Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-19 / 193. szám

8 Kulturális panoráma Ferenczy Noémi alkotta Falikárpit Szent Istvánról 1938-ban a XXXIV. nemzet­közi Eucharisztikus Kongres­­­szusnak helyet adó Magyaror­szág egyúttal államalapító kirá­lya halálának 900. évfordulóját ünnepelte. A vallási ünnep egész országot megmozgató előkészületei sorában számos művészeti pályázat kiírására, egyházművészeti tárlat szerve­zésére került sor. Nyíregyházára, a polgármes­ter fogadószobáját díszítő kárpit tervezésére 1939-ben Ferenczy Noémi kapott megbízást. A kárpit tárgya: Jövevének és ma­gyarok Szent István udvarában. A tárgyválasztás alapja István király intelmeinek a jövevény és vendégnépek megbecsülé­sére vonatkozó részlete” „...nagy haszon vagyon bennük, különb-különféle szót, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami minden ország­nak ékességére szolgál, a király udvarát nagyságosabbá teszi és igen megrettenti az idegenek magahitt szívét.” A megbízás nagyméretű kárpit tervezésére szólt. Az 1940 februárjában bemu­tatott és elfogadott karton alap­ján Ferenczy Noémi megszőtte és 1941 márciusában, műtermi bemutatása után átadta nagy­szabású kompozícióját. Ferenczy Noémi Szent Ist­­ván-kárpitja a művész ’30-as években kibontakozott konst­ruktív alkotókorszakának jelen­tős állomása, a számára szokat­lan feladat tematikai és formai követelményeinek magas fokon való teljesítése, amelynek során egyéni hangú, munkásságába következetesen beleülő, önma­gában harmonikus egységet képviselő mű született. Ferenczy Noémi 1941-ben elkészült kárpitját, a Jövevének és magyarok Szent István udva­rában című művét ma a nyí­regyházi Jósa András Múzeum gyűjteményében őrzik. A hozzá készült vázlatok, tanulmányok jelentős része a Magyar Nem­zeti Galéria grafikai gyűjtemé­nyét gazdagítja, közvetlenül a szövés számára készült kartonja és számos akvarel­l magángyűj­temények része. P. J. A Szent István kárpit Arcok a képernyőről Judit férjével forgat - Kis időbe beletelt, amíg rá­jöttem: mégsem akarok az or­szág Juditkája lenni, mert nem is lehetek - mondja Endrei Ju­dit, és magyarázatul hozzáfűzi: - Nincs olyan ember ugyanis, akit mindenki egyformán sze­ret. Ahogy nekem is vannak kü­lönböző vonzásaim és választá­saim, s akit én különösen szere­tek például a képernyőn, a kol­légáim közül, azt másvalaki ép­penséggel nem kedveli, vagy fordítva. Ugyanúgy, nyilvánva­lóan, akadnak hűséges nézőim, szinte „előfizetőim” nekem is, de feltehetően olyanok is talál­hatók a nézők között, akik azonnal más csatornára váltják át készüléküket, ha engem lát­nak feltűnni a tévében. A magyarázat logikus és tárgyszerű, de nem igazán hi­szek benne. Abban hiszek, hogy ha kevesen is, de vannak általá­nos népszerűségnek örvendő, úgyszólván mindenkinek tetsző tévés személyiségek, és meg­győződésem, hogy Endrei Judit eme kevesek közé tartozik. Pedig soha nem készült té­vésnek, mint a képernyőn látha­tók közül oly sokan. Már kezdő felnőtt korában is más pályát képzelt el magának, amikor francia-orosz szakos hallgatója volt a szegedi Juhász Gyula Ta­nárképző Főiskolának. Csak mellékkereset szerzése céljából (az ösztöndíj mindig kevés) vál­lalta el, hogy bemondója legyen a szegedi körzeti stúdiónak, amikor az 1976-ban megala­kult. „Nem önálló tévéstúdió az olyan, amelynek nincs saját bemondója” - ezt a felfogást vallották akkor a szegedi veze­tők. Az utóbbi években viszont éppen a tévé berkeiben uralko­dik sokhelyütt el az a felfogás, hogy nincs is szükség főállású bemondóra, hiszen a nagy pél­daképnél, a BBC-nél sincs. Még nem oldódott meg a di­lemma, a Magyar Televízió to­vábbra is bemondókkal dolgo­zik, bár közülük az idők során jónéhányan váltottak át más te­rületre. Köztük Endrei Judit is, aki annyira megszerette az ele­inte csak zsebpénzszerző fogla­latosságnak tekintett mikrofont és kamerát, hogy 1977-től már