborban évről évre több ezren fordulnak meg. Vágner János Pénteken nyit a planetárium Június 20-án kezdődött, és augusztus 4-én ért véget a TIT budapesti planetáriumában a nyári szünet. A közben eltelt hat hetet — mint minden évben — a berendezések műszaki felújítására, az erőteljes igénybevételtől elhasználódott, elkopott műszerkészlet „felfrissítésére” fordították. A planetárium kupoláján ugyanis évente 200 ezer látogatónak 950 alkalommal mutatják be az égboltot, a csillagokat és a bolygókat, s eközben a berendezéseket alaposan megviseli a folyamatos — sokszor 7 órán át egyfolytában tartó — üzemeltetés. A nyitásra speciális diavetítő-rendszer készült el: a legkorszerűbb, botkormányos vezérléssel működik, s az égbolt bármely pontjára vetíthet mozgatható képet. Emellett a felszerelést vezeték nélküli rádiómikrofonnal korszerűsítették. Az eszközök felújítását az év utolsó negyedévében tartalmi megújulás is követi: a tervek szerint októberben, az űrhajózási kongresszussal egyidőben négy űrhajózási témájú kiállítást is nyitnak a TIT budapesti planetáriumában. 5 Halálának 25. évfordulóján Finta Sándorra emlékeztek tegnap szülővárosában, Túrkevén. A filmszínházban megtartott ünnepségen dr. Örsi Julianna, a Finta Múzeum igazgatója idézte fel a szobrászművész, író munkásságát. Elhangzott a művész 1955-ben adott rádióinterjúja és A kisbojtár című művének hangjátékváltozata is. Finta Sándor élete derekán sok ezer kilométerre került szülőföldjétől, eljutott Brazíliáig, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Hazájától a Jikevi pusztától azonban Los Angelesben sem tudott elszakadni. Ecsettel, tollal, vésővel, minden eszközzel megformálta a keri élményeket. Tanúskodnak erről szobrai, rajzai és irodalmi alkotásai is. A kisbojtár, vagy a Testvéreim és én című műve éppúgy a szülőföldet idézi, mint az Anyám és a Csárdás című szobra. Finta Sándor sokat tett azért, hogy az amerikai kultúrába is beépüljenek a magyar értékek. Sorra alkotta meg történelmi nagyjaink szobrait, domborműveit. Így járult hozzá Kossuth, Petőfi, Liszt, Bartók, Munkácsy hírnevének növeléséhez. Felkutatta az amerikai függetlenségi háború hősei, Kovács Mihály karcagújszállási születésű ezredes életét, megalakította a Kovács Mihály Társaságot, amelynek elnökeként is tevékenykedett. Szülőföldjéhez való ragaszkodását fejezte ki, amikor alkotásait felajánlotta Túrkevének. Végrendeletével életműve valóban hazakerült. Ma szobrai, kisplasztikái — testvére Finta Gergely alkotásaival együtt — a szülőváros múzeumában láthatók. Az ünnepség résztvevői itt, a múzeum falán elhelyezett emléktáblánál, Finta Sándor domborművénél helyezték el koszorúikat; a város és a múzeum, a szobrászművész özvegye és családja nevében. Halálának 25. évfordulóján Finta Sándorra emlékeztek Túrkevén Az ünnepség résztvevői Finta Sándor domborművénél helyezték el koszorúikat Takács Erzsébet szobrászművész kiállítása Gödöllőn Takács Erzsébet SZOT-díjas szobrászművész gyűjteményes kiállítását augusztus 8-án, hétfőn 17 órakor nyitják meg Gödöllőn, a Petőfi Sándor Művelődési Központban. A tárlat átfogó képet ad a művész munkásságáról, portréi mellett számos kisplasztikáját is láthatják az érdeklődők; a kiállítást augusztus 26-ig tekinthetik meg a látogatók. Textilművészeti biennálé Szombathelyen Augusztus 12-én nyílik Szombathelyen, a Savaria Múzeumban, a hatodik textilművészeti biennálé, amelyen ezúttal huszonnyolc textilgyár, szövetkezet hetven textiltervező művészének 13. Balázs József: ÁNCISKOLA alkotását mutatják be.A Kövekből két kaput állítottak fel, és Libus felajánlotta, hogy ő játszik kettejük ellen. A két fiú beleegyezett. Ha Libusnál volt a labda, igen nehéz volt hozzá közel kerülni, mindig fordult egyet a tengelye körül, ilyenkor kikeveredett a szorongatásból, üres térbe jutott, ahol kezdődött minden elölről. Aztán bemutatta, hogy hogyan cselezett Puskás meg Hidegkúti. A két fiú már egyébként is elfáradt a sok értelmetlen szaladgálástól, tagolódástól. Libus