Szolnok Megyei Néplap, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
10 A baranyai borbély példája lehet, hogy némely vidéken az elnéptelenedés folyamata megállíthatatlan, de ezt községek „leírásával”, fejlesztésük mindennemű kiiktatásával siettetni vétek. Fölismerték ezt sok helyen, amikor az ötéves terv irányelveinek csokrába az alapellátás színvonalának emelése is belekerült, s divatossá vált egy újabb kifejezés: népességmegtartó erő. Az egyik kis faluban élő népművelő szintén említi az alapellátást, szól a népességmegtartó erőről is, hiszen újságolvasó ember, de megtoldja mindezt valamivel, amelyről kevesebb szó esik a hittel, ami a mákszem-települések lakóiból kiveszőben van. Annyi forint nincs és nem is rosz, hogy az aprófalvak látványos fejlődésnek induljanak, de arra juthat pénz, hogy az itt élők élete valamivel könnyebbé váljon. Éppen csak annyival, hogy a fiatalok ne ragaszkodjanak mindenáron a költözéshez, és az öregek ne érezzék a röghözkötöttség rabságának az ottmaradást. Baranya jellegzetesen aprófalvas megye, a valamikori 336 település mára 292-re apadt, az utóbbi tíz esztendő csaknem 16 ezer lakossal csökkentette a falvak létszámát. Az egyik tanácsi tisztviselő szerint, bár néhány község helyi energiája fogytán van, az „akkumulátorok” feltöltésére mégis kínálkozik lehetőség. Említ egy falut amely „csak” utat kapott, és csodák csodája újjáéledt. Egy másikban a megyeszékhely gyára feltámasztotta a kihaló mesterséget, exportőrökké lettek a mesterek, ez fellobbantotta a lokálpatriotizmus lángját, aminek fényénél már szebbnek látszik a település, mint valaha. Ez a dimbek-dombok közé ékelődött piciny község, ahol a népi művészeteknek teremtenek otthont és éves alkotótábort, most nem kerül le a térképről. Más néptelenedő falvak némelyike új, üdülő-funkciót kapott, s így ennek köszönhetik a felfrissülést. Korai lenne hát az aggodalom? Cseppet sem. Sok a bedeszkázott ablakú ház. A körzetesítés helyes volt, de a nem eléggé körültekintő összevonások mellékhatásaként gazda nélkül maradt néhány település. Kiköltözött a hivatal, egyesült a termelőszövetkezet, bezárták az iskolát. Karó nélkül pedig csak a gyom nő. Ezért fontos a társközségek szerepéről beszélni, hiszen ők tölthetik fel árammal a kimerült telepeket, vezetőik úgy politizálhatnak a csekélyke, fejlesztésre szánt pénzzel, hogy lassúbb ütemű legyen az eláramlás. „Árnyékban élni nem mindig rossz!” — fogalmaz az aprófalvak egyikében a pedagógus. — „Csak azt vennék észre, hogy az alapellátáshoz a szellemi táplálék éppúgy hozzátartozik mint a kenyér, a tej, vagy a hús... A falu közösségben él, lélegzik, gyarapszik. Kapcsolódási pontjait lenyesegetve pedig elhal a törzs, és nem marad más, mint házak csoportja. Ez egy városi lakótelep életét még nem oltja ki, a kisközségekben viszont maga a vég!” Az ilyesfajta vélekedésnek látványos — éppen ezért ismét csak szélsőséges — ellenpéldája lehetne a televízió Röpülj páva! vetélkedője, amelynek egyik nyertes együttese mikrobuszt kapott szereplése jutalmául. (Igaz, a jármű két évig tétlenül vesztegelt, mivel üzemeltetését akadályozta a szűkös költségvetés ...) Illik hát szürkébb — általánosíthatóbb — esettel előhozakodni, miként értetődik a kultúra ápolása az aprófalvak szintjén. Néhányan ugyanis hajlamosak szellemi arisztokrataként viselkedve egyszerűen kiiktatni a művelődés olcsóbb régióit, sőt