valóságos, belső munkatársa lett a Magyar Televíziónak. És a „csak” bemondói munkakör­ben eltelt időszak is régen el­múlt, Judit immár részlegesen sem az. Önálló műsorai vannak. - A Homokórával kezdődött, abban a negyvenperces élő adásban próbáltak ki először, és próbáltam ki magamat én is, mint önálló műsorvezetőt - me­séli - aztán jött a Hétvége, közös maratoni műsorvezetésünk Horvát Jánossal, amikor csak­ugyan egy teljes, negyven­­­nyolcórás hétvégét csináltunk végig a stúdióban. Csak azt saj­náltam, hogy ketten csináltuk Jancsival, izgalmasabb, érdeke­sebb és változatosabb lett volna, ha kívülünk legalább még egy pár hétvégézett volna, a maga stílusában, a maga koncepciója szerint. A Paraván két éve indult, Endrei Judit első és mindmáig rendkívül sikeres önálló műso­raként. Ő szerkeszti, ő csinálja benne az érdekes riportokat, iz­galmas beszélgetéseket, sokol­dalú portrérajzolással felérő in­terjúkat különböző híres embe­rekkel, eredeti személyiségek­kel, akik valamilyen okból ak­tuálisak is éppen. A műsor ren­dezője Judit férje, Sütő Péter. Közös forgatásuk után szent­endrei otthonukban a másfél éves Nóra vár rájuk, aki később majd - ki tudja - műsoraik ré­szese vagy fő kritikusa lesz. B. T. Szelet vetett, vihart aratott Az 1945 utáni évtizedek iro­dalmáról Kulcsár Szabó Ernő len­dületes áttekintést készített A ma­gyar irodalom története 1945-1991 címmel. Már folyói­ratban megjelent részlete is kiéle­zett vitát kavart, s erre alkalmas a műegész is. A szerző a modern irodalomelméleti iskolák legava­tottabb művelője hazánkban, s e munkája is elméleti és történeti szemléletű. Mivel az elméleti téte­lek többnyire a nagy nyugati nyel­vek irodalmaihoz kötődően szület­tek meg, érthető, ha a szerző szemléletében a mérték nemcsak elméletileg, hanem a művekre fi­gyelve is maga a világirodalom, annak legújabb törekvései. Kulcsár Szabó Ernő nemcsak tudós, de okos és irodalomértő személy is, vizsgálódásaiban és értékeléseiben tehát ritkán nevez­hető kirekesztőnek, túlzottan egy­oldalúnak. Befogadói magatartása visszavetítve is „posztmodern", s ennyiben szakít a történetiséggel. Korábban a közfelfogás szerint magasra értékelt műveket ugyanis gyakran kizárólag a maga válasz­totta mai értékrend szerint lát, s így a posztmodern lesz a mércéje Illyés Gyula vagy Nagy László munkásságának is. Ahhoz hason­latos ez, mintha a klasszicizmust mai napig a romantika kritikája felől látnánk csak, s így állapíta­nánk meg egyrészt nagyfokú ér­tékszegénységet, másrészt sajnál­koznánk filozófiai-eszmetörténeti „naivitásukon", valamint esztéti­kai elveik konzervatív voltán. Mert ennek az okos könyvnek ez a legnagyobb - s nyilván tuda­tosan vállalt - egyoldalúsága. Mint Janus Pannonius a római búcsú­sokat, „kikacagja” szinte azokat, akik a közösségi, a szolgálati elvű alkotásmódokhoz kötődtek. S nem csupán ezt tekinti múlt századias­­nak, hanem minden következetes célelvűséget, rendezettséget, át­­ideologizáltságot. Korszerűtlen a személyesség, és ásatag a nyelvi kifejezhetőségbe vetett hit. Ezen az alapon sorolódik át egy sor al­kotó a félmúltból a befejezett múltba, állítódik tehát folytatha­­tatlannak nemcsak Illyés, hanem Déry Tibor vagy Sánta Ferenc is. S furcsa módon így válik epizó­­dikussá annak a Vas Istvánnak a munkássága, aki a modernség hul­lámainak egyik közvetítője volt, s már csak ezért is kiiktathatatlan lenne a portréfejezetek sorából. 