Állami Verseghy gimnázium, Szolnok, 1936
VERSEGHY FERENC. (1757—1822.) Verseghy Ferenc, a magyar művelődés lelkes és fáradhatatlan bajnoka, akinek nevét 1922 óta intézetünk is viseli, a ma már csupán hírből ismert tiszaparti sóházak valamelyikében pillantta meg a napvilágot. A korán árvaságra jutott gyermek Pesten kezdődő, Egerben, majd Budán folytatódó s küzdelmekkel teljes tanulóéveit mint a márianosztrai pálos kolostor lakója fejezi be. Ezután csakhamar Pesten tűnik fel az egyszerű, de hivatása magaslatán álló szerzetes, akinek páratlan szónoki készségről és mélységes emberszeretetről tanúskodó beszédeinek meghallgatására messze vidékről özönlik a nép. Mikor pedig magasra ívelőnek indult pályáját derékbetöri a szerzetesrendek feloszlatása, új utakon keresi embertársainak boldogítását , de az emberi jogokért vívott ábrándjaiból majdnem 9 évig tartó börtönnel akarják kijózanítani. A fogságból való kiszabadulása után gyermekkora óta kedves stúdiumának, a nyelvészetnek lesz lelkes munkájává. És az elnyomatás szomorú korszakában elsőnek ismeri fel a nagy gondolatot : nyelvében él a nemzet ! Nemzeti nyelvünknek minél tökéletesebbé fejlesztését fő életcéljának tekinti. (Tiszta magyarság 1805), ennek megvalósításán fáradozik nagy lelkesedéssel és még nagyobb nyelvfilozófiai készséggel. S igazán keserű csalódást jelent számára, mikor az élőnyelv jogaiért folytatott küzdelmében a régi nyelvszokás mellett késhegyig harcoló Révaival szemben vesztes marad és nyelvészeti elveit csak saját költői alkotásaiban érvényesítheti. Igaz, hogy e költői művek ma már csak irodalomtörténeti értékűek, de hogy dalaival, elbeszéléseivel és regényeivel fokozta a korában nehezen éledő olvasókedvet, az tagadhatatlan. Nem utolsó érdeme végül az sem, hogy — mint ügyes hárfás és kiváló énekes - - dalaihoz zengzetes és könnyen énekelhető dallamokat is szerzett, amelyeket korában szerte énekeltek az országban s szerzőjüket a „magyar hárfás" címmel tisztelték meg. Sorsa azonban igazi magyar sors volt : sok munka, még több küzdelem s kevés elismerés. Mert hogy még mai napig sem részesült olyan méltánylásban, amilyet korában betöltött szerepe után megérdemelne, azt jeles életrajzírója, Császár Elemér állapította meg. Magát a szülővárost azonban mégsem illetheti ez a vád, hiszen intézetünk önképzőköre már 1895 okt. 4.-e óta viseli a Verseghy Ferenc nevet. Az 1898—99. tanévben pedig mozgalom indult meg a tanári testület és az ifjúság körében , méltó emlék felállítására. Az iskolai hangversenyek jövedelméből, Vértes József „Verseghy Ferenc emlékezete“ c. tanulmányának e célra felajánlott bevételéből, a vármegye és a községek adományából 1914 május havában 2051 aranykorona már rendelkezésre is állott. A kiküldött szoborbizottság szépen felépített tervét azonban meghiúsította a világháború. Ilyen előzmények után csak egészen természetes, hogy mikor 1922-ben az ország összes középiskoláit egy-egy nemzeti nagyunkról nevezték el, intézetünk a Verseghy Ferenc nevet kérte és kapta meg. A Verseghy kultusz ápolóinak sorába szegődött Szolnok városának irodalompártoló közönsége is azzal a ténnyel, hogy 1928-ban megalapította a Verseghy Ferenc Irodalmi Kört. Ennek első jelentős lépése az volt, hogy a költő hamvait a megszüntetett budai vízivárosi temetőből, ahol a sírt a Pontyutcai felsőkereskedelmi iskola ifjúsága évtizedek óta buzgó kegyelettel ápolta, 1931 nov. 8.-án hazahozatta és méltó ünnepség keretében adta át a szülőváros földjének. Alig 3 év után, 1934-ben, valóra vált az 1898-ban elvetett eszme is: a sírjából kiáradó mágikus erő a város legszebb parkjába odavarázsolta bronzalakját. Intézetünk ifjúsága pedig a helybeli felsőkereskedelmi iskolával együtt sajtó alá rendezte és kiadta a költő egyik legérdekesebb elbeszélő költeményét , Rikóti Mátyást. E tettekkel rótta le eddig intézetünk ifjúsága patrónusa, Szolnok város közönsége pedig nagyrabecsült szülötte iránt érzett kegyeletét. Hamvai most már itt pihennek, szobra itt emelkedik s szelleme is itt él közöttünk, hogy a sírját évről-évre fölkereső ifjúságot kötelességtudásra, haza-, szabadság- és emberszeretetre és soha nem csüggedő kitartásra buzdítsa. Valent István.