Új Néplap, 1994. április (5. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-12 / 85. szám
1994. április 12., kedd Kultúra Szolnokról a „költőzárkába”: alkotói kiteljesedés Tatabányán, Vácott Folytatódott a II. szolnoki zenei fesztivál nap ! Szülővárosa részben már megkövette költő fiát. Verseinek töredéke tavaly október 23-án jelent meg egy könyvecskében. Addig egyetlenegy verse, fordítása sem láthatott napvilágot Magyarországon. Remény van rá, hogy az egykori verseghysta diák teljes költői hagyatéka kiadásra kerül a közeli jövőben. A börtönköltőből „kivedlett” országos hírű bárzongorista portréja, ellobbant élete, parlagon maradt ígéretes tehetsége Szolnok irodalomtörténetének szomorú fejezete. Szathmáry György 1928-ban született, majd a börtönévek megtörettetése, az azt követő megaláztatások után hátat fordítva az irodalomnak, 1990-ben hunyt el. Nem véletlenül emlékezünk rá József Attila születésnapja tájékán, hiszen első versei - amelyeket egészen fiatalon, tízéves korában írt - nagy költőnk gyermekkori verseihez hasonlatosak. Ki volt ez az ember, akiről a szolnoki Tiszavidék című újság 1948. március 28-i számának első oldalas vezető anyagában így írnak: „Szathmáry György bölcsészhallgató, szolnoki lakost, a földalatti mozgalom szervezőjét és irányítóját, bűntársaival együtt a szolnoki rendőrkapitányság államvédelmi osztálya letartóztatásba helyezte. Az erélyes nyomozás tovább folyik az összeesküvés szálainak felgöngyölítésére, mivel feltehető, hogy a mozgalom a vidéki diákságra is kiterjedt. A dolgozók fiatalkorú ellenségei rövidesen bírák elé kerülnek, és megkapják népellenes magatartásukért a büntetést." Kicsapják a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-filozófia szakáról, s egy állhatatosságáért „jutalomból” kapott héthavi internálás után súlyos börtönbüntetés várományosa. Bűne, nagyon sok haladó szellemű kortárs fiatal bűne akkortájt: a hangosan kimondott másként gondolkodás. Eszmeközösséget vállalva a fővárosi fiatalokkal, szembehelyezkedett az egyre inkább elhatalmasodó személyi kultusszal. Az államvédelmi hatóság azonban ekkor is, majd Szolnokon is - ahol „bűnös tevékenységét” tovább folytatta - résen volt. * * * Szathmáry Judit, zenetanárnő és -kritikus, a költő húga így emlékezik testvérére: Univerzális tehetség volt. Az irodalmon kívül értett a képzőművészethez, a zenéhez. Nagyon jól zongorázott, előadóművészi kategóriát szerzett. Bárzongorista volt többek között a zalaegerszegi Arany Bárányban, a keszthelyi Hungária bárban. Negyven éven át lehajtott fejjel kellett járnunk, hogy volt egy ilyen családtagunk. Az egyetemet sohasem folytathatta. Gyurkának csak a szája járt, nem csinált semmit. Nyitott ember volt, szeretett beszélni. Az internálótáborban egy cellába került Csabai Józseffel, a Szabad Európa Rádió egyik hírszerzőjével, akit később felakasztottak. A hírszerzők csoportját, mintegy tizenhat személyt (hármat kivégeztek közülük később), ’52-ben letartóztatták, s a vallatások során a bátyám, mint cellatárs neve is elhangzott. Természetszerűleg tudott a szervezkedésről. Ezért kapott tizenöt évet elsőfokon, amit tizenkettőre csökkentettek. Végül ’52 júliusától ’56 júliusáig, „csupán” négy évet töltött börtönökben, ugyanis szabadlábra helyezték feltételesen. Teljes rehabilitálása a halála után történt meg. - Költőként mennyire volt termékeny a bátyja? - Folyamatosan írt, míg a börtönben volt... a börtönévek hozták ki belőle mindazt, ami benne szunnyadt. Szinte a sors elrendelése volt: nagyon