1993. augusztus 19., csütörtök Például a kultúrában, művészetben Mi maradt a Monarchiából? Létezik-e egyáltalán kö­zép-európai film, közép-európai televízió? A kérdés annál indo­koltabb, mivel Klaus cseh mi­niszterelnök még a Közép-eur­­pai Kezdeményezés nevű poli­tikai alakulatot is megkérdője­lezte. Igaz, mégis eljött Buda­pestre, hogy részt vegyen a KEK tárgyalásain. A kultúrában mindenesetre már több is történt, mint közös közlemények kiadása. Megren­dezték Keszthelyen az I. Bala­ton Fesztivált, amelyre majd­nem pontosan ugyanazoknak az államoknak a televíziói kaptak meghívást - és jöttek el -, mint a politikusok csúcstalálkozójára. Itt volt Ausztria és Horvátor­szág, Szlovénia és Szlovákia, Magyarország és Olaszország, Csehország és Lengyelország. Némi túlzással azt is mondhat­nánk: itt volt a Monarchia. (Olaszországból például ponto­san az a regionális televízió jött el - a trieszti - amelyik földrajzi­lag, államjogilag valaha a Mo­narchiához tartozott.) A kérdést tehát úgy is fel lehet tenni: ma­radt-e valami közös hagyomá­nya a Monarchia kultúrájának? Nehéz válaszolni. Egyrészt, mert a Monarchia szétesése óta több mint hét évtized telt el, s azóta már a harmadik generáció él ezeken a tájakon. Másrészt: már a szétesés pillanatai előtt az volt az egyik legfontosabb fe­szítőerő, hogy minden náció je­lezni, megmutatni kívánta a maga különbözőségét. Harmad­részt, még két-három évtizeddel ezelőtt is, ha valaki megérkezett Pozsony, Zágráb vagy éppen Debrecen vasútállomására, azt érezhette: ugyanabban az or­szágban jár. Azóta viszont a kö­zös emlékek kőbe formált nyo­mait, az épületek nagy részét is elbontották. Nehéz hát a régi - közös - em­lékek után kutatni, s talán nem is mindig célszerű. A Monar­chia lehetett ugyan egymást ki­egészítő gazdaságok hasznos közössége, mint most sokan ál­lítják, de azért nem lehet vitatni azoknak a történészeknek az igazságát sem - mint mondjuk Jászi Oszkárét, aki az elsők kö­zött elemezte a széthullás okait­­, hogy ez a birodalom a népek börtöne volt. S még a sikeres­nek mondható gazdasági együttélés is számtalan hát­ránnyal járt a résztvevők szá­mára. Az egyenlőtlen, egyol­dalú fejlődés nyomait még mi magyarok is nagyon érezzük, pedig mi kedvezőbb helyzetben voltunk 1867 után, mint a töb­biek. Dehát mindez­ a múlt. Mit mutat a jelen? A keszthelyi ta­lálkozó inkább véletlenszerű mint tudatos válogatás, s ahogy az országokat 2-3 tévéjáték és dokumentum, meg kulturfil­m reprezentálta, még nem nagyon alkalmas távlatos igazságok megfogalmazására. Egy-két fel­színes észrevételre azért, a na­gyobb szabású félrehallás (fél­­relátás) kockázatával is vállal­kozhatunk. Az egyik ilyen feltűnő jelen­ség például: a sűrű határok nyomasztó jelenléte a térség la­kóinak életében. Ezen a tájon ugyanis minden nagyobb neki­rugaszkodás nyomán országha­tárokba ütköznek az emberi szándékok, törekvések. És ezek a határok - legyenek azok kül­sők vagy belsők, lelkiek - min­dig korlátozó érvényűek. Ma­gyarul: megsínyli ez a világ, hogy az egykor nagy birodalom útjain ma minduntalan útlevele­ket, sőt vízumokat kell felmu­tatni, s volt idő - nem is olyan régen - amikor vas- és egyéb függönyök fogadták a határok mentén még az egymás között közlekedni kívánó „keletieket” is. A határok átjárhatóságának vágya egyértelműen kiolvas­ható volt a Keszthelyen látott munkákból. Egy másik tünetegyüttes. A romantikára, az érzelmek feltu­­pírozására való hajlam. A nagy indulatok néha még különleges látványban is kifejezést kapnak, ami elég természetes, ha filmről van szó. Jellemző példáját adta egy szlovák film, amelynek ül­dözött, antifasiszta ifjú hőse úgy hal meg a film utolsó koc­káin, hogy kínjában tótágast áll egy dunai határhídon - már megint itt a határ! -, s az egyik oldalon szlovák határőrök, a másikon magyar csendőrök eresztik belé a puskalövedéke­ket. (Ez az érzelmes, romanti­kus világ tettenérhető volt egy trieszti olasz filmbeli is, ahol a gyermekrablóknak nagy nehe­zen összegyűjtött pénzt a szen­vedélyes atya elkártyázza.) Az osztrák versenyfilmben - ezt már vetítette a televízió, mint ahogy valamennyi keszthelyi filmet be fog mutatni - a szere­lemre gyulladt vidéki parasztfiú trágyás traktorával furikázza Bécsben az olasz turistalányt. Végül - talán a romantikus túlzások ellenhatásaként - to­vábbra is jellemző e tájék mű­vészeire az erős