Új Néplap, 1991. december (2. évfolyam, 283-305. szám)

1991-12-24 / 301. (302.) szám

12 Megyei körkép Aki túszul e­j­tette a kislányát a „Évikém­, ez nem megoldás” - Szóval, azt mondja, én lejárattam Önt, mert azt írtam, hogy felelőtlen apa. Le volt írva ez a két szó a cikkben? - így nem, viszont az írásban ott volt, hogy én csak a kocsmát és a horgászatot szeretem. - Nézze, az élettársa semmi rosszat magá­ról nem mondott, csak azt kifogásolta, hogy iddogál a konyhában, és másfél éve munka­nélküli. Ami miatt viszont nem biztos, hogy maga a hibás . . . - De dolgoztam. Anyámnak dolgoztam mint kisegítő, van egy kocsim, azzal járunk piacolni. Ha beugrott egy maszek munka, akkor azt csináltam, és abból éltünk. A pia­colásból 4-500 forintom megjött. Első dol­gom volt, hogy banánt veszek a gyereknek meg csokit, estére tejet, kenyeret, ezt, azt. Az, hogy nagy volumenű munka nem jött be, arról én nem tehetek ... És elnézést, leírta, hogy a kislány engem nagyon szeret. Hát logikusan hogy szeret meg egy kislány egy apát? Csak ha együtt vannak. Ha én kocs­­máztam volna vagy csavarogtam volna, ak­kor a kislányom meg sem ismer. Én jóformán minden este vele voltam. Vagy vele játszot­tam. Vagy kéz a kézben a parkba mentem vele. Mert az anyja ... Ez az egész dolog augusztus óta jött be. Ott a nagylány, ők este leülnek, és 9-10-ig együtt tanulnak. Én meg a kislánnyal foglalkozom. Én számtalanszor felvetettem, hogy Évikém, ez nem megoldás, hogy hazajössz a munkából fáradtan, az nem igazi, hogy a lány nem akarja tudni, hogy neked kell leírni helyette... Ez halmozódott. Nekem az a bajom ezzel a cikkel, hogy rólam ír, hogy milyen voltam, és nem arról, hogy miért történt meg ez az egész. „Rábízom a fantáziádra” - Nos, akkor mondja el, hogyan jutottak el odáig, hogy Éva azt mondta, költözzön el onnan? - Az volt, hogy már annyira nyaggatott, hogy menjek el. Október 23-án . . . Milyen ünnepünk is van nekünk akkor? . . . Szóval, október 23-án készült ez a fénykép, a kis­lánynak csináltattam egy tortát, ez az idén már a második volt, egy barátom csinálta, három marcipán volt rajta, na és akkor este elpakolt, én nem tudtam elpakolni, mert úgy reszkettem, szedtem a gyógyszert is már, a nyugtátokat, mindent, akkor bepakoltam a kocsimba a személyes dolgaimat . . . Nagy fájdalmat éreztem, amikor elmondtam az öcsémnek, hogy oda kell most menjek hoz­zád aludni, azt mondta, hát gyere, Mikikém, ha ez van, ez van. Visszamentem, beszélget­tem vele, de már tíz óra elmúlt, és nem tud­tunk dűlőútra jutni, de úgy búcsúztam el reménykedve, hogy lehet, ez kell neki, hogy egy kicsit felszabaduljon tőlem, hogy átgon­dolja a dolgokat. De rosszul sült el a puska. Másnap ott voltam, beszélgettünk, és . . . Kértem, add ide Vikit, ahol én alszom, van hely mellettem, mert nekem nagyon hiány­zik a lány, ha már te nem vagy, valaki szu­szogjon a fülembe ... És közben mondogat­tam, hogy csináljunk már valamit, ez nem megoldás, csak elmélyül a rossz, egymásra majd kígyót-békát kiabálunk. Nem és nem. Az biztos, hogy azt mondta: én nem hiteget­lek. De mondom, bennem remények is van­nak, azt szeretném, hogy tényleg házasod­junk össze, és akkor nem lesz csavargás, nem megyek horgászni, akkor keresek magam­nak valami munkát, mert akkor tudom, hogy miért... Már egy hét is eltelt, közben olyan dolgokat láttam nála, amik azelőtt nem vol­tak. Mondom, Évikém, ezek honnan? Azt mondja, ajándék. Csak nem tőle, aki elvett tőlem? De, azt mondja, igen. És akkor kez­dődött bennem a kérdezgetőzés, azt mondja, nem mondok semmit, hogy kicsoda, micso­da, rábízom a fantáziádra. Hát a fantázia meg elkezdett dolgozni éjjel-nappal. Egy hóna­pon keresztül éjszakánként ha három órát aludtam, az sok. Olyan voltam, mint egy kakukkmadár... Alig tudtam vele beszélni, mert a nagylány állandóan ott volt a sarká­ban, hiába küldtem, hogy menj már egy ki­csit félre, foglalkozz valamivel, hogy tud­junk normálisan beszélni. Nem. Egyszer