Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-18 / 298. szám

1983. DECEMBER 18. I Film jegyzet I Gallipoli, avagy a pusztulás mechanizmusa Milyen erős a kimondat­lan vagy a félig kimondott szavak hatalma! Peter Weir Gallipoli című filmje erre újabb művészi példa. Felté­telez persze némi nemzeti önismeretet, igényli a­­ tör­ténelem bizonyos ismeretét. Igazi értékei a háttérrel mu­tatják meg magukat. Ment­séget keresve azt is hozzá kell tennünk, sajnos vajmi keveset tudunk Ausztrália legújabbkori történelméről, ennek ellenére — következ­tetések útján — úgy érez­zük, e kontinens népeinek nemzetté formálásához a Gallipoli több mint erjesztő adalék. Nagyon tanulságos és érdekes lenne az auszt­ráliai mozinézők véleményét ismerni, számukra egész biz­tos többet mond a film, mint nekünk. De mi sem panaszkodhatunk . A Két ausztrál fiú sorsa nem csu­pán modell, tanulság is, amelyet, mi is jól értünk. Sajnos, a magyar történelem a Gallipolihoz hasonló tra­gédiák sorával tanított meg bennünket a vészhelyzetek felismerésére. A film 1915-ben, az első világháború idején játszó­dik. Az ausztrál csapatok a Dardanellák bevehetetlen erődrendszerének elfoglalá­sára kaptak parancsot. El­pusztultak. Azóta már tisz­tázta ennek az esztelen tá­madássorozatnak politikai, katonai hátterét a tudomány. Az ausztrál és új-zélandi fi­úkat­ feláldozták. Ők voltak a „parasztok” azon a sakk­táblán, amelynek egyik ol­dalán Winston Churchill ült, mint akkori haditenge­részeti miniszter. Miért kel­lett meghalniuk a szép, erős, egészséges, ausztrál és új­­zélandi fiúk tízezreinek? Mert a katonapolitika úgy kívánta- ők voltak a „hadi­­csel”. Churcillt akkor levál­tották,­­ de vigasz volt-e ez akár egyetlen anyának is, akinek fia értelmetlenül el­pusztult. A filmnek ez­ a felső réte­ge, de bőven túlmutat egyet­len nép fiainak tragédiáján. Semmit sem kell Weir mon­danivalójába beleképzelnünk ahhoz, hogy eljussunk a fe­lelőtlenül, lelketlenül kia­dott, az egyén számára biz­tos pusztulást jelentő paran­csok erkölcsi elítéléséig. We­ir mesterien fogalmaz: Ért­jük mondanivalója lényegét — megint visszautalunk sa­ját drámáinkra — Sallipoli­­nál idegen érdekekért, értel­metlenül haltak meg honfi­társai. Csupán a nem­et mondás lehetőségének érzé­kelése késztet vitára. Weir mondanivalójának alapja igaz: a közösségben élő em­ber — modern társadalom­ról van szó, — akarva aka­ratlanul részes környezete sorsában. (Lásd: a két fiú, Archy és Frank „hadbaszál­­lása’ .) De ezen belül, a tra­gédia bekövetkezése után maradnak kérdőjelek a ren­dező gondolatmenetében, nevezetesen a balekság kér­dése. Weir egyértelműen há­borúellenes, szókimondó filmjében, úgy tűnik, ezen a ponton valamiféle demokra­tikus­­ lehetőségre gondol. Hozzátesszük: naivan. A ha­talom ugyanis a háború kö­zegében eltünteti a válasz­tás lehetőségét. Az igazság­talan háború, az értelmet­len csata halottja sem ba­lek, hanem áldozat Az ausztrál katonák halála ez­t bizonyítja. A film egésze tulajdon­képpen a hazug nimbuszok ellen szól. Weir következe­tesen vállalja az egyszerű, közérthető ábrázolást, érez­­­­hetően nem akar többet, csak annyit, hogy a néző maradéktalanul megértse rendezői szándékát. Becsü­letes alkotói szándék, má­­s racék talán siker. Minden olyan természetes a Galli­­poliban, mint a tavaszi zá­por. A film főszereplője Mark Lee nagyszerű színész, alakítása külön élmény. — ti »— SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Megjelent