közösségteremtő funkciójáról sem vesznek tudomást. Holott egy hajdani olvasókörtől örökölt, irodalomtörténetünkben nem éppen trónokat ostromló kötetekből gyűjtött könyvtár szűk szobája is lehet a kultúra hajléka. És egy idős fodrász, aki abban a régi olvasókörben kapott rá az olvasásra, is lehet a művelődés papja. Molnár Imre Merenyén dicsekedve mondja, hogy a 309 lakosú falu klubkönyvtára önálló könyvtár maradt 2871 kötetével és 104 beiratkozott olvasójával. Az öreg munkanaplót vezet a dalárda fellépéseiről csakúgy, mint a kikölcsönzött könyvekről. A helyi polgári olvasókör 1923- ban alakult, az alapítók tiltották a káromkodást, a trágár beszédet a hazárdjátékot, minderre jól emlékezik. Volt itt slakk, asztali kugli, malom, de lehetett kártyázni is gyufaszálban. Molnár Imre 1953-ban vette át a könyvtár vezetését. Ha valakinek a faluban fölösleges könyve van, hozzá viszi. A nyugdíjas fodrász akkurátus betűkkel írja a kötet első lapjára az ajándékozó nevét, pecsétet is tesz rá, hogy hiteles legyen. A vidéket ismerők szerint Merenye más, mint a többi kisközség. A családias légkör itt nem viszályokat és ellentéteket dob a felszínre, inkább belső kohéziót teremt. Az emberek szeretnek itt élni. Panaszkodnak ugyan a sokat emlegetett alapellátásra, a hiánylista oldalakat tölthetne meg. Ház viszont csak néhány áll üresen, s jól működik az ifjúsági klub. Badarság volna azt állítani, hogy mindez a könyvtárnak köszönhető, ám része van benne, nem is csekély. Mert aki életében még nem olvasott el egyetlen művet sem, az is büszke rá: nem is oly ágrólszakadt falu az övé, lám könyvtára van. angadója és hangulatformálója a településnek a nyugdíjas fodrász, aki természetes egyszerűséggel rangsorolja az olvasott köteteket. És most már a fiatal szakmunkás, az ifjúsági klub vezetője is igyekszik maga köré csapatot toborozni. Mezei József, a Baranya megyei Művelődési Központ igazgatója írja tanulmányában: „A közművelődési alapellátás a mai lehetőségeink között — úgy véljük — éppen az, ha körzeti szinten létezik egy olyan szellemi bázis, amely a szükségleteket felismeri, arra választ tervezni, szervezni képes. S ebben a viszonylatban a kisközségekben elég lehet a közösségi művelődés legkisebb színtere. Az italboltból lett klubbüfé, vagy az elhagyott parasztház. A fő, hogy nyitott legyen a világra”. Nincs hát csoda Merényen. Legfeljebb jó példa. X. E. Kulturális kilátó A Képzőművészeti Kiadó jelentette meg — Szilágyi Gábor és Kardos Sándor válogatásában — a „Leletek. A magyar fotográfia történetéből” című albumot, amelyet méltán nevezhetünk tanulmánykötetnek is. Ismeretlen fényképező 135 évvel ezelőtti, Petőfi Sándorról készült dagerrotip arcképe az album első felvétele, amelyet 99 szerző 445 képe követ. Tudományos áttekintést kapunk a magyar fotográfia különböző korszakairól, műfajairól, alkotó egyéniségekről. A szerkesztők hatalmas anyagból válogattak, de ahogy az előszóban írják, a látszatát is kerülni akarják annak, hogy a teljesség igényével dolgoztak. A magyar fotográfia történetét ugyanis lehetetlen egyetlen félezer oldalas könyvben közreadni. A’ „Leletek” kifejező cím, s a válogatókat dicséri, hogy a legkifejezőbb képek, felvételek jellemzik a különböző korokat, eseményeket. A kötetben Jeney István, a Szigligeti Színház tagja öt saját felvétellel, s csaknem húsz, a fotógyűjteményéből kiválasztott képpel