kér­deztem Évikétől, mondom, édesem, direkt kéred ide a lányodat, hogy ne tudjunk nor­málisan, emberhez méltóan beszélni? így nem lehet közös nevezőre jutni... De lehe­tett közös nevezőre jutni úgy, hogy még job­ban kiborították az embert... A kislányomat minden másnap vagy harmadnap elvittem este, volt úgy, hogy érte mentem az óvodába, hát nagyon csavarogni már azért sem lehe­tett, mert reggel neki kellett menni óvodába. Háromnegyed hétkor itt voltam a Táncsics úton, és onnan kéz a kézben, Évikém fogta meg én a kezét, úgy vittük az óvodába. Ne­kem az olyan dolog volt, amikor együtt men­­­tünk mind a hárman, amikor odáig eljutot­tunk, hogy beszélgettünk is, akkor tudtam szólni hozzá azon a rövid útszakaszon ..., s ez nekem nagyon jólesett . . . Mondtam, Évikém, neked is volt hibád, nekem is volt hibám, erre ráébredtünk, és akkor ezt küszöböljük ki, és semmi akadálya, hogy újrakezdjük. „Rázott, rázott, de nem csapott agyon” - Még mindig nem értem, mi volt az oka annak, hogy elküldte magát?­­ Hát amit le is írt, uram, hogy kocsmázok meg nincs munkahelyem. Ezt aláírom. De piacoltunk, amit tudtam, vittem nekik. Töb­bet nem tudtam. Mit csináljak? Ez volt az ok. Nem nő, se nem férfi. Valamikor úgy álla­podtunk meg, hogy ha valamelyikünknek lesz valakije, akkor szólunk egymásnak. És akkor mondta nekem, és ez volt az első ok, hogy megütöttem. Hirtelen felindulásból. Abban a pillanatban elindult a kezem, hát meg is repedt neki a szája. Utána meg én is sírtam és ő is sírt. Kimentünk együtt a Tisza­­partra, leültünk, miért kellett ilyesmi? . . . Utána még én is segítettem, kamillás teával borogattam a száját. Megbántam utána, de abban a pillanatban elönti az ember agyát.. . Három hétig­ akkor még együtt voltunk, de úgy, hogy nem is volt köztünk semmi. Aztán elment. Nagyon el voltam már keseredve. Évi bennehagyott a kétely­ben, és ez nagyon fárasztó dolog ám, hogy semmit sem lehet cselekedni, csak ez mindig benne van az ember agyában ... Akkor már tényleg kezd­tem bezsongani, mondom, szóljon már, hogy mit érezzék, mire gondol­jak . . . Azt mondja, ő nézni akarja a Dallast, bement tévézni. Amikor vége lett Dallasnak, kitaláltam, hogy majd reggel eljövök Vikiért, hogy elvi­gyem a keresztanyjához. Nagy nehe­zen belement. Én akkor öcsémékhez mentem, és akkor vettem elő a papí­rost meg a ceruzát, a búcsúlevelet ak­kor írtam. Először őhozzá írtam, elég hosszú volt, utána anyámnak írtam, a testvéreimnek, s utána egy harmadi­kat szombat délelőtt írtam. És akkor döntöttem, hogy öngyilkos leszek, il­letve Évinek úgy írtam, hogy Vikiké­vel... Vártam, hogy körülbelül öcsé­­mék jönnek haza a piacról, a kádba vizet engedtem .... a kicsinek szed­tem még elő játékokat... Beültem a kádba, és hajszárítót használtam, öt­hat másodpercig tartottam a vízben, rázott-rázott, de nem csapott agyon ... Jaj istenem . . ., fogtam magam, leengedtem a vizet, felöltöztem, a kislányt is felöltöztet­tem, és azt mondtam, gyere, menjünk a vak­világba, és a leveleket otthagytam az aszta­lon. S elindultunk, bolyongtunk, végül elju­tottam egy baráthoz. Arról nem tudtam, hogy engem már köröz a rendőrség. Gondoltam, menjünk a mamához . . . Átgondoltam a dolgot, ha egyszer nem sikerült... Útközben még eszembe jutott, hogy a sok gyógyszert is otthon hagytam, tehát a gyógyszerezés sem sikerült volna ... „Hát te ennyire hülye vagy?!” - Nem gondolt arra, hogy mi lesz a kis­lánnyal? Hogy esetleg ha maga meghal, ő is belenyúlhat a kádba? . .. - Mondom, hogy akkor már kellett hogy jöjjön az öcsém ... De arra nem is gondol­tam, hogy utánam nyúl a kislány. - Tegyük fel, magával azt tesz, amit akar. De egy ártatlan kislánnyal nem tehet ilyet épeszű ember. - Hát olyankor nem épeszű az ember. Nem hiszi el, de nem épeszű. Látja, még arra sem gondoltam, hogy a fürdőszobában ma­gamra zárom az ajtót. Olyankor nem tud az ember gondolkozni, higgye el, uram. - Hogy maga mit érzett, azt sejtem, de