bemutatóját nagy-nagy csodálattal követték, büszkék voltak arra, hogy ők ketten — most már nyilvánvalóan — Libus barátai, Libusé, aki ismeri Puskást meg a többi nagy futballistát, akiknek a nevével tele van az újság, meg akikről annyit beszélnek a rádióban, az egész világon. Hidegkúti például széttárja a karját, cselezés közben, mutatta Libus, Puskás meg a lába között tartja a labdát, akár a tökét. Ott forgatta a talpa alatt, ott pörgette a cipője szélén, leheletfinoman — úgy, ahogy azt a rádióban oly sokszor hallották — megemelte a lábfejével, s aztán előadta a legnagyobb magyar csodát, világcsodát, a hátrahúzós cselt, amelynek Hidegkúti volt a mestere. Hidegkúti, Hidegkúti, ismételgette Libus, s a név egyre mágikusabban, a tökéletességnek, a legyőzhetetlenségnek, az istentől kapott tudásnak a kifejezője lett. De többször meg kellett szakítaniuk a bemutatót: ha Libus észrevette, hogy valaki megáll a raktár sarkánál, otthagyta a fiúkat és odament hozzá. A két fiú jól látta, hogy a látogatók többnyire falubeli emberek, ismerték is őket, bár a raktár fala mellett, a sötétben alig vehették ki vonásaikat. Libus röviden beszélgetett velük, némelyiket a kertek aljáig is elkísérte, aztán visszasietett, és mintha mi sem történt volna, folytatta a szaladgálást. Hogy miről beszélgetett az emberekkel, nem hallották csak azt, hogy Holocsák később előjött az irodájából és megfenyegette: — Nem lesz ennek jó vége, majd meglátod, hogy mit mondtam neked. Elhurcolnak mindnyájunkat. — Éppen erről van szó — védekezett Libus. — Azt akaróra, hogy ne vigyék el őket... — Nem visznek már senkit — legyintett Holocsák. — Az összeskövést is csak kitalálták. .. — És mégis idegen emberek tekeregnek mindenütt — ellenkezett Libus. — Itt figyelnek, ott figyelnek... — Magánszorgalmú emberek ezek, nincs semmiféle papírjuk, hogy figyelgessenek — legyintett Holocsák, mint aki nem akar erről többet beszélni, meg nem is tulajdonít már nagyobb jelentőséget a dolognak. Libus hóna alá vette a labdát, beszélgettek még apró semmiségekről, közben elment az utolsó személyvonat is. Holocsák kiszólt Libusnak, hogy bejöhet az irodába aludni. Amíg az irodáig értek, Neviczky sebtében előadta, hogy mit terveznek. Hogy le kell játszaniuk a katolikusok—reformátusok meccset, s arra gondol, hogy őt kérik fel bírónak. Libus azonnal vállalta, s hozzátette, hogy a partjelzőket is beszervezi: vagy Haklit, a dobost, vagy Holocsákot fogja megkérni, mondván: két partjelzőre neki nem lesz szüksége, egy is elég lesz. Megígérte, hogy részrehajlás nélkül vezeti majd le a meccset. Ki is tűzték a mérkőzés napját. Libus lelkesedett. — Minél több nézőt kell beszervezni. Azon a napon majd Tarpa játszik a faluval a járási bajnokságon. Két vontatónyi ember jön, én majd gondoskodom róla... Ott lesz az egész falu, este pedig bált rendezünk a kultúrban... Ti csak készüljetek — bíztatta a fiúkat —, hívjatok minél öbb papot, egy-két püspök vagy érsek sem ártana... — de ezt már bizonytalanul mondta, mert el sem tudta hirtelenjében képzelni, hogy érsekeket honnan szerezhetnének. — És a ministránsok, minél több ministráns kell. Füstölőkkel, kereszttel és zászlóval. .. csengőkkel... Neviczky kijózanítóan vágta közbe: — Csak hat ministráns tud felöltözni, mert csak annyi ruha van a sekrestyében. Libus lelkesedését ez sem lohasztotta le: — Majd hozunk a szomszéd falvakból. Megadjuk a módját... Hátha másutt is rendeznek hasonló meccseket. .. Ha az állami gazdaságok dolgozóiból lehetett válogatott csapatot összeállítani, magyar válogatottat, akkor mért ne lehetne a katolikusokból meg a reformátusokból. .. Micsoda ötlet, micsoda ötlet — Libus kis híján ujjongott. — A legjobb ötlet, amit az elmúlt tíz évben hallottam — dicsérte a fiúkat. Aztán — mint igazi felnőteikkel — kezet fogott a két fiúval, és besietett az irodába az állomásfőnök után. Holocsák ledőlt az íróasztalára, Libus a padlóra terített lópokrócra hevert, a feje alá Holocsák vastag jegyezettömbjeit rakta. (Folytatjuk.)