a Társadalmi Szemle „Gazdasági feladatok, ér­dekvédelem, nevelés” cím­mel vezető helyen közli a folyóirat decemberi száma azt a beszélgetést, amelyet Gáspár Sándorral, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­jával, a SZOT elnökével a szakszervezeti munkáról folytatott Sőtér Edit. Nagy ívű kül- és belpolitikai átte­kintést ad Berecz János cik­ke, amely „Van válaszunk, van programunk!” címmel jelent meg a folyóiratban. A pártirányítás módszerei­­nek megújulásáról érdeklő­dött soproni vezető pártmun­kásoktól Gyenes László; a három beszélgetés értékes tanulságokkal szolgál. Bőhm Antal tanulmánya — az­ Ü00- as népszámlálás 33. kötete alapján — helyzetképet raj­zol az ingázókról, rétegező­­désükről, problémáikról. Az „Önkormányzat a gya­korlatban” című sorozatban a foglalkoztatáspolitikai és a területi érdekviszonyok összefüggéseivel foglalkozik Vass Dezső cikke. Sipos Levente részletesen­ beszámol arról az országos elméleti tanácskozásról, amely a felszabadulás utáni történelem oktatásának fel­adatairól tárgyalt a közel­múltban. A „Művelődéspolitikai jegyzetek’­’-ben színes, érde­kes, találó esszét írt Montágh Im­re arról, hogyan beszélünk „köz”-ül és hogyan „ma­­gán”-ul. Hovanyec László jegyzete arra hívja fel a fi­gyelmet, hogy a kultúráló­­dással és a közösségformá­lódással jól összefér a hobbi­ból vagy érdekeltségből vég­zett mezőgazdasági kister­melés is. Füleki József vá­laszol az írásra, hangsúlyoz­va a humán művelődés szük­ségességét. „Ki kire és miért lő Li­banonban?” címmel Réti Er­vin tartalmas, sokféle össze­függést feltáró háttéranyagot nyújt át az olvasónak. Ferge Zsuzsa nemrég meg­jelent cikkéhez, a Szociálpo­litikai dilemmákhoz fűz meg­jegyzést Jordán Miklós. Szépen magyarul — szépen emberül (ZÁRÓJELBEN) Írásjeleink A magyar he­lyesírás szabályai szerint ar­ra valók, hogy világossá te­gyék mondataink szerkeze­tét, s hogy érzékeltessék be­szédünknek betűkkel ki nem fejezhető sajátosságait: a hangsúlyt, a hanglejtést, a szünetet. Az írásjelek hasz­nálata tehát nem egyszerűen helyesírási kérdés: a gondo­latokat is rendezi, tagolja, érzelmeinket is átülteti a pa­pírra, hogy azután az olvasó ugyanúgy értelmezze, érzé­kelje mondanivalónkat, mint ahogyan mi. Írásbeliségünk korai idő­szakában ismeretlenek vol­tak az írásjelek, a szöveg elejétől végig megszakítás nélkül hömpölygött. Erre a huszadik századból is van példa: az íráshoz kevésbé szokottak, a ritka betűvetők levelei is egy szuszra futnak végig a papíron. Egy másik huszadik századi példa a mo­dern versek egy részéé. A tí­zes évektől kezdve terjedt el az, hogy a költők minden írásjelet kiiktattak. Egyfelől kialakult egy na­gyon finom írásjelrendszer, másfelől pedig eltűnt, fel­bomlott, szétesett — a költé­szetben. A költők akadály­nak érezték a konvencioná­lis jeleket, és kiirtották. Ké­sőbb — más módon — vis­­­szatértek hozzájuk. Ma en­nek vagyunk szemtanúi. Bi­zonyos versfajták egyenesen tobzódnak az írásjelekben: ötletet ötletre halmoznak, hogy miként lehet új értel­met, új érzelmet szorítani beléjük. Kiforgatják, új mó­don alkalmazzák őket, sőt olyanokat is bevetnek, ami­lyeneket a helyesírási sza­bályzat nem ismer: átveszik a matematika jeleit, a kap­csos, a szögletes zárójelet, de vesznek jelet mindenhonnan, ahol csak találnak. Most csak egyetlen írásjel­re vessünk néhány pillan­tást: a kerek zárójelre. He­lyesírási szabályzatunk nem is tud más alakúról, ugyan­is nem tér ki a