Szovjetunió, 1985 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám
TYEJKOVO Az élő bronzszobor 1965 egy szép áprilisi napján, amikor több ezren gyűltek össze a Gellérthegyen, hogy virágot helyezzenek el a Felszabadulás-emlékműnél, ott állt egy alacsony idős férfi is, akiben többen ráismertek Kisfaludi Strobl Zsigmondra. A híres szobrásznak, a Képzőművészeti Főiskola tanárának köszönök odabiccentettek a mellette álló férfinak is, aki szemlátomást hozzá tartozott. Aligha tudta valaki, hogy az az ember, akit a művész magával hozott a fővárosra néző emlékműhöz, nem más, mint az a személy, akiről megmintázta a felszabadító szovjet katona szobrát. Vaszilij Golovcov akkor a Szovjet Hadsereg katonája volt, 1965-ben az Ivanovo megyei Tyejkovo textilkombinátjában dolgozott. Azóta betöltötte 60. évét, nyugdíjba ment, de testtartása és tekintete a régi. Kézfogás most is erős, de kíméletes. Ugyanez apjó kézmozdulattal tartja az emlékművön a katona a zászlót. A mester 1946-ban az emlékmű kicsinyített másolatával ajándékozta meg modelljét. Nézegetjük a kis bronzszobrot, és elképzeljük őt kitüntetésekkel. — Egyetlen kitüntetés nélkül tértem haza Budapestről, de oldalzsákomban ez a becses ajándék lapult — mondja Vaszilij Golovcov. — A legnagyobb öröm az volt, hogy életben maradtam. Golovcov nemegyszer nézett szembe a halállal, ütegét a Don menti sztyeppéken vetették be először. Csak néhány katonájuk maradt életben, az ellenséges tankok lavinaként zúdultak a tüzérállásokra. — Solohovval nem szállok versenybe, hogy elmondjam a történteket — szólal meg házigazdánk, és a könyvespolcra mutat, ahol A hazáért harcoltak című kötet is látható. Kórházba került, majd Sztálingrádnál harcolt, ott lett egy gárdaegység katonája; a kurszki ütközetben felderítőként szolgált. Többször megsebesült, de felépülése utánmindig visszatért az alakulatához. A felszabadult Budapesten Golovcov részt vett az elrejtőzött német katonák és nyilasok felszámolásában, majd őrszolgálatot adott a Szövetséges Ellenőrző Bizottság helyiségeiben. Vorosilov marsall, a bizottság elnöke egy alkalommal magyar kulturális személyiségeket látott vendégül. Köztük volt Kisfaludi Strobl Zsigmond is. Ezután a találkozás után minden egészen különösen alakult. A szobrász meglátott, és elkért a marsalltól. Parancsba kaptam, hogy két hónapon át mindennap jelenjek meg a szobrásznál. Ha jól emlékszem, Kisfaludi műterme a Stefánia úton, a mai Népstadion úton volt. Mindennap katonaköpenyben, géppisztollyal és teljes szerelésben elbandukoltam a művészhez. 3—4 órát álltam modellt neki. — Kissé feszélyezve éreztem magam a műteremben — folytatja Golovcov. — Zsigmond — így szólítottam a művészt— barátságos volt, bár a nyelvi akadály miatt elég nehezen értettük meg egymást. Kellemetlenül éreztem magam a különböző márványfigurák, Petőfi és Bernard Shaw portréja között. A mester megmutatta, hogy még min dolgozik, és pillantásával meg mozdulatával azt kérdezte: tetszik-e? Amikor 1965-ben újra találkoztunk, és felértem a Gellérthegyre, elsírtam magam. Nem azért, mert felismertem magam a zászlót tartó katonában. Elolvastam az emlékmű hátsó oldalába vésett katonaneveket, és sok minden eszembe jutott. Nézzük az asztalon heverő újságkivágásokat, a polcon sorakozó könyveket, melyeket a szerzők ajándékoztak neki. Az egyik kötet címe: Történet a katonáról, V. Szmirnov jaroszlavli író ezekkel a szavakkal ajánlja: „Vaszilij Golovcov orosz katonának és Kisfaludi Strobl Zsigmond magyar szobrászművésznek.” Itt látható egy akkor népszerű dalnak a szövege is — Vaszilij Golovcovról. Vendéglátónk már nem panaszkodhat az elismerés hiányára: zakóját a szovjet Dicsőség Érdemrend, néhány szovjet érdemérem és a Magyar Népköztársaság Zászlórendje díszíti. G. Petrov „Ne feledjék, az emlékművet nem nekem állították, hanem mindazoknak a szovjet katonáknak, akik Magyarország felszabadításáért harcoltak” — figyelmeztet Golovcov