mit érezhetett egész idő, másfél nap alatt a kis­lány? - Azt észrevette, hogy sírok, kérdezte, apa miért sírsz. Mondom, mert fáj a fogam, kis­lányom ... De más semmit nem érezhetett. Adtam neki rendesen enni, mint mindig, vet­tem neki virslit, kenyeret, rágógumit..., hát hogyne adtam volna enni neki?!... - Most tudja, mi a nagy baj? Én a maga helyébe képzelem magam, ezután a kislányá­val nem nagyon fog tudni találkozni. . . - Dehogynem! Éva azt mondta, hogy ide­adja, de egyelőre a húgom felügyelete mel­lett, amíg rendbe nem jövök, utána meg ide­adja úgy, mint eddig. Tegnapelőtt ott voltam, nem nagyon tudtam vele beszélni, mert ott volt a barátnője és a családja. De vittem ajándékot mindenkinek ... Szégyellem ma­gam, nappal nem is jövök ki szívesen. Utána első nap találkoztam egy barátommal, azt mondja: mi van, te őrült, hát te ennyire hülye vagy, hogy ezt csinálod?! Nagyon szégyel­lem így utólag, hogy akkor tényleg őrült voltam. Azok meg, akik nem ismernek, úgy ítélik meg, hogy az ilyen apa nem ér­demli meg a gyermekét. Legalábbis így fog­ják fel... Körülbelül egy hónapja számoltunk be arról, hogy eltűnt egy három és fél éves kislány, majd azt is közöltük, hogy megkerült. A még kétségbeesett anyuka szavait nyilvánosságra hozó írásunkat kifogásolta az apuka, sürgősen találkozni akart munkatársunkkal, hogy elmondhassa a maga igazát. Talán érthető lesz, miért nem kommentáljuk Vereckei Miklós önkéntes vallomását. Az apával Molnár H. Lajos beszélgetett. 1991. DECEMBER 24. Ifjú betlehemesek A szolnoki Vártemplomban betlehemes játékot mutat­tak be a Tallinn Általános Iskola diákjai. Fotó: Korányi Éva A mozdonyból látta meg először Hadnagy Józsefet - noha Veszprém megyében, Gyulafirá­­tóton született - hol ide, hol oda sodorta az élet. Ez érthető, hiszen pályamesterként kereste a kenye­rét, és így például dolgozott Pá­pán meg Püspökladányban is. 1941 nyarán egy ízben mozdo­nyon utazott, és a kunmadarasi állomáson észrevett egy fehér kötényes, nagyon szép kislányt, aki kannával a kezében éppen ví­zért ment. Úgy tűnik, meglátni és meg­szeretni egy pillanat műve, ezért rögtön szólt is a vele utazó mun­katársához: Gábor, mondja már, ki ez a fehér kötényes, csinos lány. Miért, Hadnagy úr? - érke­zett a felelet. Csak azért, mert elveszem feleségül. Mivel Hadnagy József szava­hihető ember volt, még abban az évben, 1941-ben össze is házaso­dott Szoboszlai Juliannával. Hu­szonhárom esztendőt töltöttek Kunmadarason, és most már a huszonötödiket Kisújszálláson. Egyszer azt vették észre, hogy hat gyerekük, tizenöt unokájuk (sőt dédunoka is van) már az aranylakodalmukat szervezi. A teljességhez hozzátartozik, hogy nyolc gyerekük - hat fiú és két lány - születetett, akik közül hat most is él. Közülük három Mada­rason, három Pest környékén. Bi­zony, nem volt könnyű ennyi fi­út, lányt tisztességgel felnevelni, és előfordul, hogy a hiányzó fo­rintokat a gyerekek vagonkira­kással pótolták. Végül is ez sem tűnt rossz leckének, és megtanul­ták a munkát becsülni: ma tanár­ként, hivatásos katonaként, kato­natisztként dolgoznak. Erre az ötvenéves, szép évfor­dulóra Józsi bácsi aranylánccal lepte meg a feleségét, a gyerekek meg a családtagok pedig temér­dek virággal kedveskedtek. Ma­darason azután megismételték az egykori igent az anyakönyvveze­tő és a plébános úr előtt is. Mivel nagy a család, az összejövetel - ami szintén ebben a nagyközség­ben volt - két napig tartott. A családfő szavai szerint most „kéthetes” korú, azaz 77 éves, Julianna néni pedig kilenccel ke­vesebb. Ő otthon tesz-vesz a ház kö­rül, Józsi bácsi pedig ma is dol­gozik, mivel Kisújszálláson a tűzoltó-egyesület elnöke. Bár nem kötelező, de naponta bejár, elvégre a munkáját - bármit is végzett - mindig komolyan vette. A jövő elképzeléseit illetően azért nevetve megjegyezte: jó lenne a másik hetvenhetet is megérni. Rajtunk nem múlik, ezért szívesen közreadjuk az óhajt... D. Sz. M. Fotó: Nagy Zs.

Next