Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
1984. JÚNIUS 2. Az új telepítésű szőlőkben a támberendezések készítése ad munkát ezekben a napokban a nagyrévi Tiszazug Tsz-ben a tagoknak. Az oszlopokat a szövetkezet gépműhelyében készült, erőgépre szerelhető hidraulikus cölöpverővel állítják helyükre. (T.F.) Nélkülük megállna a gyári vérkeringés SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A munka. Bár nem a gyár szívében zajlik, nélküle megállna a 3,5 milliárdos termelési értéket (egyebek közt 515—530 ezer hűtőgépet) előállító gyár vérkeringése. „Fő ütőérnek” számít a rakodás, pedig lényegében igen egyszerű: kirakni a beérkező nyersanyagot, s bepakolni az elszállítandó készterméket. Lehet könnyebb a „csomag”, lehet kalodás vagy rajklapos, s van erős daru, fürge villástargonca, olajemelő és más okos gép, ami könnyíthet a megemelendő mázsákon — ám a vagon, a kamion platóján, a raktár küszöbén belül és kívül, egy méterig a rakodók izmai feszülnek, figyelmük a csomagra összpontosul. Mert pontosan ott kell fogni s úgy kell emelni, leengedni, ahogy a gyorsabb, könnyebb rakodás ritmusa megköveteli. Hajszálra kiszámított, összehangolt mozdulatok híján mna szakadhat a másiknak, baleset érheti a munkatársat. .. Egy pillanaton múlik. Bár úgy tartják, hogy a pillanat nem az ember teherbíró képességére méreteztetett, itt, a jászberényi Hűtőgépgyár szállítmányozási főosztályának vasút részlegénél nap nap után cáfolják meg ezt az állítást. Kemény próbákkal méretik az ember. Évente 6—7 ezer jármű, tízezernél több féle áru érkezik ide. Az emberek. Harminc-egynéhányan vannak: három mozdonyvezető, három tolató, nélkülük semmire sem menne a huszonkét rakodó. — Itt, uram, gürizni kell — szögezi le Lakatos István csoportvezető —, ha esik, ha fúj vagy éppen perzsel a nap. Nincs szükségünk dumajancsikra, patópálokra! Alkji nem emel, nem az „együtt egymásért” jegyében áll a munkához — veheti is a kalapját. A rakodók izzadnak. A súlyos rakományok kilóitól és nem ritkán a munkahely problémáitól. Az egyik legégetőbb gondjukat Vizkeleti Imre csoportvezető-helyettes fogalmazza meg: — Egyenletesebb üteműnek kéne lennie a műszaknak, mert most főleg a negyedév végén, tornyosulnak a teendők. Közben alig van vagon, megesik, hogy reggel hattól 9—10 óráig csak téblékolunk. Hol diszpozíció nincs, hol meg vagon... Valahogy „össze kellene hozni” a kettőt. Érthető, hogy dohognak a rakodók — teljesítménybérben dolgoznak... Huszár László, a szállítmányozási főosztály vasúti részlegének irányítója, maga is nem ritkán s kerül kutyaszorítóba a munkaszervezés problémái miatt, melyről a rakodók nem tehetnek, de a zsebükön megérzik. — Pedig a. .. hogy is mondják — vakarja fejét Vizkeleti Imre — a munkakultúránk is sokat fejlődött. Pontos kezdés, belső rendszabályok, fegyelem, italnélküliség. .. „Lazább” ember, ugyan akad köztük most is, mégsem annyi memt azelőtt. Pár éve még olyannyira meggyűlt a bajom a lógósokkal, hogy ellenem „játszottak”, mást akartak helyettem (akkor még én is csoportvezető voltam). De őket találták könnyebbnek. Csakhogy időközben Lakatostól is elmentek néhányan, így a két csoportot összevonták. Kialakult egy mag, eköré gyűlnek vagy ettől távoznak a többiek. Mint Huszár László mondja, 1980 fordulópontot jelentett életükben. Akkor még a szervezetlenség, a bírságok miatt 16 millió forintot „kilapátolnak az ablakon”. Az eltelt 3 és fél év során viszont ezt az összeget csaknem egyötödére faragták le. Nemkülönben a szállítási költségeket. Mindent mértek, elemeztek, s az 1980-as 170 millió forintot — noha a tarifák emelkedtek — három esztendő alatt 124 millióra csökkentették. Műszaki észszerűsítésekkel (például ma már 11 gépkocsi között csupán két Zil van), jobb szervezéssel, egyszóval hatékonyabb munkával. A pénz. Remélhetőleg több jut belőle nekik, hiszen a rakodók jószerint mindent csinálnak: pakolnak, darut kezelnek, darukötözést végeznek, targoncát vezetnek. Mindezt 1980-ig órabérben,, azóta viszont teljesítmény szerint. Javultak az alapórabérek is. Jelenleg 17—23 forintosak, de ezek még mindig alatta maradnak a környező üzemekben elérhetőnél. Pedig a rakodás nemcsak nehéz munka. Minden szerelvény, kocsi „mozogva leselkedő” veszély a munkásokra. Még akkor is, ha ők