kísérletező, absztraháló hajlam. Igaza lehet Berend T. Ivánnak, aki egy nagy művészettörténeti munká­jában kimutatja, hogy e század legjelentősebb avangard kísér­leteinek nagyobb része az orosz Chagalltól a magyar Kassákig, a román Brancusiig, Európa elmaradottabb, keleti feléből indult világhódító útjára. Nos, ennek az avant­­garde-nak nemcsak élő hagyo­mánya, hanem új, meg új neki­rugaszkodása volt megfigyel­hető abban a kísérletinek neve­zett kategóriában, amely külön díjazott csoportot képviselt Keszthelyen is. (Közötte pél­dául a Magyar Televízió egy jobban sikerült Közjáték soro­zata is elismerést kapott.) Akkor most van szellemi utóélete a Monarchiának vagy nincs? Magának a Monarchiá­nak valószínűleg nincs. Az el­múlt hét évtized azonban na­gyon sokszor azonos helyzete­ket teremtett a sok tekintetben azonos starthelyzetből induló országokban. (Olaszország és Ausztria persze inkább a kivéte­lek közé tartozik.) Ezért aztán a művészeti törekvésekben is sok rokon vonást fedezhetünk fel. A törekvésekben és nem a művekben. Mert az egyes mű­alkotásokon félreismerhetetle­­nek a nemzeti jegyek. Dehát így, ettől kerek a világ. S ettől még nagyon jó kezdemnyezés a keszthelyi fesztivál. Remélhe­tően jövőre több idő jut az elő­készítésre, és akkor az ideinél körültekintőbb válogatás ezt még inkább igazolni fogja. S ta­lán biztosabb képünk lesz arról is, mi maradt a Monarchiából. B. L. Iránytű Székelyföld (egyik) gyöngyszeme A székelyföldi Korond első­sorban fazekasremekeiről híres messzeföldön. A köröndi Firtos Művelődési Egylet szellemi műhelye ehhez képest kevésbé látványos. Az általuk kiadott A4-es formátumú, 32 oldalas HAZA­­NÉZŐ című folyóirat azonban a határon túli magyar kultúrkincs gyöngyszeme. A Székelyföld, Sóvidék néprajzi, történelmi, irodalmi hagyományápolásáról tanúskodik a negyedik évfo­lyam második száma is. Az Ambrus Lajos szerkesz­tette kiadványban olvashatunk a Görgényi-hegység átjáróiról, a Sóvidék 17 templomában talál­ható 36 harang történetéről, a környék - II. világháború után is honos(!)­­ nehéz fizikai mun­kájáról, a kézierővel végzett kő­törésről, a parajdi cserge (gyap­júpokróc) szövésről. A lapot gyermekirodalmi melléklet - kicsinéző mesék, versek gazdagítják, így többek között Farkas Árpád, Sepsi­­szentgyörgyön élő költő Dúdoló című költeményének szép sorait ízlelgethetjük: „Lennék mindenség ingecs­­kéje,/ öltözködnék a szegény­ségre,/ ne üssön át az éjszaká­kon/ vacogó lélek, fázó álom." Kedves meglepetés, irodalmi csemege olvasni Székelyföld nagy szülöttének, az Amerikába szakadt Tamási Áronnak 1937-ben írott vallomását mű­véről, az Ábel-trilógiáról. A megjelentetés apropója, hogy film készül Ábelről. Nagy kár, hogy a Székelyud­varhelyen megjelenő Hazanéző a nagy hazába csak esetlegesen jut el (jobbára csak turistautazás során lehet rábukkanni odaát). Pedig a határon túli magyar iro­dalomban, kultúrában való megmártózás kedvéért a több­szörösét megadnánk sokan az ottani 75 lejes - kilenc forint körüli - árának. Mit kívánhat­nánk mást az ötödik évfolyam előtt, mint hogy: Nőj nagyra, Hazanéző! Simon Cs. József TARTALOM Farkas Árpád Dúdoló Tam­ási Miklós Dúdoló Páll Lajos Vígandra* Azt hiszem Ferenczi István Múltbeli nyomozás a Gürgény Hiercyséfc kbrill Tamási Áron .Ábel* Molnos Lajos A* elmaradt cwxU Vali József Anno dotálnia. Piroska József A gyönyökszen­eszk­éfi múltja és jelene Kűxmold környékén Fehiíruzi Sándor A sóvidéki harangozó Fü­löp Sámuel­­ U alsiMHifalvi koltölás Bu­ííín/Jltomofrils Cuinibu­li Ha­zané­ző gffcmiekr­iiri»A Tófalvi Zoltán Macskássy Izolda hazaérkezett Már la Sándor vezeti Gufc Jenő Utasalás a Sóvidéken Márton Háld A parajdi csörgcszövés Rádalif János CsoDibod vára a népmondák világában Tollas Tibor vénei István Lajos A köröndi­­ TTStgonic Dokumentum Ambrus l^tjos xa­rsci IV. évfolyam 2. szám A köröndi FIRTOS Művelődési Egylet folyóirata

Next