formájára. Mikor van helye? Ha egy szót vagy kifejezést melles­leg, mintegy magyarázatul ékelünk a mondat belsejébe, ha olyan önálló mondatot használunk, amely nem tar­tozik szorosan mondaniva­lónkhoz, hanem más gondo­latkörrel kapcsolatos, tehát közbeiktatás jellegű, akkor zárójelben a helye. Némely új költői iskola el­tér e hagyománytól. Az egy­szerű kerek zárójelet is oly­kor — mint említetük — egé­szen másképp használja. Nemrégiben kiadtak egy versgyűjteményt. Címe: Ver(s)ziók. Mit jelent ez a szó? Hogyan lehetne köz­megegyezéses nyelvre lefor­dítani? Versek-verziók, vers­verziók. Két szót vontak ös­­­sze egyetlenegybe tömörítve. Költészetünk egyik legújabb kifejezőeszköze, amelyben játékosság és komoly útkere­sés vegyül. De nem is kell versesköny­veket föllapoznunk, hogy a költészet eme új fogását lép­­ten-nyomon föl ne fedezzük. Elég, ha az újságokba bele­nézünk. Íme néhány cikk­eim: Csináljunk (vak)abla­kot? A gáz ha elég... (lesz); Show ami s(z)ó ... ; Osztály a kórház (sz)élén; (TérVéle­­mény; Katzirz nem kel(l); Bizony(h)itvány; Árta(lma­­­tlan; Szalag(ház)avató; Jog­­(hurt)és panasz. Ez a játé­kos, meghökkentő címírási mód annyira elterjedt, hogy szinte nincs is lapszám nél­küle. Már az első oldalon, vezető cikkek címében fel­bukkant, úgy tetszik, pol­gárjogot nyert az egész ma­gyar sajtóban, komoly köz­lemények élén is. A cikkek belsejéről magukról a szö­vegekről nem is beszélve, ám a címekben mintha általá­nosabb volna. Valóban pol­gárjogot nyert, vagy inkább csak divat? Igaz, bármilyen hihetetlen, már Petőfi Sándor is fölfe­dezte az Okatootáia című versében: „Oh a tántorítha­tatlan, A dicső Ausztr(ál)ia!” Ha a zárójeles összevonás­közbevetés nem túl erősza­kolt, ha valóban szellemes, alkalmazható. Tóth Mária 5 Szolnokon MCgUVlIt B ICÜ talat A Magyar Képző és Ipar­művészek Szövetsége Közép­­magyarországi Területi Szer­vezetének hagyományos téli tárlatát, tegnap délelőtt Szolnokon, a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központ­ban Sándor László, a Haza­fias Népfront megyei bizott­­ságának titkára nyitotta meg. A megnyitón részt vett Ja­­katics Árpád, a megyei párt­­bizottság osztályvezetője, közreműködött a Szolnoki fúvósötös. A kiállításon — amely 1984. január 30-ig várja a látogatókat — Baranyó Sán­dor, Bácskai Bertalan, Beré­­nyi Ferenc, Bényi László, Fazekas Magdolna, Gecse Árpád, Meggyes László, Ser­ge Delaveau és Vuics István festményeit, Ágotha Margit, Donáth Gyula, Rékassy Csa­ba, Sebők Margit és Szabó Ágnes grafikáit valamint Győrfi Sándor, Nagy István, Papi Lajos, Simon Ferenc és Szabó László szobrait láthat­ják az érdeklődők. Felvételeink a kiállítás megnyitóján készültek. Fotó: TKL Az alapok megvannak a folytatáshoz A KISZ Szolnok­ megyei Bizottsága ez év elején dön­tött az értelmiségi fiatalok megyei tanácsa létrehozásá­ról. A döntés nem „önmagá­tól való”: a KISZ X. kong­resszusának határozatai kulcsfontosságúnak ítélték meg az ifjúsági szövetség ap­parátusainak és testületeinek a korábbinál magasabb szín­vonalú politikai munkáját, amelynek mintegy előfeltéte­le, hogy az értelmiségi ifjú­­kommunisták szélesebb köre vegyen részt a döntések elő­készítésében. Elsősorban természetesen az értelmiségi fiatalokat érintő,­­közérzetüket befo­lyásoló kérdések tették szük­ségessé, hogy maguk az „érintettek” véleményeikkel, tanácsaikkal segítsék a me­gyei KISZ-bizottság munká­ját. Vagyis olyan ütőképes „csapatra” volt szü­kség, amely tapasztalataival