Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Tiszaigar amolyan csendes, hallgatag falu, ahogy az ember Füredre haladtában áthalad rajta, túl sok maradandót nem visz magával. Amiért csak megáll itt az idegen, az az arborétum. Ennek is hosszú története van. Valamikor egy természetkedvelő földbirtokos - mert hogy ilyenek a régi világban is voltak - a szarvasi Pepi-kert kicsinyített mását telepítette az igazi ártérre. Aztán a kert gazdátlan maradt, később a tulajdonosai változtak, szerencsére azért nem vált az osztálycsatározások ütközőpontjává, így elkerülte a kastélyok, kúriák méltatlan sorsát. Az élet ajándéka, hogy fennmaradt. Az már napjaink történése, hogy a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság rendbehozta a környékét, és ami a legfontosabb, út is kanyarog hozzá, portalanított, úgyhogy a turistabuszok számára megközelíthető e parányi szigete a természet csodáinak. Tiszaigaz hát, ha úgy tetszik, ma már az arborétumával együtt kínálja magát. Ráfér a falura minden szikrányi fénye az érdeklődésnek, mert - csak nem tudok jobb jelzőt találni - csendes, hallgatag falu ez. Most, hogy a pártharcok zajlanak, s pengecsattogásoktól hangos a közéleti küzdőtér, igaz várakozik és jobb esetben figyel. Az itt élők úgy vélik, jó lenne időnként valakivel szót váltani: hát ugyan mivégre változik ez a világ? Ugyan mondják már, kire kell nekünk a tekintetünket szegezni? A mi érdekeink melyik párt kosarában található? Mondom, jó lenne ezt a falusiaknak megbeszélni, de nincs kivel. Nincs orvosa, nincs papja a községnek. Nincs tanácsa, nincs termelőszövetkezete. Alig van értelmisége, így híján vannak az igazi közösségformáló szellemi műhelynek. Dehogyis akarom én bántani a Tiszaörsi Közös Tanácsot, hiszen az alapjában elfuserált közigazgatási modellt talán itt valósítják meg a legtisztességesebben, a legemberségesebben az egész megyében. Emberarcot próbálnak adni egy embertelen intézkedésnek, a községek indokolatlan összeházasításának. Mert hogy a Tiszaörsi Nagyközségi Közös Tanács alapvetően igazságos, figyel is rá, hogy ha Nagyivánban épül valami, akkor az örsi is lássa, ő sem mostoha, és az igaziaknak is juttatnak menten. De hát ezzel együtt mégiscsak ráment az összevonásra a falu ereje. Miként ráment a termelőszövetkezet összevonására is. A jófejű közéleti elhivatottsággal rendelkező vezetők reggel az örsi közös szövetkezetbe indulnak, és ha este megtérnek, nem biztos, hogy van még erejük, no meg kedvük politizálni. Aztán hát ott van még az állami gazdaság kerülete is az igazi határban, csakhogy a feje meg annak Kunhegyesen érhető el, így hát Tiszaigaron élnek az emberek csendben tanács nélkül és tanácstalanul. Manapság min lehet ezt lemérni? Hát például azon, hogy egyetlen bejegyzett párt sincs a községben, aztán éppen most, amikor szinte minden valamirevaló település állít a soraiból "honatyának valót", itt senkire nem voksolnak a sajátjaik közül. Legalábbis olyanra nem, aki ma is ott élne köztük. - Jól van ez így? - kérdem Kiss Józsefet a falu főterén, a közélet egyik élénk fórumán, az italbolt előtt. - Én személy szerint nem mondom, hogy túlzottan hátrányos lenne ez az összevonás, mert hogy gondolnak ránk az örsiek, nagyon is gondolnak ránk. De hát csak szebb volt úgy, ahogy régen volt. Ami kis pénzecske összejött itt a faluban, itt is maradt. Ha nem is hajlik a kéz maga felé, a gyanú csak befészkeli magát, hátha a központban több maradt? Érti, ugye? - Azt hiszem, igen. Ha most szavazni kellene és egyetlen cetlivel dönteni az elválás ügyében, Ön mit dobna be? - Azt, hogy váljunk szét. A téesz ügyében már egészen más a helyzet: nem bátorkodnám