Katolikus gimnázium, Szombathely, 1869
A dráma elméletéből. Mint a költészet a művészetnek általában, úgy a dráma a költészetnek tetőzete. A dráma a ■cselekvés költészete, tartalmánál és alakjánál fogva legtökéletesebb, vagyis azon alapforma, melyben a többi, t. i. a lyrai és epikai a legtisztább egységbe olvadván, általa az ember belső és külső élete teljes jelentőségében hozatik szemléletünk elé. Egy jeles német szépész az idő három fő mozzanatára alapítja a költészeti alapformák elkülönzését, mely szerint a lyra a jelent, az eposz a múltat, a dráma a jövőt ábrázolja. A jelennek a költő alanyiságából kifolyó érzelem és gondolat, a múltnak a bevégzett tények , a jövőnek a fejlődő tettek, a czélhoz törő cselekvények felelnek meg, csakhogy a drámaköltészet a legtökéletesebb formában egyesíti a két első időmozzanatot is. A tény, mely a dráma anyagát teszi, bevégzett eseménynek is tekinthető, s mint ilyen a múlthoz tartozik, de a drámaköltő azt még csak mint leendőt vezeti szemünk elé, fejlődésében részenként ,megjelenítve, úgy, hogy a költő lyrai hangulata a szereplő személyek beléletében olvad fel. Ezen vegyes elemek daczára, sőt épen ezeket- meg áthatott egyesítése által lett a drámai forma legtökéletesebb, s bevégzetebb, melyben a költészet összes tárgyforrása uj alakban tünik fel. A lyrai elem többé nem mint a költői kedély és elme közvetlen kifolyása jelenik meg, nem is úgy, mint a helyzetdalokban, más egyén lelki élete által közvetített alanyi bensőség, hanem mint lélekmozgalom, a tett embereinek egyéniségében zajló , kiható és elfogadó állapot, mely magával a cselekvéssel mint ok és okozat a legszorosabb összeköttetésben áll, így veszti el a drámában az esemény is epikai jellegét. Az eposz, regény, novella s bármely elbeszélő műfaj úgy hozza elénk tárgyát, mint már megtörténtet; az elbeszélő a tények és az olvasó közé lép, miáltal az eseménynek a közvetlen szemlélet előtt hátrálnia kell. Jellemző különösen, hogy az epikus a tüzetes indokolásra kevesebb súlyt fektetve, legfőbb feladatának tekinti elmondani, mi történt? míg a dramatikus annak megoldásával foglalkozik, miért s ki által történt valami? Ezért vezeti a cselekvőket szemeink elé, hogy jellemekkel az elhatározás és tett perceiben ismerkedjünk meg; ezért kell a cselekvénynek előttünk fejlődnie, mert a lélekmozzanatok dialecticáját csak így ismerhetjük meg világosan. Fejlődés nélkül, mely a jövő képét tünteti elénk, nincs drámai cselekvény, az elbeszélés még a legélénkebb dialógusban is csak epikai forma, melynek mint hatása, úgy aesthetikai értéke is lényegesen különbözik a drámaitól. Ezekből kitűnik, hogy a drámaiság valami egyebet követel, mint hathatós indulatokat, érdekes eseményeket. Az indulat csak akkor drámai, ha az akarat elhatározására döntőleg hat, s a cselekvés mozgatója, ha a véghezvitt tettek, saját cselekvés vagy mások tettei által ébresztetnek , s bennük, mint tükörben reflectálódik a drámailag, vagyis tettekben mozgó külvilág. Vagy mint Freytag Gr. magyarázza : „drámai az akaraterőnek kiömlése a kedély mélyéről a külvilág felé, és határozó befolyások beömlése a külvilágból a kedély bensejébe, tehát valamely actiónak tevése, s ennek visszahatása a kedélyre.“ Ami pedig az események drámaiságát illeti, ez nyilván azáltal határoztatik