je­lentősen növelheti az ifjú­­­ságpo­litika hatékonyságát. Mindez egyértelműen fogal­mazódott meg az alapításra vonatkozó javaslatban: „A KISZ Szolnok megyei Bi­zottsága határozata értelmé­ben megalakításra­­ kerülő értelmiségi tanács szerveze­ti és szakmai működése elő­reláthatóan előnyösen fogja alakítani az apparátus és a testület irányító munkájá­nak továbbfejlesztését, mun­kastílusának korszerűsítését. A tavasszal megalakult ér­­telmiiségi tanács összetétele önmagában is sok mindent elárul a törekvésekről. A megye értelmiségi fiatalságá­nak nemcsak foglalkozás sze­rinti rétegeit képviselik a ta­nács tagjai, hanem számos „mikrorétegét” is. Színház­rendező, orvos,­ közgazdász­, mérnökök, pedagógusok, népművelők, jogászok, ag­rár- és vízgazdálkodási szak­emberek alkotják ez idő sze­rint a tanácsot, amely ko­rántsem zárt testület, mert — és ez immár része az írat­lan alapszabálynak is, — az ülések témájától függően meghívják a megvitatásra kitűzött kérdések fiatal szak-Ütőképes „csapat” Huszonnyolc kérdés A munka presztízse embereit. Hogy friss példá­val éljünk: a megyei KISZ- bizottság pénteken tárgyalta a „szabadidős, közművelődé­si és sportmunka” helyzetét; a testület elé került jelentés előkészítésében több fiatal közművelődési szakember is részt vett. De a fiatal mű­szaki értelmiségiek helyzetét vizsgáló testületi ülést meg­előzően is készített alapos elemzést a tanács néhány tagja. Mindez egyfajta értel­miségi érdekvédelem, érdek­­képviselet is, hiszen a tanács tagjai (legtöbbjüknek ko­moly szakmai és mozgalmi presztízse van) meglehetős „alulnézetben” látják a dol­gokat, ismerik pályatársaik problémáit, közérzetét. A tanács munkájának leg­jelentősebb részét képezték a működés eddigi időszaká­ban a különböző szakterüle­tek képviselőivel lebonyolí­tott találkozók, eszmecserék, viták, amelyeknek elsődleges célja a következő évi mun­kához való „alapanyag” meg­szerzése volt. Ennek jegyé­ben találkoztak a Kereske­delmi és Vendéglátóipari Fő­iskola vezetőivel, pedagógu­saival, a Szigligeti Színház fiatal művészeivel, a SZÜV­­KSH munkatársaival, látoga­tást tettek a megyei kórház­ban és a járműjavítóban. Egy apró, ám jellemző adalék ar­ra nézve, hogy milyen „szel­lemi környezetben” zajlanak ezek a találkozások: leg­utóbb a járműjavító párt­és gazdasági vezetőivel, fia­tal mérnökeivel, közgazdá­szaival találkoztak az ÉFT- tagok. Nem kevesebb, mint 28 kérdést tettek fel. A pá­lyakezdők élet- és munkakö­rülményeire, az ifjú szak­emberek szakmai, erkölcsi presztízsére vonatkoztak el­sősorban a kérdések, egyszó­val „húsbavágó” dolgokra. Jelzi a „kérdezők” nyitottsá­gát, hogy az EFT színház­rendező tagja, Árkosi Árpád (eredeti szakmája mérnök), úgyszólván „mélyinterjút” készített az üzem vezetőivel. Arról nincs szó, hogy va­lamiféle „agytröszt” segíti a megyei KISZ-bizottság, s ezen keresztül a megye appa­rátusainak, bizottságainak, alapszervezeteinek munká­ját. Ám az értelmiségi fiata­lok megyei tanácsának eddi­gi tapasztalataiból kiderült: tevékenysége szervesen be­épült a megye ifjúsági moz­galmába. A tagok munkája — a szó igazi­ értelmében vett társadalmi, közéleti munka. S ezt talán nem árt hangsúlyozni akkor, amikor bizonyos jelek arra utalnak, hogy a fiatalok körében nincs rangja a közéleti tevé­kenységnek. Mindent összevetve: az ÉFT eddigi munkája jó ala­pot ad a következő évi foly­tatáshoz. Vágner János Az értelmiségi fiatalok Szolnok megyei tanácsáról

Next