jó költőkkel került össze Tatabányán, Vácott. A „költőcella” lakói voltak: Kecskési-Tollas Tibor, a Münchenben ’56 óta folyamatosan megjelenő Nemzetőr című újság főszerkesztője; Feleki Kamill, a negyedik évfolyamnál járó irodalmi, művészeti folyóirat, a Stádium szerkesztője; Tóth Bálint író, költő; Gérecz Attila költő, aki ’56 november 7-én hősi halált halt és mások. Ezek a költők ott a börtönben úgy versenyeztek egymással, mint a mesterdalnokok. Egymáshoz írtak szonetteket, törekedve arra, hogy felülmúlják versírásban a másikat. Diplomaták, magas rangú rendőrtisztek, az egész magyar Pálos-rend be volt börtönözve. E kiváló műveltségű emberektől szerezték meg a műfordítások alapját jelentő eredeti versszövegeket. A bátyám kitűnően beszélt franciául, németül, angolul. Több mint ötven verset ültetett át magyarra, némelyiket igazi műfordítói bravúrral. A börtönőrök ceruzacsonkkal, papírral segítettek nekik, ők pedig különböző helyeken eldugták, vagy megtanulták egymás verseit. A börtönversek külföldön már ’57-ben megjelentek. Erről azonban mit sem tudtunk. Meglepetésszerűen érte még ’91-ben is a hír a családunkat, hogy a Stádiumban napvilágot látott egy portré Gyurkáról a verseivel, műfordításaival karöltve. A hivatalos elismerést, a méltatást azonban költő bátyám már nem élte meg. * * * El kell mondani végre hát, Hogy mélybe hulltam, mint a csillag, Mert Európa homlokát jobban szerettem én, nomád Mint azok, akik fényre nyíltak! Vagyok a Földnek orvosa: Szénmocskos arcú, furcsa Faustus, S a föld szívének ritmusa, S száz dörgő Phallos-oszlopa Remeg bennem dübörgő jambusz, így élek én, de né fia fény ragyog le börtönöm falára. Felizzik szerteszét a szén, És ajkam vérvörös jegén Ezüstösen tör át a pára. (Részletek az In profundis című versből, amely a „Füveskert” antológiában és a tavaly kiadott Szathmáry-kötetben jelent meg.) 'f' *1* Kecskési-Tollas Tibor börtönköltő, aki a második világháborút követő évtizedek irodalmi értékeinek megmentéséért nemrég vette át a Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített zászlórendjét, így emlékezik Szathmáry Györgyre, egykori rabtársára: „... rendkívüli tehetség volt. Verseit megtanultuk annak idején, hogy el ne veszhessenek. Ezenkívül én tizenkét kötetet rejtettem el a börtön különböző helyein, melyek Gyurka és a többi költőtárs verseit tartalmazták. Börtönből való szabadulásom után három kötetet magammal vittem külföldre. Ez képezte a „Füveskert’’ című verseskötet alapját. A gyűjteményt - mely 1957-ben jelent meg Bécsben - később hét nyelvre fordították le, és terjesztették Európában, Észak- és Dél-Amerikában. Két elrejtett kötetet Tóth Bálintnak sikerült megmentenie. Ezeket nemrégiben mutattuk be a Magyar Írószövetségben nagy sikerrel.” * * * A Szolnok város önkormányzata és a Városi Művelődési Központ kiadásában tavaly ősszel megjelent könyvecske a „Füveskert” antológiában szereplő húsz Szathmáry-verset (mint meghatározó jelentőségű életműtöredéket) tartalmazza. Értéke és érdekessége, hogy fakszimile kiadás, vagyis a versek Kecskési-Tollas érden. kéziratos könyvéből való hű másolatok. De hogyan menekült meg az itthon elrejtett Szathmáry verseit is tartalmazó - két kötet? Hallgassuk Tóth Bálint visszaemlékezését: „Barna kötésükkel szépen elvegyültek könyvtáram könyvei között. A váratlanul jött ’56. november 4-i szovjet orvtámadás után már nem tudtuk Nyugatra menekíteni őket. Nálunk pedig a megváltozott helyzetben egy percig sem voltak biztonságban, mind sógorom, mind én priuszosak