Állami Kanizsai Orsolya leánygimnázium, Szombathely, 1946
Grábler Ida: A háború kegyetlen vihara iskolánk felett sem vonult el nyomtalanul. A súlyos anyagi veszteségek mellett szeretteink sorából is követelt áldozatot: egyik nagyrabecsült kartársunkat, Grábler Ida tanárt rabolta el tőlünk, fájdalmas módon, nyugalombavonulásának első évében. Szomorú kötelességünket rójuk le iránta, amikor Évkönyvünk első lapját kedves emlékének szenteljük. Már több mint két esztendeje ugyan, hogy nemes lelke az örök béke honába, költözött, azóta azonban első nyomtatott értesitőnk ez. 1879-ben született Győrött. Gyermekéveit Szombathelyen töltötte. Szülei gondosan nevelték, a szenvedés iskoláját mégis igen korán kezdte járni. Kiss, ded korában szerencsétlenség érte és jobb lába elsorvadt. Szülei és testvérei azonban úgy körülvették gyengédségük és szeretetük minden melegével, hogy ő a korai megpróbáltatás ellenére is csak boldog gyermekségre emlékezett vissza. Magányos, de azért szép és harmonikus életének további útját is ez a Gondviseléstől korán reá mért kereszt jelölte ki. Kenyérkereső pályát kellett választania, és ő a nevelői hivatás mellett döntött. A helybeli premontrei gimanázium 1900-as tablóján ott szerepel, mint az osztály egyetlen és egyúttal az intézet első leánytanulója. Némi büszkeséggel szokta emlegetni, hogy a Pázmány Péter Egyetem bölcsészeti karának első nőhallgatója is ő volt. Pedig egyetemi tanulmányait csak súlyos küzdelmek árán végezhette el. Közben egy évig a berlini klinikán is feküdt gyógykezelés végett. Megfogyatkozott testi egészségéhez azonban felfokozódott lelki erő járult. Szívós akarata győzött és 1908-ban megkezdte tanári működését Szabadkán. 1917-ben szervezik iskolánkat, ekkor hazakerül és harminc éven át itt tölti be küzdve, szenvedve, de azért mindig példaadó módon, áldozatos nevelői hivatását. Az 1943. tanév alakuló értekezletén búcsúztunk tőle, amikor harmincök évi értékes tanári munkásságát befejezvén, a jól megérdemelt pihenést óhajtotta megkezdeni. Annyira fájt lelkének a válás, hogy akkor közénk jönni sem tudott. Mi is szívből fájlaltuk távozását, mert — jegyzőkönyvünk szavait idézve — nyugalomba vonulásával tanári karunk erős pillére, nevelői tapasztalatokban; gazdag seniora, növendékeinknek melegszívű anyja, s a magyar tanártársadalomnak igen értékes, munkás tagja hagyta ott őrhelyét. Búcsúkivánságunk, hogy a jól végzett munka boldogító öntudata és derűje aranyozza be életét, nem teljesülhetett. Lelki nyugalmát megrabolta a kegyetlen világégés sokféle borzalma, s a szenvedés füzében már fiatalon érzékennyé vált lelke állandóan gyötrődött. Egész életén át a Goethe-i „reine Menschlichkeit“ elvét vallotta, gyakorolta, élete alkonyán mégis meg kellett élnie az emberiség leggonoszabb háborúját! Gyakran iszállt fohász ajkáról az Ég felé, hogy szűnjön meg a szörnyű rombolás, emberpusztítás. Talán megérezte, hogy neki is hősi halált kell halnia. S amikor a fegyverek zaja már-már elcsitult, akkor következett be szomorú halála. A városunkat ért március 4-i súlyos légitámadás után egy közeli faluba