Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-27 / 149. szám
1984. JÚNIUS 27. IA tévé képernyője előtt Ha így haladunk, előbb- utóbb kiteheti televíziónk a táblát: ha van jobb dolgod, hagyd a képernyőt! Persze mint minden általánosító, summás elmarasztalásban van valami igazságtalan, ebben is található nyilván jócskán túlzás. Mert például, aki rajong a fociért, bizonyára másképp vélekedik: a természetfilm szerelmesei örömmel vették a Kollányiarcképet, akit a tudománypolitika kérdései foglalkoztatnak, az szívesen hallgatta végig a Hatvanhatot, s aki pedig arra volt kíváncsi, hol is végzi majd a szélhámos Nydkodem — lengyel sorozat vége — nyilván szívesen áldozta kedd estéjét erre a célra. Főszerepben a foci Egyébként, amióta tart az Európa-bajnokság, a foci a képernyőn is főszereplő — a szurkolók örömére, s tán azok bánattára, akik nem rajongó hívei a népszerű sportnak. A múlt héten is két teljes estét, és épp a legértékesebbeket foglalta le magának a futball, a hétvégét, ráadásul egy-egy mérkőzés nem is kilencven, hanem százhúsz percig tartott, sőt, tovább is, ugyanis csak hosszabbításokkal, sőt tizenegyesekkel sikerült a csapatoknak döntésre vinniök a dolgot. Igazi drámáknak lehettünk szemtanúi, egyikmásik televíziós munka, amelynek műfaji előírás szerint is tartalmaznia kellenek a feszültséget, bizony elbújhat a francia—portugál, vagy a dán—spanyol összecsapás mögött (például a koprodukcióban készült Brigitta, mennyi lila, édes érzelem, szirup!). De másra, egyébre is felfigyelhettünk a közvetítések során, az alkalom kínálja, hogy szóljak róla: a sportközvetítéseink magas színvonaláról. Igen, nem tévedés, a mieink munkájáról beszélek. Nálunk ugyanis kitűnő iskolája van és stílusa annak, hogyan lehet a pályán zajló eseményekkel tökéletes összhangban a kamera, mindig a legfontosabbat mutatva, s mindig a kellő ritmusban követve a történéseket. (Bárcsak kommentátorokban állnánk ilyen jól! Gulyás László az elrettentő példája, hogy mit lehet elkövetni másfél óra alatt kísérő szövegben egyetlen mérkőzés során!) A francia televíziósok, megfigyelhettük, bár apró érdekességekkel igyekeznek tarkítani a közvetítéseket, a szabálytalanságokat is rendre megismétlik, mindezzel többnyire azonban a lényegről a lényegtelenre terelik a néző figyelmét, arról nem is beszélve, hogy az ismétlésnél gyakorta érdekesebb lenne az élőkép, a valóság, amit bizony a gyakori repeta miatt már sohasem láthatunk. S baj van a ritmussal is itt-ott, a kamerák bizony elbámészkodnak. Ehhez hasonló nálunk aligha fordulhatna elő. Mindezt nem holmi nemzeti dicsekvésként mondom, csak megjegyzem. Kollányi-arckép Magyar „specialitásra” hívtam fel a sportközvetítés ürügyén a figyelmet, folytatom egy másik „hazai sajátosság” megemlítésével, amelyre szombat délután egy portréfilm emlékeztetett. Készült pedig Kollányi Ágostonról, aki úgy filmezte az élővilágot, a természetet, hogy párja nemcsak itthon akad kevés, de a nagyvilágban is párját ritkítja. Kollányi neve a természet megfilmesítésében fogalommá vált. A fizikusból lett filmes különös érzékkel közelít a naturához, Örök megújulás című filmje e tárgyban halhatatlan remekmű, de van érzéke az emberi szép megragadásához is, finom vonzalma a művészet szépségeihez. (Ének a vasról, Az agyag poétája). A most hetvenéves múlt, Kossuth-díjas alkotóról készült arckép arról győzhetett meg bennünket, hogy Kollányi filmes vonzódásának