szerepel. — Bizonyított, hogy a színész többet lát a „világból” — környezet, jelenségek, kapcsolatok, stb — mint az átlag ember. Ez érthető is, de elég kevés olyan pályatársáról tudok, aki a meglátott értéknek vélt pillanatot művészi fokon „örökítette". Tehát a hobbinál nem sokan jutottak tovább. — Nekem nagy szerencsém volt, hogy a főiskolán a legkülönbözőbb szakok: filmrendező, operatőr, stb . indultak abban az évben, amikor a színész-tagozaton kezdtem. Így barátkoztam össze egy operatőr szakos fiúval, Kurucz Sándorral — a Pergőtűz operatőre! — aki megtanított a kamerán keresztül látni. Mellesleg eleinte a fotózás technikája, a gép érdekelt jobban, s gyűjteni kezdtem a régi masinákat, — persze Kurucz mellett azt hiszem fotózni is elég tisztességesen meg A fényírástól a fotóművészetig „Leletek. A magyar fotográfia történetéből” tanultam. Amikorra Kaposvárra kerültem „felfedeztem” magamnak a Leicát. Ez a gép ma is csoda, mintha az embernek még két szeme lenne. — Az első kaposvári és a későbbi szolnoki kiállítása arról tanúskodik, hogy a színpad pillanatai érdekelték. — Hallatlanul izgalmas feladatnak tartom, hogy a színészi alakítás legkifejezőbb, legjellemzőbb pillanatait — úgy mondjam — , megmentsem az utókornak. Persze, sok minden más téma is érdekel, a régi fotográfiákat is gyűjtöm, mert minden kép hordoz értéket, letagadhatatlan a kor, amikor a felvétel készült, s számomra minden kép mond valamit. — ti — Jeney István: Hollandiai emlék Strelisky Sándor felvétele 1894-ben Blaha Lujzáról Mindig a faluját festette Benedek Péter úszódi emlékháza A Kalocsa környéki Úszódon egy múlt században épült parasztbarokk gazdaház nemrég új feladatot kapott. A községi tanács addig serénykedett, amíg sikerült megszereznie azt a pénzt, amellyel helyreállíthatták a műemlék jellegű épületet. A helység szülöttje, a 95. évében járó Benedek Péter parasztfestő munkásságát mutatják be benne. Az oszlopos tornácú ház tisztaszobájában egy ideig az eredeti alkotásokban gyönyörködhettek a látogatók, amelyeket a Nemzeti Galéria, a ceglédi Kossuth Múzeum és több magángyűjtő adott kölcsön erre az alkalomra. A látvány felidézte a századforduló aszódi életének emlékeit, a máig élő színes népviseletet, az egykori falusi mulatságokat, lakodalmakat, a vasárnap délutáni korzózást, a mosóasszonyokat a Dunán, a kofahajót, az aszódi esperes meg a bíró alakját, utcák, baromfiudvarok valamikori képét. Azóta a féltve őrzött vásznak, akvarellek visszakerültek a közgyűjteményekbe és a magángyűjtők otthonaiba. A falakat most a színes reprodukciók töltik be A középső helyiségben Tóth István, Balázs Béla-díjas fotóművész Benedek Péterről készített felvételei kaptak helyet, aki egyébként a Benedekemlékház létrehozásán és berendezésén sokat munkálkodott. A harmadik szoba népművészeti vándorkiállítások fogadóhelyéül szolgál; faragók, takácsok, fazekasok, bőrösök, hímzőasszonyok remekei vendégeskedhetnek majd ott. Benedek Péter házát szeretnék idegenforgalmi látvánnyá is tenni. Az idősebb falubeliek ismerik a portrék modelljeit, tudják még, hogy ki a Simó, aki szekerén iramlik a vihar elől, felismerték Pásztor Julcsát, a valamikori szép parasztlányt, az Új utca részletét. Ők is megerősítették, hogy az egykori aszódi népéletet hiteles rajzban örökítette meg a művész. A négy elemit végzett, napszámosként festegető Benedek Pétert nem volt elég egyszer felfedezni, pedig 1923-ban, első budapesti kiállításán Az Est-lapokban és a Nyugatban nem kisebb írók méltatták, mint Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Lyka Károly, Tersánszky J. Jenő. Néhány évvel később a bécsi Burg múzeum látogató közönsége ünnepelte lírai bájú, finom humorú alkotásait, de sohasem tudott megélni művészetéből. 