lévén. Ezért vidékre vittük a két gyűjteményt, Tolna megyébe, ahol apósom körzeti orvos volt. Ott aztán a család úgy elrejtette a magunk írásaival és fordításaival együtt, hogy nekünk sem volt tudomásunk hollétükről. Megjárták ezek a kötetek a rejtett padlászugokat, pincegádorok sötétjét, méhkaptárok zsongó nyálmeleg réseit, sőt a disznóólak kátránypapír fedte deszkaléceinek bujtató menedékét is. Később, ’57-es letartóztatásomkor azt vallottam, hogy elégettem az antológiákat, mert féltem. A mese olyan jól sikerült, hogy még az emigránsok körében is elterjedt. Az igazságra csak 1990 márciusában derült fény, amikor a Pax Romana meghívására Münchenben költői estet tartottam.” * * * 1992. november 22., Kossuth rádió, Vasárnapi Újság. Tóth Bálint író, költő, irodalomkritikus emlékezik az egykori rabtársra (részletek): Szathmáry Györgyöt Tatabányán a XIV/a bánya mellé épített rabtáborban ismertem meg 1953 nyarán. A bánya vizes volt és metánveszélyes; vágatai: folyosók a pokol kapuja és belső bugyrai között. Ezt az érzést ne ítéljük romantikus túlzásnak, a vágat oldalán sustorgó alvilági csermelyek, bányásznyelvek, csurgák keltették pokoli kénkőszagukkal, mintha ezer ördög kénhidrogénbűzű szellentése töltötte volna be az alagút mély sötétjét. Csak a vakmerőségig bátrak vagy a nagyon buták nem féltek. S ha felnéztünk némely emelkedő vájatba, deszkakereszt tiltott. Egy lépést se tovább! - odaát a színtelen, szagtalan, másodpercek alatt ható szén-monoxid birodalma kezdődött. - Van itt egy másik költő... - mondta valaki, félig elismerően, félig gúnyosan, ő meg téged keres. Ha van barátság első látásra, ez az volt. A visszhangtalan ének szerzője szükségszerűen mutál: hol a pátosz, hol a túlfűtött érzelem, hol a könnyedség felé csúszik el a hangja. Szathmárynál mindhárom hangütést megtalálhatjuk. De mindannyiunknál, akik a börtönben akkor verset írtak. Mert nehéz ott megismerni magunkat, ahol minden hang, amit kimondunk, az ellentmondás hangja. A bányából Vácra visszatérve megérlelődött bennünk egy antológiasorozat létrehozása. A gyökerekig nyúltunk vissza, a zsoltárokig, Sapphóig, Platónig, Horatiusig, Dantéig, Shakespeare-ig, Villonig, Goethéig, Schillerig..., és fordítottuk még Poe-t, Walt Witmant, Puskint... Chestertont, s ezzel a sor még közel sem teljes. A fordításban Szathmáry járt elöl komoly nyelvtudásával és briliáns formakészségével. Utólag ellenőrizve - mert bent csak azt fordítottuk, aminek elfogadható magyar fordítását nem leltük -, olyan kiváló mesterek voltak versenytársai, mint Babits, Kosztolányi, Sárközy György, Mészöly Dezső, Faludy György, Jékely Zoltán, Rónay György. S bizony nemegyszer e nagyszerű fordítók teljesítményét nem csak megközelítette vagy elérte, de felül is múlta. * * * Aki verseket tud, azt sose csukhatják magánzárkába - vallják a börtönköltők -, mert vele lesz József Attila, Ady és az Isten. Az elhallgatott irodalom újra szólhat. Szerdán éjjel 11 órakor a Bartók rádióban „Vagyok a földnek orvosa” címmel színészek tolmácsolásában hallgathatjuk Szathmáry György szolnoki költő verseit. Simon Cs. József 5 Ősbemutató a műsoron Vasárnap este immár negyedik rangos eseményéhez érkezett a II. szolnoki zenei fesztivál rendezvénysorozata: a megyeháza dísztermének széksorait sorra megtöltötték az érdeklődők, akik eljöttek meghallgatni a Szolnoki Szimfonikus Zenekar és két rangos művész vendége: Jeremiás Margit énekművésznő és Robert Janssens karmester hangversenyét. A koncert szólistája és dirigense Brüsszelből érkezett