magyarázata egyéniségében rejlik: természetesség, végtelen nyíltság és féktelen őszinteség jellemzi. Olyan emberi tulajdonságok, amelyek egyenesen vezették el oda, hogy felüsse a természet könyvét, s azt is elolvassa benne, ami kisbetűvel vagyon írva: az apró részleteket, a meghitt finomságokat. Gyermeki áhitat és ragaszkodás ahhoz, ami körülveszi őt, a tárgyakhoz is — jellemzi — melyek úgy hálálják meg a szeretetet, hogy miként az egyik* csiga, kedvenc tárgya különös vonalaival önálló film ötletét kínálják fel neki cserébe. Élvezetes arcképet festett Kollányi Ágostonról a televízió. A kérdező Petrányi Judit ugyan alig-alig szólalt meg, de kár is lett volna megszakítani a szívesen beszélő mestert, aki életéről szólván mesterségének nem egy titkát árulta el nekünk. Egy sajátos műhely módszereit ismerhettük meg, a természetfilmezés titkait — sok-sok példával, eredménnyel illusztrálva. A természet kamaraszínpadán — ezt a címet viselte a televíziós portré, amely családi produktumnak is tekinthető, hisz három ifjú Kollányi is közreműködött benne, Judit, aki megvágta, Gyula, aki fotografálta és Ágoston, aki megrendezte a filmet , izgalmas drámák zajlanak megiható pillanatokkal, ezt sugározta felénk meggyőzően a hattvanperces élet-beszámoló. Drámák, melyek meglátásához olyan szem és lélek kelletik, mint a Kollányi Ágostoné. Erről több mint száz rövidfilmje tanúskodik és négy egész estét betöltő természetfim. Nem is tudom, miért, nem láthatjuk őket gyakrabban a képernyőn, akár egy életmű-sorozat is kikerekíthető volna belőle. Röviden Már,már közhely, hogy a Hatvanhat a televízió egyik legközéletibb műsora, s legdemokratikusabb is egyben, ahol nemcsak beszélnek hozzánk, mi is szólhatunk, sőt visszaszólhatunk a stúdióban jelenlévő képviselőinken keresztül. Így volt ez a mostani, a tudományos kutatás és az ezzel összefüggő kérdéseket feszegető szavazásos fórumon is, amelynek vendége, fő szószólója Tétényi Pál akadémikus, a KB osztályvezetője volt, a kérdéses terület kiváló ismerője. A részletproblémák megvilágításán túl, ami a laikus, azaz nem szakmabeli számára is rendkívül hasznosnak bizonyult: az átfogó, világos kép, a nemzetközi összehasonlítással is szolgáló nagyvonalú összkép a hazai kutatás fejlesztéséről és a kutatási eredmények hasznosításáról. A Hatvanhat mondhatni közüggyé avatta a tudományos élet belügyét. Régi igazság: a nagyszerű dolgok mindig a legagyszerűbbek, akár tudományban, akár művészetben, de akár egy játékban is. Ami túlságosan bonyolult, homályos és nehezen megközelíthető, az eleve gyanús. Mint a Magellán is, az ifjúsági szerkesztőség nyereményes játéka, a világhírű hajósról elnevezett fejtörő, amelyet jóllehet már kétszer is ismertetett a televízió, de még most is aligalig „kapisgálom” eredményes megfejtésének módját, mit sem tudok kezdeni vele. Gyanítom, még mások sem, s talán a nálam fiatalabbak sem, akik az efféle szellemi erőfeszítésekre nálam rugalmasabbak, akiknek már a számítógép is játék. Mindenesetre kíváncsian várom, hányan küldik majd be július 6 ig a kitöltött ellenőrző szelvényeket. Ez lenne tehát a modern játék, mely szellemében a hagyományos időtöltésektől eltérően közelít a korhoz, korunkhoz? VM. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Átadás előtt Felújították a tiszaderzsi klubkönyvtárat Tiszaderzsen 1980 óta áll üresen a művelődési otthon. Az akkor tízéves épületet a folytonos beázás, a sok építési hiba miatt kellett kiüríteni. Tavaly a Dél-hevesi Építőipari Szövetkezet kezdte meg a klubkönyvtár rekonstrukcióját, mely a közelmúltban befejeződött. A szövetkezet nyolc és félmillió forintért teljesen átalakította az épületet, s az apróbb hibák kijavítása után még a nyáron igénybe vehetik a modern, minden igényt kielégítő kulturális létesítményt a tiszaderzsiek. Ismeretterjesztő filmek-befejezés előtt Több ismeretterjesztő film áll befejezés előtt a MAFILM Népszerű Tudományosom Stúdiójában. Dénesi Gábor rendező és Péterffy Andrási operatőr két közös munkáját, részben hazai, részben egyesült államokbeli helyszíneken, Wisdnger István riporteri közreműködésével forgatták a közelmúltban. Dénesi Gábor egyik produkciója a vitaminkutatásiaiért Nobel-díjat kapott Szent-Györgyi Albert életét, munkásságát mutatja be, a másik film pedig „Neumann Jánosi’ munkacímmel a magyar származású kiváló amerikai matematikus tevékenységét ismerteti. A nagy magyar tudósok portrésorozatába tartozó alkotások — amelyek jól segítik az iskolai oktatást is — várhatóan az őssszel kerülnek a mozikba. A Mikroszámítógép című produkciót Kabdebó György rendezte. E napjainkban oly elterjedt műszaki berendezésről film- és videokazettaváltozat készül, ezeket 300 darabos diasorozat egészíti ki, és az „oktató csomaggá” összeállítható anyaghoz egy könyv is kapcsolódik majd. A film operatőre Rák József volt. Az ismeretanyagot 16 tekercs rögzíti. Ebből 11 film géptípustól függetlenül szól a számítógépek programozási elveiről, magyarázatainál a basic nyelvet használva. • 5 A múzeumudvar nyitórendezvényének szánták, a rossz idő miatt azonban a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban tartották meg a Pest-Budai Színkör: Keresd az asszonyt című zenés kabaréműsorát hétfőn este. A színlapot böngészve, azt hiszem, a közönség többet, jobbat várt ettől az estétől, hisz többek között olyan közreműködőket ígért, mint Inke László, Szabó Gyula és Haciser Józsia, sőt az eddig kabarészerzőként kevésbé ismert Berkesi András nevét is ott olvashattuk a plakátokon. Nos, a művészek megérkeztek, műsorukat — Inke László rendezésében — bemutatták. Láthattuk például, hogy milyen bonyodalmakat okozhat, ha egy színész — szerepére készülve — papi reverendába bújva jelentkezik kórházi kezelésre, & neki gyónja meg bűneit a tiisztességben megőszült tisz-tag, vagy hogyan lehet népiben buszmegállókban necchálóval férjet „fogni”... A „recept” régi, sajnos a poénok többsége is az volt, így aztán nem tudtunk igazán nevetni a tréfákon, pedig a szerzők mindent „elkövettek”, még nőnek öltözött férfit is láthattunk a színpadon... A színészek rutinosan öltözték ma Jelenetek az előadásból. Felvételeinken Szabó Gyula, Hacser Józsa és Inke László gutára e „régi ruhákat”, játlé lelik igazán örömüket az kukon látszott, hogy ők sem effajta szórakoztatásiban. 0 Konráth Sándor: 1Veronka Kicsengettek az óráról, s miután elengedtem a gyerekeket, megálltam az iskola ambitusa alatt, elnéztem, hogyan játszanak. Mi másképpen játszottunk gyermekkorunkban. A fiúk méláztak, bigéztek, gomboztak, a lányok pedig körbe álltak és énekeltek, aztán labdáztak, bújócskáztak, de ki tudná felsorolni mindazokat a játékokat, amiket elődeinktől oly szívesen vettünk át. Nem kellett akkor tanítónknak a játékot tanítania, megtanultuk egymástól. Ma, ha közibük állok, hogy megmutassak nekik egy-két gyermekkorombeli játékot, nagyon gyorsan