Szovjet Irodalom, 1979. október-december (5. évfolyam, 10-12. szám)
1979 / 11. szám
szocializmus irodalma a klasszikus szovjet irodalom legjobb hagyományait folytatja. Ezzel együtt azonban fel kell ismernünk, hogy a hatvanas-hetvenes évek szovjet irodalma sok mindenben más lett. Mindenesetre az eposzi áramlat elveszítette benne korábbi egyeduralkodó szerepét.” Nemcsak külsődleges — s pusztán felületes — rokonságként, hanem a történelmi és társadalmi fejlődés, a szocializmus törvényszerűségei által megalapozott tipológiai analógiaként is — tehát nem mechanikusan! — vonatkoztathatók a magyar irodalomra „az eszménnyel élő ember” és „a szellemileg eleven ember” típusai, a „hősi” és a „prózai” világállapot különbségei. A „csehovi” típusú realizmus felértékelődése, a „hétköznapok”, a mai életmód és erkölcs konfliktusainak, a személyiség problémáinak irodalmi „konjunktúrája”, a pártosság tartalmának kitágulása és belső átrendeződése — a magyar irodalom elmúlt évtizedének is szembetűnő jellemzője. Elég utalni Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc, Benjámin László, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Csoóri Sándor hetvenes évekbeli lírájára, a próza szociografikus-dokumentatív vonulatának megerősödésére, Galgóczi Erzsébet, Gáli István, Bertha Bulcsu, Csák Gyula, Thiery Árpád, Vészi Endre regényeire és elbeszéléseire, valamint a megújuló magyar dráma, mindenekelőtt Csurka István és Örkény István színműveinek kérdésfeltevéseire. A felszabadulás után születettek sajátos élményétől és látószögétől, a megnyúlt ifjúkor szociológiai helyzetétől is színezve, különösen karakteres ez az irodalmi „váltás” a legújabb magyar írónemzedék alkotóinak — persze korántsem homogén — alkotásaiban. S aligha véletlen, hogy ezzel az irodalmi „korszakváltással” egyidejűleg hasonló átrendeződés jellemzi a többi művészeti ágat is, elég csak a fiatal magyar színházi rendezők újszerű Csehov-rendezéseire utalni. Az a kétszakaszos periodizálás, amit Jurij Kuzmenko a szovjet irodalom fejlődésének elemzése során javasol, természetesen nem húzható rá merev skatulyaként a magyar irodalomra. S nemcsak azért nem, mert a szovjet irodalom 1917 utáni történetével már pusztán az időbeli különbség miatt nem lehet mechanikusan párhuzamosítani az 1945 utáni szocialista magyar irodalom kibontakozását. A történelmi különbségekkel függ össze az is, hogy a szocializmus, építése első korszakának irodalmában nálunk nem annyira az eposziság, mint inkább a kiélezett konfliktusokat, a szocialista fejlődés makromozgásának történelmi-emberi élményeit és — olykor tragikus — konfliktusait felmutató, erősen morális töltésű kisepikai, lírai és drámai realizmus a legjellegzetesebb vonulat. Tipológiailag azonban ez a tendencia amazéval mégiscsak rokon társadalmi és esztétikai funkcióval bír. S még inkább rokon annak a hangsúly- és hangnemváltásnak a jellege és tartalma, amely a szovjet, illetve a felszabadulás utáni magyar szocialista irodalom első és második szakasza között megfigyelhető. A „hetvenes évek" — persze korántsem kronológiaiig, hanem történelmileg értett, s ezért ilyenformán csak metaforikusan elnevezhető — irodalmi periódusa természetesen nemcsak az uralkodó hőstípus, nemcsak a tematikai érdeklődés, nemcsak a központi élmény korábbiakhoz képest feltűnő újszerűségeivel jellemezhető. Legalább ennyire annak révén is, hogy egy-egy szocialista ország irodalmán belül — éppen ez új tendenciák fényében — milyen régi és friss irányzatok, eszmei és stiláris törekvések működnek, hogy miként rendeződött át az irodalom és az irodalmi kultúra belső szerkezete, műfaji rendje. Az már minden nemzeti irodalom elkötelezett, marxista kritikusainak, az élő irodalom eleven — és széles társadalmi bázisú — önismeretének a feladata, hogy felismerje és elemezze a belső tendenciákat, áramlati sajátosságokat és „szembesüléseket”, hogy felfejtse és tudatosítsa a szocialista realizmus sokszínűségének hic et nunc-ját. Ehhez azonban nemcsak a korszerű esztétikai és poétikai felismerések kell, hogy birtokunkban legyenek, hanem valódi természetében kell megismernünk — s ismernünk — átmeneti társadalmunk folyamatait és ellentmondásait is. A társadalomontológiailag megalapozott esztétikai realizmus-fogalmat ennek — s csakis ennek — révén köthetjük szervesen mai társadalmi és irodalmi jelenségekhez. Hiszen a szocialista realizmus — művészi igazságának maradéktalan kibontakoztatása révén s arányában — maga is egyik segítője a korszerű szocialista önismeretnek, a „társadalmi konfliktusok kihordásá”-nak (Marx), a valóság Lenin emlegette „ravaszsága” átvilágításának. Az Sz. R. M. rejtélye megfejtésének kulcsát a mai valóság rejtélyének kibontása adhatja kezünkbe.