azt kijelenteni, hogy külön. Mert azért ott van a gépezet, aztán egy közös gazdaság irányítása nem kis feladat. Arra most ott van ember, a tiszaörsi szövetkezetben. Más lenne, ha Póka János élne, és ő lehetne a vezető. Akkor azt mondanám, próbáljuk meg magunk, de így már elgondolkodok a dolgon. - Ön szerint mi a magyarázata annak,hogy ebben a faluban még nem alakult egyetlen párt sem? - Nagyon egyszerű ez: mindig a gyengébbet bántották, így ha rosszra fordult a politika, a falun csattant az ostor. Innen elég könnyen elvitték az embert a kulák világban is, nem mert hát a falu izgágáskodni. Félünk, gyávák vagyunk, nem is tagadom. Az országos dolgokról meg az a véleményem, hogy a magyar ember mindig kormányzat alá szorul. Meg kéne próbálni végre, kibírnánk-e magunktól kilábalni a bajból? - A kopogtatócéduláját kire adta? - Nem kérte itt azt senki. Egyetlen képviselő sem volt eddig nálunk bemutatkozni, a céduláért sem zaklattak, úgy látszik, nálunk még nem indult be a korteskedés. A kocsmában népes társaságot találok. Fiatalemberek ülnek körül egy asztalt, hozzájuk kötöm be magam. Arról kérdezgetem Stet, mi a véleményük a napi politikáról. Jobbára vállvonogatás a válasz. Aztán csak elindul a beszélgetés. A lényeg az, hogy a falu bizony úgy lenne jól, ha a saját gazdája lenne - ámbár hozzáteszik, hogy az örsi irányítás ellen nincs kifogásuk. A téesz? Az már fogósabb kérdés: széthordani az épületeket, a gépmonstrumokat nem lehet. Az igaz, hogy a földet is újra lehetne parcellázni elvileg, de nincs értelme. Mivel meglepő ez az ifjabb generáció szájából, hát csak rákérdezek: - Komolyan nincs kedvük saját földön gazdálkodni? - így nincs - mondja az egyik szószóló, aki valamikor gépkocsivezető volt, még az igazi Petőfi Téeszben. Aztán kifejti, miért: Kapna az ember néhány hold földet és megállna a végében egy ásóval meg egy lapáttal. Na látja, művelné az ember, és nem lenne mivel. Még ha három-négy tag kapna egy közös gépet, akkor igen, akkor csinálnák, mert ők nem félnek a munkától. Néhány embernek megvan még a lóvontatású szerszáma.Az ám, csakhogy egy darab ló nyolcvanezer forint, egy pár igavonó 160 ezer. Kinek van erre pénze? Ami félre van téve, az arra kell, hogy az áremelések ellenére valahogy lábon maradjanak. Lehet kérni vállalkozót, meg ilyen-olyan kölcsönt, ez igaz. Csakhogy annak olyan magas a kamata, hogy régen becsukták azt, aki ilyen kamatra adta ki a pénzét, mert hogy uzsorás. Adnának hosszú távra, szerény kamatra, az igen. De azFodor Imre saját traktorjával pöfög a falu főutcáján. A gép megérdemli a figyelmet, mert szemmel láthatóan annyira becsben van tartva, akár egy elegáns személyautó. Csillog-villog rajta minden, látszik, igazi gazdája került. - Téesztag voltam, ott is traktoros - kezdi a bemutatkozást a tulajdonos. - Nyugdíjba mentem, aztán újra felvettem a munkát, de most már a magam hasznára dolgozom. Vettem ezt a traktort, úgy negyedmillióba került, és teszek - veszek vele, mikor mi munka van. - Szép ez a masina. Ilyen gondját viselte a közösben is a traktornak? - Én igen, de volt olyan ember, aki ütötte-vágta. Addig is tartott. Ez ugye még a fiamat, de még az unokámat is szolgálni fogja, mert az ember a sajátjára csak jobban vigyáz. - Ennek a traktornak munka kell, mennyi földet tud vele megművelni? - Hát olyan nagyon sokat nem. Van saját földem, háztájim, meg felesbe is veszek ki a téesztől. Sokat nem markolhatok, öreg vagyok már, kétszer voltam kórházban is. - De ha fiatalabb lenne, ezzel a pompás "paripával" mennyi földbe merne belevágni? - Úgy 50 holdnak biztos az embere lennék. No, persze a családdal. A fiúk is téesztagok, de