abbahagyják, s máris a futball-labda után szaladnak, otthagynak faképnél. A lányok meg, különösen a nagyobbak, csak egymás között beszélgetnek kettesével, hármasával az udvar valamelyik sarkában. így állok nekidőlve az oszlopnak, midőn észreveszem, hogy a kis Bobák Veronka áll mellettem, ő is nézi a többieket. Már régebben figyeltem, mennyire vékonypénzű ez a kislány. Az arcán mindig ül valami harcsa ■ szomorúság. A szeme kékjét pedig mintha apró felhőcske homályosítaná, akár a nyári égboltot,mikor esőre van kilátás, önkéntelenül is megsimítom szöszke haját, amitől megbátorodik, rám emelieti borongós kék szemeit, és egészen hozzám bújik. Ekkor látom csak meg a szeme alatt a vörös foltot. — Mutasd csak! — szóltam, s az állánál fogva magam felé fordítom arcát. Ekkor apró pír futott keresztüHlarcocskáján1. Hirtelen kihúzta magát kezem közül. —Mi történt?... Megütötted? — kérdeztem szánakozva. Csak lehajtott fejét ingatta, hogy nem. Most én mentem hozzá közelebb. — Megbüntetem aki tette! Most már el is fordult tőlem. Láttam, nem akar szólni, hagytam hát. Tanítás után vettem a kalapomat, és Veronika mellé csapódtam. — Hazakísérlek — szóltam, s ekkor ijedten rámnézett. — Ne, most ne tessék! — A hangja úgy remegett, mint a száraz bokor, ha cinege száll rá. Éreztem, hogy nagy félelem nyomakodik apró szívére. Ez riadozik a tekintetében, amikor várja, hogy mit határozok. ’ Gyorsan megsimogatom barackvirág színű arcocskáját. — Jól van, most nem megyek, de holnap küldd be az édesanyádat! Beszélni szeretnék vele. Veronka már szalad is hazafelé. Még sokáig hallom, hogy a tolltartója hogyan zörög a táskájában. Másnap reggel Bobákné várt az iskola kapujában. Mikor meglátott, kislányát megsimogatta nagy szeretettel, és beküldte az udvarra. Olyan madárcsontú ez az asszonyka, akár a kislánya! — Hívatni tetszett — szólt, és ahogy rám nézett, szemeiben aggodalom látszott. Bementünk az osztályba. Torba Laci kiparancsolt mindenkit az udvarra, ő a jobbkezem, tudja mindig, mit kell tennie. Ahogy leültünk, az asszony már elő is készítette a zsebkendőjét, és gyűrögetni kezdte a kezében. — Nagy az én bánatom, tanító úr! — Máris szüksége lett a zsebkendőre, mert mint a nyári égből egyszeriben hullani kezd az eső, megindult a könnye. Alig bírta felitatni apró gombóccá gyúrt zsebkendőjével. Hagytam, hadd sírja ki magát, mert isten tudja milyen súlyos bánatot hord a szíve, s talán most megkönnyebbül. Aztán megtudtam, hogy a teher már Veronka születésétől ott van. Az ura mindenáron fiút várt. Azt mondogatta, neki csak fia lehet. Hiába kérlelte, ne lovalja bele magát az ábrándba. De az ura csak nevetett. Aztán megtörtént a baj. Mikor megtudta, hogy lánya lett, egy hétig ivott reggeltől estig. Nem lehetett megsrígasztalni. Azt hajtogatta, hogy ez csúfság neki, a kislány nem az ő gyereke. Azóta nincs megállásuk előtte. Különösen a kislánynak. Ott üti, ahol éri. Neki meg a szíve majd megszakad, így történt néhány napja is, amikor majdnem kiverte a kislány szemét. A gyerekek már bebocsájtásra várakoztak az ajtó előtt, így bármennyire is szántam szegény asszonyt, csak azt ígérhetem meg, hogy rövidesen elmegyek hozzájuk, és beszélek azzal az emberrel. Bobákné felitatta a könnyeit. Amikor a gyerekek betódultak az osztályba, Veronka hozzászaladt, s boldogan az édesanyja szoknyájához bújt. Nekem pedig el kellett fordulnom, mert úgy éreztem, az én szívemet is megszorította valami.