a megyeszékhelyre. Jeremiás Margit immár harmadízben tart Szolnokon nemzetközi barokk magánének-mesterkórust az április 11-18-a közötti időszakban. A tanárnő a Brüsszeli Zeneakadémia professzora. Robert Janssens karmester a brüsszeli fesztivál zenei igazgatója, a Brüsszeli Zeneakadémia direktora. Termékeny zeneszerző, ugyanakkor világszerte ismert dirigens, a Brüsszeli Fesztiválzenekar örökös vezetője. Első műsorszámként Rossini „Olasz nő Algírban” című nyitánya hangzott el. Ez a derűs, jó kedélyű muzsika látszólag igen könnyű feladat az azt előadni szándékozók számára - azonban aki már próbált megbirkózni vele, rá kellett jöjjön arra, hogy a nyitány komoly buktatókat rejt magában. A szolnoki szimfonikusok és vendégkarmesterük, Robert Janssens élményt nyújtó, szép perceket szereztek közönségüknek, a nyitány élvezetes tolmácsolásával. Kitűnőek a zenekar fafúvós szólistái és remekül építették fel az előadók a Rossini-crescendókat. A darab előadása joggal aratott nagy tetszést. Ezt követően került sor a nagy jelentőségű eseményre, Brahms Négy utolsó ének című dalciklusának szolnoki ősbemutatójára. Az első két ének komponálására Salamon király két levele, a harmadikéra Jézus sirakuzaiakhoz intézett írása, a negyedikére Pál apostol korinthosiakhoz írott egyik levele indította a nagybeteg zeneszerzőt. A csodaszép dalciklust uralják a sötét színek, a hangszerelés - az utolsó dal kivételével, mely a feltámadásról szól - a főszerepet a mélyvonós szólamának juttatja. Ezért - no meg a kissé túlméretezett hangerő miatt, mellyel a zenekar a szólistát kísérte - Jeremiás Margit bársonyos színezetű, sötét tónusú kontraalt hangja mély lúgéban nem érvényesült igazán, mintegy egybeolvadt a zenekari hangzásképpel. Annál szebben zengett a művésznő átszellemült éneke magasabb fekvésben. Az „élő zene”, a közönség jelenlétében történő hangversenyezés kockázatos dolog, az ilyenkor előforduló malőr jelentéktelen esemény. A fontos egyedül az, hogy az interpretáció végül is képes legyen közvetíteni a komponista szándékát úgy, ahogyan az e Brahms-ősbemutató esetében történt. A hangverseny befejezéseként W. A. Mozart D-dúr prágai szimfóniája hangzott el. Az 1787-ben bemutatott mű érdekessége az, hogy a szokásostól eltérően nincs benne menüett, összesen három tételből áll. Robert Janssens karmester és a Szolnoki Szimfonikus Zenekar e mű előadása során kontaktust tudott teremteni egymással. Remekül kimunkált együttmuzsikálásuk fenséges,ízig-vérig bécsi klasszikus interpretációt eredményezett. A közönség ovációja az előadókat a mű utolsó tételének megismétlésére, a rendezőket szép virágkompozíciók átnyújtására indította. Sz. J. Robert Janssens Jeremiás Margit További lépések a zenei kapcsolatokban? Próba után, koncert előtt - beszélgetés Robert Janssensszel A szolnoki zenei fesztivál minden jel szerint nemzetközivé vált, tágult művészeti horizontja, külföldi vendégek neve fémjelzi programját, akár a Robert Janssensé is, aki nemcsak kiváló dirigens és akadémiai professzor, de egyben a brüsszeli fesztivál igazgatója is. Szombat délelőtt, mikor felkerestem a szimfonikusok próbáján a megyeháza dísztermében, főképp széles körű tevékenységéről, a zenei életben betöltött szerepéről kérdeztem a rendkívül rokonszenves és készséges mestert, aki, amint az a próbán is tapasztalható volt (engedelmével részt vehettem magam is), kellemes, de határozott egyéniség, a belőle sugárzó nyugalom, áradó szakmai biztonság nemcsak egyszerűen lefegyverezte a szolnoki muzsikusokat, de