1949-ben Cegléden kapott egy ONCSA-házat a város szélén, de ő még mindig uszódi emlékeiből élt, s amíg elhatalmasodó szembetegsége az ecsetet le nem tetette vele, mindvégig szülőfaluja ismerős arcait, utcáit, régi élményeit vitte a vászonra, öreg korára lett csak osztályrésze a méltó megbecsülés. Előbb a Népművészet mestere címet kapta meg, majd a Munka Érdemrend arany fokozatát. Kilencvenedik születésnapjára a ceglédi Kossuth Múzeumban — az intézmény tulajdonában levő értékes anyagból — nyílt meg állandó kiállítása. Benedek Péter, ha személyesen nem is mehetett már haza Úszódra, élete munkáját küldte el. Ezentúl nemcsak a budai Várban, a ceglédi múzeumban és a kecskeméti naív művészek múzeumában láthatók képei. Az életmű hazaérkezett. T. P. A Benedek-emlékház Úszódon Benedek Péter festményeinek reprodukciója 1984. JÚNIUS 16. A nyári hangversenyévad elé Orgonaestek, szimfonikus zenekari koncertek, kamaramuzsika, kórusok — szabadtéren, műemléki környezetben, templomokban, várudvarokban, kastélyokban, parkokban. Rég megkedvelt helyszíneken és újonnan felfedezett színtereken. Budapesten 44, az ország többi részén 106 nyári koncertre kerül sor ezen a nyáron. A budapesti Mátyás templomban 20 orgonahangverseny lesz — a közelmúltban újjáépített, nagyszerű hangszeren egyebek közt Lehotka Gábor, Hollay Keresztély, Zászkaliczky Tamás, Elekes Zsuzsa, Hoch Bertalan, valamint a japán Naomi Matsui, a francia Georges Athanasiades, a svájci Albert Bolliger, a szovjet Alekszandr Fiszejszkij, az angol Malcolm Rudland és mások közreműködésével. Tíz-tíz hangverseny színhelye lesz az óbudai Zichy kastély udvara és a budai várban — új helyszínként — az intim hangulatú, Úri utca 62. számú Zenélő udvar, amely bizonyára megnyeri a látogatók tetszését. Sok évtizedes hagyománya van Martonvásáron a Brunschwick kastély parkjában a Beethoven-esteknek. Az idén június 23.án, július 28-án és augusztus 17-én és 18-án szólal meg Beethoven örökszép muzsikája a Magyar Állami Hangversenyzenekar tolmácsolásában. Vácrátóton a botanikus kert hangulatos környezetében három alkalommal — július 7, 21 és augusztus 11-én Mozart, Vivaldi és Bach zenéjét élvezhetik az odalátogatók. Szerencsére egész sor olyan templomunk van szerte az országban, amelynek orgonája, akusztikai adottságai lehetővé teszik hangversenyek rendezését. Békéscsabán, az evangélikus Nagytemplomban Gergely Ferenc, a debreceni Nagytemplomban Lehotka Gábor, Koloss István és Kovács Endre ad orgonaestet. Az egri Székesegyház, a szegedi és a pécsi Dóm, a keszthelyi Karmelita templom, a göncruszkai műemléktemplom, a gyulai, a hajdúszoboszlói, a szilvásváradi templom orgonáin hazai és külföldi művészek szólaltatják meg a zeneirodalom nagyjait. A kőröshegyi római katolikus templom hangversenyei már országhatárainkon kívül is híresek — itt a nyár folyamán tíz alkalommal hallhatunk orgonakoncertet kórusok és népszerű szólisták közreműködésével. Keszthelyen a Festetich kastélyban kamarahangversenyek, Szentesen, Sopronban zenés esetek színesítik a nyár program-