gépek mellett vannak. Ha csak a föld lenne számukra, nem tudom mit mondanának. - Kedvelt pártja, képviselő-jelöltje van-e? - Semmi, semmi. Megvan a munkája itt mindenkinek, korán kel, későn fekszik, ennyi a mi dolgunk, nem több. A politika maradjon a városi embereknek. Még egy vállalkozót felkeresek. A Fekete Ló vendégfogadólovasiskola-maszek turistaközpont tulajdonosát, Fodor Lászlót. A fiatalember úgy siránkozik, hogy valósággal megesik a szívem rajta. - Öt esztendővel ezelőtt vettem föl háromszázezer forint kölcsönt, most szorongatnak a törlesztéssel, mit csináljak, nem tudok fizetni. Nincs itt biztonságban semmi. Ha az ember nem tud magamaga vigyázni a holmijára, a szemét kilopják. Kifosztották a tanyát, ahol a lószerszámok voltak, az állatokat be is hoztam ide a faluba. Aztán kifosztottak itt is, bent az alkalmazottaim, hiába mentem a rendőrségre, nem segítettek. De jó szemmel se nézik itt azt, aki akar valamit. Amikor ekhós szekérre ültettem a külföldieket és elindultam velük végig a községen, nevettek az emberek, bolondnak tartottak, olyan megjegyzéseket tettek, szerencse még, hogy a külföldiek nem értették. Nem jött még el az ideje a vállalkozásnak. Én tönkrementem, csődbe is jutottam, jöjjenek a végrehajtók, állok elébe. Nem segítenek, nézzen körül, mi lett és folytatja, folytatja a sírást, rívást, pedig hát aligha a közbiztonság emberei tehetnének arról, hogy a vendéglőben enyhén szólva is kívánni valót hagy maga után a rend, a tisztaság, és hogy az egész porta olyan gazdátlan kicsit. No de, úgy látszik, a vállalkozást is tanulni kell, és van aki ezért alapos tandíjat fizet majd. A község egyik szellemi központjába, a könyvtárba kopogtatok be. Szimpatikus fiatal könyvtárosnő várja az olvasókat, ezúttal csak mi vagyunk a látogatók. Kérdezném tőle, miként vélekedik a faluról, de nem kívánja nevét adni a cikkhez. Nemsokára lejár a szerződése, és ha rosszat mond, nem hosszabbítják meg. Azért abban igazat ad, hogy a derékhad itt reggel bizony útra kel. Füredre indul egy busznyi ember, aztán legalább annyi az őrsi téeszbe - miközben Madarasról meg Tiszafüredről az értelmiség érkezik óvodába, iskolába, könyvtárba, és útközben elhaladnak egymás mellett. Járom a falut, embereket szólítok meg, de nyilatkozni nem szívesen nyilatkozik senki. Félnek, biztos hogy félnek. Egyikük ezt így fogalmazza meg: így meg úgy jár az ember szája, hogy adják vissza a földet, aztán jön a seggrepacsi és szorulhatunk, amiért ilyet kívántunk. Volt nekem a családomban nem egy, akit meghurcoltak, nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen. Nincs nekem semmi bajom Tiszaigarral. Ha akarom még szép is, takaros is. Látszik, igyekszik jó gazdája lenni a közös tanács. Egyszóval mindene van a falunak, csak éppen az hiányzik belőle, amitől nagyra hivatott egy közösség. Az a vezető erő, az a vezető garnitúra, ami mindaddig él, csak elmegy innen - amíg vezetni csak máshol lehet. Palágyi BélaFotó: Tarpai Zoltán IGAZ EGYELŐRE ban is lenne ráció, ha visszaállítanák a kerületeket: egy község tagsága a saját határában gazdálkodjon, és ne ágazatok szerint hordják-vigyék a népet ilyen-olyan telepre. Egyszóval a vállalkozókat most a pénznélküliség veri béklyóba. Míg nincs hosszútávú hitel, mérsékelt kamattal, addig kár is beszélni mindenről - mondja a szóvivő, miközben a többiek bólogatnak, majd a helyzetbe beletörődve isszák söreiket. Fodor Imre a saját traktorral Kiss József szerint mindig a gyengébb szorul Egy vállalkozó, akinek nem ütött be a bolt A vállalkozáshoz pénz kellene - vélik az italbolt kerekasztalánál A könyvtáros nem nyilatkozik, helyette a könyvek mutatják magukat