ugyanakkor nagyszerűen fel is villanyozta őket, rövid idő alatt az együttműködés teremtő harmóniája született meg a napsugaras délelőttön. - Hogyan is jött létre ez a találkozás, ez a kapcsolat a szolnoki szimfonikusokkal? - szólt első kérdésem a dirigensi pulpitusról alighogy lelépő mesterhez. - Talán az ittenieket kellene erről kérdezni - válaszolta mosolyogva, majd elárulta: a kapcsolat szálai Jeremiás Margithoz vezetnek (Belgiumban élő magyar énekesnő, aki Szolnokon mesterkurzust tartott az előző években - a szerk. megjegyzése), ő beszélt nekem a zenekarról, s mikor pedig a szolnokiak megkerestek, örömmel mondtam igent, s nem csalódtam, jó kvalitású hangszeres muzsikusokkal találkoztam, az együttes igényes feladatok megoldására is alkalmas. S ezt egyáltalán nem a kötelező udvariasság mondatja velem. Majd a brüsszeli fesztiválról kérdeztem, hisz mi tagadás, keveset tudunk róla. - Pedig már régen megszületett, és több mint húszéves. Nyári fesztivál, az évszak négy hónapját öleli fel, azokat az időket, amikor a legnagyobb a vendégjárás, az idegenek forgalma Brüsszelben. Kezdetben kisebb együtteseket, kamarazenekarokat hívtunk meg, aztán bővült a program, és mára már bizonyos arculatát is kialakította fesztiválunk, alkalomadtán tematikus. A Mozart-évben például a nagy klasszikus zenéjét állítottuk a középpontba. Az idén pedig Verdi-kórusművek alkotják a nyári fesztivál gerincét, híres kórusok vendégszereplésével. A fesztiválzenekar, melynek megszületésében magam is ott bábáskodtam, s melynek munkáját azóta is irányítom, természetesen rendszeres szereplője e nyári zenei eseményeknek. - Ön a brüsszeli zenei élet jelentős személyisége, tanácsosként is jelen van a kulturális élet alakításában. Találkozott a város, Szolnok polgármesterével és a megyei kormányzat egyik vezetőjével, dr. Boros Péter főjegyzővel. Miről esett szó, miről cseréltek gondolatot e megbeszéléseken? - Természetesen szó esett a térség, a régió ipari, gazdasági fejlődéséről, életéről. De beszéltünk az esetleges kapcsolatokról, kulturális cserékről, főképp muzsikusok, tanárok, zenét tanuló növendékek cseréjéről, formálódó tervekről is, melyek megvalósításához persze szükségesek a politikai vezetés hivatalos lépései. A személyes kapcsolatok jó alapul szolgálhatnak hozzá. És talán az a körülmény is, hogy Magyarország is tagja kíván lenni az Európai Uniónak, ez is kedvezhet a kapcsolatok szélesítésének. - Mint fesztiváligazgató, mit vél Ön szükségesnek egy olyan rangos zenei esemény sikeres megrendezéséhez, mint például ez a szolnoki is, mi szükségeltetik általában a zenei élet erősítéséhez? - Sok összetevője van, kétségtelen. De talán az egyik legfontosabb a méltó, igazán alkalmas zeneterem, mely nemcsak megjelenésében esztétikus, de funkciójában is megfelel a legkényesebb akusztikai, hangzási követelményeknek. A sportcsarnok, ahol Maurice Andrét én is meghallgattam, úgy vélem, zajos, zavaró mellékzörejek vannak; az itteni, a megyeház díszterme szép ugyan, de szűkös, legfeljebb kamaramuzsikálásra alkalmas. Úgy vélem, nemcsak a fesztivál igényelhetné, de maga a város a 80 ezres Szolnok is megérdemelne egy 500-600 személyes hangversenytermet. Ez a város, mely „villé thermale”, azaz a hőforrások városa, tehát vonzó és szépségekben is gazdag. Már amennyire néhány nap alatt egy idegen, aki először fordul meg Szolnokon, megismerheti. - Ha újra meghívnák, vegyen részt a fesztiválon, ismét eljönne ide, a Tisza-partra? - Igen, úgy érzem. Bár a jövő, ki tudja előre... V. M.