bámulatos biztonsággal közlekednek, dolgoznak közöttük. Ettől az évtől a csoport jó része délutánonként, hétvégéken — ha van munka — „kisvállalkozhat”, ez szintén a boríték vastagságát növeli. De a több munkát nem mindenki tudja vállalni, családi vagy más okok miatt. Még egyszer: az emberek. Kétségtelen, nem kvalifikált szakmunkások, ezért iskolai végzettségüket fölösleges firtatni, de az becsülendő bennük, hogy legtöbbjük tanfolyamokat végez, amelyek szükségesek a napi feladatokhoz. A rakodás nem tartozik az osztatlan sikerű munkák közé. Manapság némelyek szerint nem „sikk” hórukkolni. Persze ez a rakodótérről, a munka nyers keménységében, az őszinte realitásban másképp látszik... Keresetlen egyszerűséggel megfogalmazott mondatokat hoztam magammal: „azért csináljuk, mert szükség van rá, illetve ránk. Ide nem kell nagy tudomány. Mi tiszteljük az iskolázott embereket, pláne ha előre viszik a világot, ha nem görbe a gerincük, s nem hamis a fejük...” És magammal hoztam azt is: a zömmel bejáró, kétlaki „hűtőgépes” rakodók között azok vannak kevesebben, akik a fizetésnapon a bőrük alá csurgatnak néhány százast. Többségük igényes, értelmes emberi életet épít. Sz. Tamás Tibor Emberek a rámpán Teljesítménykényszer helyett Teljesítményérdek Megbocsát az olvasó ha botcsinálta nyelvészként kezdem? Mert nagyon nem tetszik nekem ez a szókapcsolat: teljesítménykényszer. Igaz, mind gyakrabban használják, mert az is igaz, hogy gazdasági gondjainkat, bajainkat csakis a teljesítmények radikális növelésével enyhíthetjük. S mégis: nem szerencsés a kifejezés, mert mit is jelent a kényszer? Ne kerteljünk: egyfajta erőszakot. Lehet ezzel ideig-óráig eredményeket elérni, de az erőszak végül is ellenkezést szül, s ez semmi jóra nem vezet. S az sem, ha ügyeskedéssel, imitált teljesítményekkel engedek a kényszerítő erőszaknak. Ha viszont a teljesítménykényszer számomra teljesítményérdekként jelenik meg, akkor egészen más a helyzet; végtére is nem lennék normális, ha a saját érdekeim ellen tennék. Mindezt csak azért jegyzem meg, mert miközben nyakra-főre használjuk — no, nem fenyegetően, csak éppen, mint agitációs érvet — a teljesítménykényszer kifejezést, jól tudjuk, hogy az érdekeltséget képtelenek vagyunk egyértelműen a teljesítménynöveléshez kötni. S a végeredmény, napjaink általánosítható gyakorlata: a teljesítménykényszer mellett (helyett!) a teljesítmények visszatartása. Az egyik szakfolyóiratban Bihari István, a Chinoin vezérigazgatója így nyilatkozott erről: „A vállalat nemcsak bonyolult szervezet,. hanem racionálisan gondolkodó és cselekvő szervezet is, amely a legkisebb ellenállás irányában halad. Nem lehet csodálkozni azon, ha az imitált piac körülményei között a vállalatok imitált teljesítményekkel igyekeznek boldogulni. Annál is inkább, mert a valóságos teljesítményt sokszor kevésbé honorálja a környezet — a szabályozás —, mint a manipuláltat”. Hiba lenne a teljesítményvisszatartás okait kizárólag a bérrendszer anomáliában keresni. Közbeszól itt az árrendszer, amely — minden jószándékú törekvés ellenére is — egyszerűen képtelen a magyar vállalatok számára a valóságos piaci viszonyokat közvetíteni. Következésképpen nem ösztönöz valóságos teljesítménynövelésre. (Mert miféle árrendszer az, amely például egy eredeti Chinoin-gyógyszer termelői árát dobozonként 20 forintban határozza meg, de ugyanez a gyógyszer, a nyugati országokban, magyar hatóanyagból készítve 30 dollárért kerül forgalomba?. ..) Közbeszól a sajátságos magyar pénzrendszer is, amely élesen megkülönbözteti — szaknyelven: jól láthatóan megpántlikázza — a forintot. Más feltételek mellett fizethető ki a „bérforint”, mint a „beruházási forint”, s megint más feltételekhez kötik például — a vállalati gazdasági munkaközösségek felvirágzását is elősegítő — „költségforintot” A forint konvertibilitását legalább belföldön kellene megteremteni ahhoz, hogy a hazai vállalatok teljesítményei valamiféle megbízhatósággal mérhetőek legyenek. Közbeszól a vállalati vezették érdekeltségi rendszerei, s a hazai vállalatok teljesítményének elbírálási gyakorlata. A vállalati jövedelemszabályozás alapjául szolgáló úgynevezett bázisszemlélet — vagyis, hogy a vállalatnak minden évben és minden körülmények között többet kellett teljesítenie — lazulóban van ugyan, de a biztonságra törekvő vállalatvezető még mindig teljesítménytartalékokat halmoz fel, ha úgy látja, hogy különböző okok miatt átmenetileg képtelen a korábbi teljesítményszintet tartani. A szabályozórendszer — és a vezetők érdekeltségi rendszere — ugyanis gyakorlatilag ma sem tűri el a teljesítménystagnálást, vagy éppen visszaesést, még a remélhetően bekövetkező fellendülés reményében sem. S persze közbeszól a sokat vitatott bérrendszer is. A szigorúan központilag szabályozott és a kifizethető „bérforintokat” még a kifizetés előtt keményen megadóztató bérrendszer a lehető legkevesebb differenciálási lehetőségeket engedi. S mert a „bérforintokból” mindenkinek csak kevéske jut, az egész rendszer ösztönző hatása elhalványul, jelentéktelenné válik, s bekövetkezik a fura helyzet: nem a bérek, hanem a béren kívüli keresetek differenciálják a személyi jövedelmeket — a valóságos munkahelyi teljesítményektől függetlenül. A bérszabályozás megalkotóit — és állandó megújítóit — persze csakis a jószándék vezérli: a bérszínvonalfék állandó működtetésével a súlyosabb következményekkel együttjáró nagyarányú inflációt kívánják megelőzni. Nyilván ők is tudják, hogy e törekvésük közben egyúttal teljesítményinflációt is okoznak, mert fékezik a teljesítménynövelést kiváltó ösztönző erőt. Nyilván azt is tudják hogy a béreknek csakis a teljesítménnyel kelljene arányban állniuk, a nettó jövedelmeknek viszont a népgazdaság teherbíróképességével is. E felismerés gyakorlati érvényesíttetéséhez azonban új adózási rendszerre lenne szükség. Erről is gondolkodnak és kísérleti megújításának is most már második éve vagyunk tanúi. Kérdés: Miféle eredményekre vezetnek a kísérletek? Ám a pozitív eredmények által igazolt kísérleti megoldások általánossá tételéhez az árrendszer, a pénzrendszer, az adórendszer gyökeres megújítására is szükség van. Mert enélkül nem remélhető, hogy a teljesítménykényszer teljesítményérdekeltséggé változzék, s hogy a teljesítmények növelésével valóban versenyképes partnerekként jelenjsünk meg a világpiacon. Mert ez a népgazdaság számára valóban kényszer, a létezés kényszere. V. Cs. Szocialista brigádok vetélkedője Szocialista brigádok megyei vetélkedőjének döntőjét rendezték meg tegnap Szolnokon a szakszervezetek Ságvári Endre Művelődési Központjában. A szellemi tornán ipari, mezőgazdasági, szolgáltatási kollektívák nevében 40 három-három tagú brigád vett részt. Foglalkoztak szervezeti, munkahelyi kérdésekkel, az újítómozgalom, a társadalmi munka, a műveltség gyarapításának eredményeivel és gondjaival. A vetélkedőn résztvevő kollektívák nagy számára való tekintettel a szellemi tornát három szekcióban bonyolították le. A legjobbak jutalmazásban részesültek. Tószegi telepén készíti elő szállításra a kitermelt nyársfa hasábokat a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság szolnoki erdészete. A kérgétől megfosztott fát papíripari alapanyagként exportálják 3 II megyében is kipróbálják a lapozás fél költséggel Új, olcsó épületalapozási módszert alkalmaznak a Délmagyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalatnál. A Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat közreműködésével kidolgozott, találmánynak minősülő eljárással az épület alapozásához szükséges betoncölöpök anyagát a föld előzetes kiemelése nélkül, jelenleg is használatos építőgépekkel sajtolják a talajba. Először spirálmenet-formájú éles tárcsát mélyítenek fúró mozgással a földbe. Ez körülmetszi, de nem emeli ki a cölöp kijelölt helyén a földet. Ezután az üreges fúrószáron keresztül, nagy teljesítményű szivattyúval, betonmasszát préselnek a mélyben levő fúrótárcsa alá; ennek a nyomása emeli ki a tárcsát, a nagy földdugóval együtt. E módszer teljesen kiküszöböli a közvetlen emberi munkát, feleslegessé teszi az üreg beomlását meggátló zsaluzást. Ugyanakkor az alapkészítés ideje a korábbinak egyharmadára, egynegyedére csökken. További előny az anyagtakarékosság: egy nagy méretű lakóház síkalapozásához másfél ezer köbméternyi sóder szükséges, a cölöpalapokhoz 200—300 köbméter elegendő. Jelentős ez Szeged környékén, ahová több száz kilométerről szállítják a sódert. A következő hónapokban Fejér, Szolnok és Borsod megyei építkezéseken is kipróbálják az új módszert.